Leckék, melyekre az élet tanított
Buzdítalak benneteket, hogy vizsgáljátok meg az életeteket! Határozzátok meg, hol álltok, és mit kell tennetek ahhoz, hogy azzá váljatok, akivé válni szeretnétek.
Az utóbbi időben elgondolkoztam azon a sok csodálatos élményen, amelyben életem során részem volt. Miközben hálát mondtam Mennyei Atyámnak ezekért a bámulatos áldásokért és lehetőségekért, ráébredtem, talán még inkább, mint valaha, hogy milyen fontosak voltak életem fejlődő évei.
Életem legfontosabb és mindent megváltoztató pillanatai akkor történtek, amikor fiatal férfi voltam. Az akkor megtanult leckék alakították a jellememet, és formálták a sorsomat. Ezek nélkül egy teljesen más ember lennék, egy teljesen másik helyen, mint ahol most vagyok. Ma este szeretnék pár percig néhány ilyen élményről beszélni, és arról, hogy mit tanultam belőlük.
Soha nem fogok elfelejteni egy bizonyos futballmérkőzést, melyet egy rivális iskola ellen játszottunk. Szélső hátvédként játszottam, és az volt a feladatom, hogy vagy a középső védőt blokkoljam, vagy próbáljak meg szabaddá válni ahhoz, hogy a középhátvéd dobni tudja nekem a labdát. Az oka annak, amiért annyira jól emlékszem erre a bizonyos mérkőzésre az, hogy a labda másik oldalán lévő fickó – a férfi, akit blokkolnom kellett volna – egy óriás volt.
Nem voltam épp a világ legmagasabb sportolója. De azt gondolom, hogy ez a másik srác az lehetett. Emlékszem, ahogy felnéztem rá és közben arra gondoltam, hogy valószínűleg kétszer annyit nyomhat, mint én. Ne felejtsétek el, hogy az én időmben még nem voltak olyan védőfelszereléseink, mint a mai játékosoknak. A sisakom bőrből készült, és nem volt arcvédője.
Minél többet gondolkoztam rajta, annál inkább erősödött bennem e józan felismerés: ha csak egyszer is hagyom, hogy elkapjon, akkor a szezon hátralévő részében egy kórházi ágyból szurkolhatok a csapatomnak.
Szerencsémre gyors voltam. És az első félidő nagy részében sikerült elkerülnöm őt.
Kivéve az egyik menetben.
A középhátvédünk hátramaradt, hogy passzoljon. Én szabad voltam. Elhajította a labdát, az pedig felém repült.
A gond csak az volt, hogy a hátam mögül dübörgő vágtát hallottam. A megvilágosodás egyik pillanatában arra gondoltam, hogy ha elkapom a labdát, akkor nagy esélyem van arra, hogy ezentúl egy csövön keresztül táplálkozzam majd. A labda viszont közeledett felém, a csapatom sorsa pedig tőlem függött. Így hát utána nyúltam – és az utolsó pillanatban – felnéztem.
És ott volt ő.
Emlékszem, hogy a labda a kezembe csapódott. Emlékszem, mennyire erőlködtem, hogy meg tudjam tartani. Emlékszem a gyepre hulló labda hangjára. Abban nem teljesen vagyok biztos, hogy ez után mi történt, mert az óriás olyan erősen nekem jött, hogy azt sem tudtam, melyik bolygón vagyok. Egy dolog, amire viszont emlékszem, a sötét porfelhő mögül megszólaló mély hang volt: „Így jár az, aki a rossz csapatban játszik.”
William McKinley Oswald volt a középiskolai futball edzőm. Nagyszerű edző volt, és mély hatást gyakorolt az életemre. De azt hiszem, hogy a játékosok motiválására használt módszereit egy katonai kiképzőtiszttől tanulhatta.
Aznap, a félidőben tartott beszédében, Oswald edző emlékeztette az egész csapatot arra, hogy elejtettem az átpasszolt labdát. Ezután rám mutatott, és azt kérdezte: „Hogy tehetted ezt?”
Nem mondhatnám, hogy suttogó hangon beszélt.
„Tudni akarom, hogy miért ejtetted le a passzot!”
Egy pillanatig haboztam, majd végül úgy döntöttem, hogy elmondom az igazat. „Levettem a szemem a labdáról” – válaszoltam.
Az edző rám nézett, és azt mondta: „Úgy van; levetted a szemed a labdáról. Soha többet ne tegyél ilyet! Az ilyen hibák okozzák a vereséget a mérkőzésen.”
Tiszteltem Oswald edzőt, és annak ellenére, hogy milyen szörnyen éreztem magam, elhatároztam, hogy úgy teszek, ahogy az edző mondta. Megfogadtam, hogy többé soha nem veszem le a szemem a labdáról, még akkor sem, ha a vonal másik oldalán lévő óriás úgy beledöngöl a földbe, hogy Mongóliában térek magamhoz.
Visszaindultunk a pályára, és elkezdődött a második félidő. Szoros mérkőzés volt, és bár a csapatom jól játszott, a negyedik negyedben négy ponttal voltunk lemaradva.
A középhátvéd az én számomat hívta be a következő menetben. Újra kimentem, és újra szabad voltam. A labda felém röpült. Ezúttal azonban az óriás előttem volt, és tökéletes helyzetben ahhoz, hogy megállítsa az átpasszolt labdát.
Utána nyúlt, a labda azonban átröpült a kezei között. Magasra ugrottam, közben le sem véve a szememet a labdáról, rávetettem magam, és lehúztam a gólba, megnyerve ezzel a játékot.
Nem sokra emlékszem az azt követő ünneplésből, viszont emlékszem az Oswald edző arcán lévő kifejezésre.
„Így kell a labdán tartani a szemedet!” – mondta.
Azt hiszem, egy hétig mosolyogtam.
Sok nagyszerű férfit és nőt ismertem. Bár mindegyikük különböző háttérrel, tehetségekkel és szemléletmóddal rendelkezik, ez az egy közös bennük: szorgalmasan és állhatatosan dolgoznak azért, hogy elérjék a céljaikat. Könnyen elterelődik a figyelmünk, és szem elől tévesztjük azokat a dolgokat, amelyek a legfontosabbak az életben. Próbáltam mindig emlékezni az Oswald edzőtől tanult leckékre, és fontossági sorrendet felállítani a számomra fontos értékek között, hogy a szememet rajta tudjam tartani azokon a dolgokon, amelyek igazán számítanak.
Buzdítalak benneteket, hogy vizsgáljátok meg az életeteket! Határozzátok meg, hol álltok, és mit kell tennetek ahhoz, hogy azzá váljatok, akivé válni szeretnétek. Tűzzetek ki felemelő, nemes és igaz célokat, amelyek lángra lobbantják a képzeleteteket, és lelkesedést keltenek a szívetekben. Majd pedig tartsátok rajtuk a szemeteket. Következetesen dolgozzatok azon, hogy elérjétek őket.
„Ha az ember magabiztosan halad álmai felé – írta Henry David Thoreau – és megkísérli az általa elképzelt életet élni, olyan sikerre lel, amelyre a hétköznapi életben aligha számíthat az ember.”1
Más szavakkal: soha ne vegyétek le szemeteket a labdáról!
Volt egy másik lecke is, amit a futballpályán egy 10 másik játékosból álló kupac legalján tanultam meg. A Sziklás-hegység konferenciabajnokság zajlott, és nekem kellett a labdával a középvonalra futni, hogy megkapjuk a pontot. Átvettem a labdát, és rávetettem magam a vonalra. Tudtam, hogy közel vagyok a gólvonalhoz, de nem tudtam, milyen közel. Bár az emberkupac alá voltam szorulva, az ujjaimmal pár centivel arrébb nyúltam, és már éreztem is. A gólvonal öt centire volt.
Abban a pillanatban kísértést éreztem, hogy kicsit előrébb toljam a labdát. Megtehettem volna. És mire a bírók végre leráncigálták volna rólam a játékosokat, hős lettem volna. Soha senki nem tudta volna meg.
Kisfiú korom óta erről a pillanatról álmodoztam. És most ott volt előttem egy ujj-nyújtásnyira. Ekkor azonban eszembe jutottak édesanyám szavai. „Joseph – mondta nekem gyakran –, tedd azt, ami helyes, nem számít, milyen következményekkel jár. Tedd azt, ami helyes, és a dolgok jóra fordulnak majd.”
Iszonyatosan szerettem volna, hogy meglegyen a pont. Bár szerettem volna hős lenni a barátaim szemében, de még ennél is jobban vágytam arra, hogy édesanyám szemében legyek hős. Így hát ott hagytam a labdát, ahol volt – öt centire a gólvonaltól.
Akkor még nem tudtam, de ez egy meghatározó élmény volt. Ha elmozdítottam volna a labdát, bajnok lehettem volna egy pillanatra, de az átmeneti dicsőség jutalmának túl magas és túl maradandó ára lett volna. Lelkiismeretemen olyan sebet ejtett volna, amely ott maradt volna életem hátralévő részében. Tudtam, hogy azt kell tennem, ami helyes.
Krisztus világossága segít különbséget tennünk a helyes és helytelen között. Amikor hagyjuk, hogy a kísértések elfojtsák lelkiismeretünk szelíd hangját – akkor válnak nehézzé a döntéseink.
Szüleim arra tanítottak, hogy amikor a kísértések jönnek, gyorsan reagáljak, és azonnal és nyomatékosan mondjak nemet rájuk. Ugyanezt tanácsolom nektek is. Kerüljétek a kísértéseket.
Egy másik lecke, amit megtanultam, a mások szolgálatából származó örömről szól. Beszéltem már arról, hogy az édesapám, aki az egyházközségünk püspöke volt, megkért, hogy rakjam meg a kis kocsimat, és vigyem el a szükséges élelmet és készleteket azoknak a családoknak, akik szükséget szenvednek. Nem ő vágyott egyedül arra, hogy felkarolja a nélkülözőket.
Hetvenöt évvel ezelőtt William F. Perschon püspök elnökölt a Salt Lake City-i Pionír Cövek Negyedik Egyházközsége felett. Ő egy német bevándorló volt, aki megtért az egyházban, és erős akcentussal beszélt. Kiváló üzletember volt, de amiről a leginkább ismerték, az a mások iránt tanúsított hatalmas együttérzése volt.
Minden egyes héten, a papsági gyűlésen Perschon püspök elmondatta az ároni papságot viselőkkel a következő mondatot: „A papság szolgálatot jelent; a papságot viselve szolgálni fogok.”
Ez nem pusztán egy jelmondat volt. Amikor az özvegyeknek segítségre volt szükségük, Perschon püspök és az ároni papságviselők ott voltak, hogy segítsenek. Amikor egy kápolna épült, Perschon püspök és az ároni papság ott voltak. Amikor cukorrépát vagy burgonyát kellett gyomlálni vagy betakarítani a jóléti farmon, Perschon püspök és az ároni papságviselők ott voltak.
Később William Perschon a cövekelnökségben szolgált, ahol nagy hatással volt egy fiatal püspökre, akit Thomas S. Monsonnak hívtak. Az 1950-es években Perschon püspököt elhívták, hogy a Svájc-Ausztria Misszió felett elnököljön, és ott kulcsszerepe volt az első „tengeren túli” templom felépítésében a svájci Bernben.
Nem tudsz úgy Perschon püspökre gondolni, hogy ne jusson eszedbe a mások iránti törődése és együttérzése, valamint fáradhatatlan elkötelezettsége aziránt, hogy másoknak is megtanítsa ezt a tulajdonságot. Az ároni papság fiatal férfijai közül, akik felett püspökként elnökölt, huszonkilencen maguk is püspökké váltak később. Tízen szolgáltak cövekelnökségekben. Öten misszióelnökök lettek, hárman fogadták el a templomelnöki elhívást, és ketten szolgáltak általános felhatalmazottként.2
Ezt jelenti egy nagyszerű vezető ereje, fivérek. Ez a szolgálat ereje.
Bár nem teljesen értettem abban az időben, mostanra világossá vált számomra, hogy ezek a leckék – és sok másik, melyeket fiatalon tanultam – alapul szolgáltak, amelyre életem hátralévő része épült.
Mindannyian rendelkezünk lelki ajándékokkal. Néhányan a hit ajándékával, mások a gyógyítás ajándékával áldatnak meg. Az egyház szervezetében mindegyik lelki ajándék jelen van. Az én esetemben talán az egyik ilyen lelki ajándék, amelyért a leginkább hálás vagyok, az, hogy engedelmes lélekkel áldattam meg. Amikor a szüleimtől vagy az egyházi vezetőimtől bölcs tanácsot hallottam, odafigyeltem és megpróbáltam beépíteni azt a gondolataimba és tetteimbe.
Titeket, papságviselő fivéreket, arra buzdítalak, hogy ápoljátok az engedelmesség lelkének ajándékát. A Szabadító azt tanította, hogy „valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez… És valaki hallja én tőlem e beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lesz a bolond emberhez”3.
Honnan tudhatjuk, hogy bölcsek vagy bolondok vagyunk-e? Amikor sugalmazott tanácsot hallunk, engedelmeskedünk. Ez a bölcsesség vagy bolondság próbája.
Mit használ nekünk, ha meghallgatjuk a bölcs tanácsot, de nem fogadjuk meg a szavait? Mit ér a tapasztalat, ha nem tanulunk belőle? Mire jók a szentírások, ha nem becsüljük meg a szavait és nem építjük bele az életünkbe?
Gordon B. Hinckley elnök azt ígérte, hogy „[Mennyei Atyánk] áldásokat áraszt azokra, akik a parancsolatainak engedelmeskedve élnek”4.
Csatlakozom szavaihoz.
Bizonyságomat teszem arról, hogy Jézus a Krisztus, az egész emberiség Szabadítója. Tanúbizonyságomat adom, hogy Isten közel van. Ő törődik velünk és szeret minket, a gyermekeit. Próféták, látnokok és kinyilatkoztatók irányítják Jézus Krisztus visszaállított egyházának a fejlődését. Gordon B. Hinckley elnök az egyház és a világ utolsó napi prófétája.
Hálát adok a Teremtőmnek ezért a csodálatos életért, amelyben mindannyiunknak lehetősége van arra, hogy olyan leckéket tanuljunk meg, amelyeket más módon nem tudnánk teljesen felfogni.
Kedves fivéreim, tűzzünk ki igazlelkű célokat, és dolgozzunk azon, hogy elérjük őket, tegyük azt, ami helyes, és szeretettel karoljuk fel a körülöttünk lévőket. Ezért imádkozom és erről teszem bizonyságomat, Jézus Krisztus nevében, ámen.