Ima a gyermekekért
Szülőkként összetarthatjuk az életet … szeretettel és hittel, amit átadunk a következő nemzedéknek is, egyszerre egy-egy gyermeknek.
Az első nap végén, amikor a feltámadt Jézus a hithű nefiták között tanított, egy különleges hallgatóság felé fordította figyelmét, ami sokszor éppen hogy csak egy kicsit esik a látószögünk mögé, olykor viszont szinte teljesen kiesik a látószögünkből.
A szent feljegyzés így szól: „Megparancsolta, hogy vigyék [eléje] kisgyermekeiket. (…)
… és … amikor letérdeltek a földre, … ő maga is letérdelt a földre; és akkor az Atyához imádkozott, de amit imádkozott, azt nem lehet leírni; (…) olyan nagy és csodálatos dolgokat [mondott], … amikor … az Atyához imádkozott.
Amikor Jézus az Atyához intézett imáját befejezte, felemelkedett, (…) és … könnyezett, … azután pedig vette kisgyermekeiket és mindegyiket, egytől-egyig megáldotta, és [ismét] imádkozott értük az Atyához.
És amikor ezt elvégezte, ismét könnyezett; és a tömeghez fordulva ezt mondta: Nézzétek kicsinyeiteket.”
Nem tudjuk pontosan, mit érzett az Üdvözítő ebben a szívszaggató pillanatban, de azt biztosan tudjuk, hogy bánkódott és magában sóhajtozott amiatt, hogy szüntelenül gonosz befolyások keringenek az ártatlan lelkek körül.1 Tudjuk, hogy nagy szükségét érezte annak, hogy imádkozzon a gyermekekért, és megáldja őket.
Olyan időkben, mint amilyen a mostani is, amikor akár világméretű, akár helyi, akár személyes fenyegetettségben van részünk, én is a gyermekekért imádkozom. Olykor mintha tengernyi kísértés és gonoszság árasztaná el őket; egyszerűen elborítja őket, még mielőtt sikeresen ellen tudnának állni, mielőtt szembenézhetnének ezekkel. És sokszor találunk e működésben lévő erők között olyanokat, amikre szinte semmilyen személyes befolyásunk nincsen.
Nos, lehet, hogy ezek közül néhány a mi hatáskörünkön kívül esik, de az élő Istenbe vetett hittel teszek tanúságot arról, hogy az Úr nagyon is hatáskörében tudja ezeket tartani! Ő él, és a papsági erő a fátyol mindkét oldalán működik. Nem vagyunk egyedül, és nem reszketünk úgy, mintha magunkra hagyattunk volna. Ha megtesszük a mi részünket, képesek leszünk az evangélium szerint élni, és megvédhetjük annak alapelveit. Kijelenthetjük mások előtt, hogy Ő a biztos út, az üdvözítő igazság, az örömteli élet.2 Személyes bűnbánatot tarthatunk olyan módon, ahogyan az szükséges, és amikor már mindent megtettünk, imádkozhatunk. Mindezek által áldást hozhatunk egymásra és különösen azokra, akiknek a legnagyobb szükségük van a mi oltalmunkra, vagyis a gyermekekre. Szülőkként összetarthatjuk az életet úgy, ahogy mindig is össze lehetett tartani: szeretettel és hittel, amit átadunk a következő nemzedéknek is, egyszerre egy-egy gyermeknek.
A fiatalokért esedező imámhoz kapcsolódóan hadd szóljak egy pár szót biztonságuk egy bizonyos aspektusáról! Körültekintően és szeretettel fogok beszélni az egyház bármely felnőtt tagjához, szülőkhöz és nem-szülőkhöz egyaránt, akik mintha cinikusak és szkeptikusak volnának; akik olyankor, amikor szívvel-lélekkel kellene elkötelezni magukat, inkább visszakoznak; akik az egyház tantételeinek táborhelyén inkább mindig a vallási hit perifériájára állítják fel sátraikat. Arra figyelmeztetek minden ilyen embert – akiket igenis szeretünk, és szeretnénk, ha a miénkhez közelebbi, kényelmesebb táborhelyet találnának –, hogy vigyázzanak, mert nem mindig az ő életükben kerül sor arra, hogy megfizessék álláspontjaikért a teljes árat. Nem, sajnos ennek vannak olyan részei, amik egy végeláthatatlan nemzeti adóssághoz hasonlíthatók, amit majd a gyermekeitek és unokáitok zsebéből kell törleszteni, és ami így sokkal többe fog kerülni, mint amire valaha is számítottatok.
Ebben az egyházban rengeteg lehetőség van a tanulmányozásra, az összevetésre és megfontolásra, a megbeszélésre és további kinyilatkoztatások elnyerésére – és mindez szentírásbeli parancsolat is. Mindannyian „sort sorra, tanítást tanításra”3 tanulunk abból a célból, hogy igaz vallásos hitet gyakoroljunk, ami igaz krisztusi életformához vezet. Mindebben pedig nincs helye az erőszaknak és a manipulációnak, nincs helye a megfélemlítésnek és a képmutatásnak. De ebben az egyházban egyetlen gyermeket sem szabad abban a kételyben hagyni, hogy szülei vajon elkötelezettek-e az Úr Jézus Krisztus, az Ő visszaállított egyháza, valamint az élő próféták és apostolok valóságának ténye iránt, akik a régi időkhöz hasonlóan az „Úr akarata … az Úr gondolata … az Úr szava … és Isten üdvözítő ereje”4 szerint vezetik az egyházat. A próféták ilyen alapvető hitkérdésekben nem kérnek bocsánatot, amiért egységre, sőt összhangra szólítanak fel, a szót a Joseph Smith próféta által használt5 magasztos értelmében véve. Minden-esetre ahogy azt elder Neal Maxwell mondta egyszer egy folyosón folytatott beszélgetés alkalmával: „Azon a napon, amikor a Vörös-tenger szétnyílt, mintha semmi probléma sem lett volna az összhanggal.”
A szülők egyszerűen nem flörtölhetnek a szkepticizmussal és a cinizmussal úgy, hogy aztán meglepődjenek azon, ahogy gyermekeiknél a flörtölés szenvedélyes románccá növi ki magát. Ha a hit kérdésében gyermekeinket az a veszély fenyegeti, hogy ilyen vagy olyan intellektuális áramlat vagy kulturális folyam magával sodorja őket, nekünk mint szülőknek most aztán igazán meg kell bizonyosodnunk afelől, hogy jól lehorgonyozzuk őket azokban a tévedhetetlen kikötőkben, amik tisztán láthatók házunk népe előtt. Senkinek nem fog segíteni az, ha velük együtt zuhanunk a szakadékba, és a zuhatag hangos tombolása közepette kell elmondanunk nekik, hogy mi tényleg tudtuk, hogy az egyház igaz, és hogy a papság kulcsai valóban nálunk vannak, de egyszerűen biztosítani akartuk számukra a szabadságot, hogy esetleg másképp vélekedjenek dolgokról. Ha a szülők nem tudják, hová kössék ki saját csónakjukat, akkor nem várhatják el a gyermekeiktől sem, hogy biztonságban partot érjenek. Ésaiás egy variációját használta ennek a képnek, amikor azt mondta a hitetlenekről: „Megtágultak köteleid, árbóczfájok alapját nem tartják erősen, vitorlát nem feszítenek.”6
Úgy vélem, vannak olyan szülők, akik nem értik, hogy még akkor is, amikor biztonságban érzik magukat saját személyes bizonyságukkal kapcsolatban, rendkívül nehézkessé tehetik gyermekeik számára e hit észrevételét bennük. Lehetünk viszonylag aktív, gyűlésekre járó utolsó napi szentek, viszont ha nem az evangéliumi feddhetetlenség életét éljük, és nem közvetítünk gyermekeink felé mélyreható, szívből jövő meggyőződést a visszaállítás igazáról és arról, hogy az egyház isteni irányítás alatt áll az első látomástól kezdve egészen eddig a pillanatig, akkor ezek a gyermekek – nem meglepő, mégis sajnálatos módon – talán közel sem lesznek egyértelműen aktív, gyűlésekre járó utolsó napi szentek.
Nemrég Holland nőtestvérrel találkoztunk egy remek fiatalemberrel, aki az után került velünk kapcsolatba, hogy jó ideje az okkultizmusban és különböző keleti vallásokban keresgélte a hitét. Az édesapja, bevallása szerint, szó szerint semmiben nem hitt. A nagyapja viszont Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának volt a tagja. „De nem sokat kezdett vele – mondta a fiatalember. – Mindig elég cinikus volt az egyházzal kapcsolatban.” Azt látjuk, hogy van egy cinikus nagyapa, egy kétkedő fiú, és eljutunk az unokához, aki kétségbeesetten keresi azt, amit Isten már egyszer megadott a családjának! Micsoda klasszikus példája ez annak a figyelmeztetésnek, amit elder Richard L. Evans adott egyszer!
Ezt mondta: „Vannak olyan szülők, akik néha tévesen úgy érzik, hogy egy kicsit hátradőlhetnek, ami a viselkedést és az összhangot illeti, vagy talán úgynevezett liberális szemszögből vizsgálhatnak alapvető és életbe vágó dolgokat, úgy gondolván, hogy egy kis hanyagság és nemtörődömség nem fog számítani, vagy úgy érzik, nem számít, tanítanak-e, járnak-e istentiszteletre vagy hangot adnak-e kritikájuknak. Vannak olyan szülők, akik … úgy érzik, hogy kicsit lazábbra vehetik az alapvető dolgokat anélkül, hogy befolyásolnák családjukat és családjuk jövőjét.” Majd így folytatja: „De ha a szülő egy kicsit is letér az útról, a gyerekek valószínűleg még túl is fognak tenni a szülői példán.”7
Egy gyermek (vagy bárki más) letérítése a hit, az állhatatosság és az alapvető hitvallás útjáról – még ha hanyagságból is történik –, csak azért, mert okosak akarunk lenni és függetlenek, egy olyan jogosítvány, amit nem kapott meg egyetlen szülő vagy bárki más sem! A vallásos dolgok kérdésében a szkeptikus elme nem jelenti az erény magasabb szintű megnyilvánulását, mint a hívő szív, és az irodalmi nyelvben használatos analitikus dekonstrukció lehet, hogy egyszerűen csak jól bevált pusztulást eredményez az olyan családok esetében, akik hitre éheznek. Az igaz útról való efféle letérés csalókásan lassú lehet, és szinte észre sem vesszük a hatását. Mint ahogy valaki megjegyezte: „Ha a fürdővizem hőmérsékletét tíz percenként csupán egy fokkal emeled, akkor honnan fogom tudni, hogy mikor kell sikítanom?”8
Amikor Izráel ősi időkben élt gyermekei szent hajlékukat kezdték felállítani a Sínai pusztában, azt a parancsolatot kapták, hogy erősítsék meg a szent hajlékot tartó köteleket és cövekeket.9 Hogy miért? Gyakran tombolnak viharok az életben. Tehát hozzátok rendbe és erősítsétek meg életeteket újra és újra! Tudjuk azonban, hogy még ilyenkor is előfordulnak olyan gyermekek, akik döntéseikkel elszomorítják szüleik szívét. Az anyukák és az apukák megtehetnek minden létező jót, mégis akadnak olyan gyermekek, aki letérnek az útról. A szabad akarat továbbra is fennáll. De még az ilyen fájdalmas órákban is megnyugtató lesz számotokra az a tudat, hogy gyermekeitek tisztában vannak azzal, hogy meginghatatlan a hitetek Krisztusban, az Ő igaz egyházában, a papsági kulcsokban és azokban, akik viselik ezeket. Akkor megnyugtató lesz számotokra az a tudat, hogy ha gyermekeitek úgy döntenek, hogy letérnek a szoros és keskeny ösvényről, úgy térnek le arról, hogy nagyon is jól tudják: szüleik állhatatosan járnak azon az úton. Továbbá sokkal inkább valószínű, hogy visszatérnek erre az ösvényre, amikor magukba szállnak10, és visszaemlékeznek arra a szerető példára és a szelíd tanításokra, amiket ti nyújtottatok nekik.
Éljetek az evangélium szerint olyan láthatóan, amennyire csak tudtok! Legyetek hűek azokhoz a szövetségekhez, amikről a gyermekeitek tudják, hogy megkötöttetek! Adjatok papsági áldásokat, és osszátok meg a bizonyságotokat!11 Ne gondoljátok, hogy gyermekeitekre csak úgy magától rá fog szállni a hitetek! Nefi próféta élete végének közeledtével azt mondta, hogy azért vezettek feljegyzést Krisztusról, és azért őrizték meg bizonyságaikat az evangéliumról, hogy „[hitre bírják] gyermekeiket (…) [és] gyermeke[ik] tudják (…) [és higgyék el] a helyes [utat]”12.
Nefihez hasonlóan feltehetjük-e mi is magunknak a kérdést, hogy mit tudnak gyermekeink? Tőlünk, személyesen? Tudják a gyermekeink, hogy szeretjük a szentírásokat? Látják, amint naponta olvassuk azokat, kijelölünk részeket belőle, és hozzájuk ragaszkodunk mindennapi életünkben? Előfordult már, hogy gyermekeink váratlanul benyitottak hozzánk, és mi térden állva imádkoztunk? Előfordult valaha is, hogy nemcsak velük együtt imádkoztatok, hanem hallhatták azt is, ahogy értük imádkoztok minden különleges ok nélkül, csupán szülői szeretetből? Tudják a gyermekeink, hogy nem kötelező első vasárnapi nehézségként hiszünk a böjtölésben? Tudják, hogy böjtöltünk értük és a jövőjükért olyan napokon, amiről nekik fogalmuk sem volt? Tudják, hogy szeretünk a templomban lenni, nem utolsó sorban azért, mert egy olyan kötődést nyújt feléjük, amit sem a halál, sem a pokol légiói nem bírnak szétszakítani? Tudják, hogy szeretjük és támogatjuk a helyi és általános vezetőket – még ha nem is tökéletesek – azért, mert készek elfogadni olyan elhívásokat, amiket nem kerestek maguknak, mégpedig azért, hogy megőrizzék az igazlelkűség normáját, amit nem is ők állítottak fel? Tudják azok a gyermekek, hogy teljes szívünkből szeretjük Istent, és alig várjuk, hogy lássuk az Ő Egyszülött Fiának az arcát, és a lábai elé boruljunk? Imádkozom azért, hogy megtudják.
Testvérek! A gyermekeink a mi indításunkkal és a mi céljainkkal repülnek ki a jövőbe. És még ha izgatottan is figyeljük azt a nyilat kifelé repülni, és ha ismerünk is minden gonoszságot, ami letérítheti röppályájáról, miután kikerült a kezünk közül, akkor is bátran gondoljunk arra, hogy a legfontosabb halandó hatóerő, ami meghatározza a nyíl rendeltetési helyét, az a nyíl kilövőjének a stabilitása, az ő ereje és meginghatatlan magabiztossága lesz.13
Carl Sandburg azt mondta egyszer: „A csecsemő Isten véleménye arról, hogy az életnek tovább kell folytatódnia.”14 Legyetek erősek ennek a gyermeknek a jövőjéért és a sajátotokért is! Higgyetek! Szeressetek és tegyetek bizonyságot szüntelenül! Imádkozzatok szüntelenül! Ezek az imák a legváratlanabb órában hallgattatnak meg és lelnek válaszra. Isten a gyermekeknek és szüleiknek küldi el a lehető legszívesebben a segítséget.
Jézus azt mondta: „Nézzétek kicsinyeiteket.
(…) És szemüket az ég felé fordították, azt látták, hogy az ég megnyílik és tűzfelhőben angyalok szállnak le az égből. És amint leszálltak, körülvették kicsinyeiket, és akkor azokat is tűz vette körül, és az angyalok szolgáltak nekik.”15
Hogy ez mindig így lehessen, ezért imádkozom buzgón a gyermekekért, Jézus Krisztus nevében, ámen.