Az angyalok nyelve
Szavaink, akárcsak cselekedeteink, legyenek hittel, reménnyel és jószívűséggel telve.
Joseph Smith próféta elmélyítette tudásunkat a beszéd hatalmáról, amikor a következőket tanította: „Szavak által… munkálkodik minden lény, amikor hit által munkálkodik. Isten azt mondta: »Legyen világosság: és lőn világosság.« Józsué szólt, és a nagy világítótestek, melyeket Isten teremtett, megálltak mozgásukban. Illés parancsolt, és a mennyek három évig és hat hónapig visszatartattak, hogy ne adjanak esőt… Mindez hit által történt… Hit, majd pedig szavak általi cselekvés; a legcsodálatosabb munkáit [szavak] által vitte véghez, és fogja véghezvinni.”1 Minden olyan ajándékhoz hasonlóan, „ami felülről jön”, a szó is „szent, és óvatosan, valamint a Lélek által adott korlátozással kell mondani”2.
A szavak hatalmának és szentségének eme felismerésével szeretném óvatosságra inteni magunkat – amennyiben erre szükség van –, azzal kapcsolatban, hogy miként beszéljünk másokról és önmagunkról.
Az apokrif írások között található egy sor, amely jobban kifejezi e téma komolyságát, mint amennyire én tudnám. Így szól: „Az ostor csapása sebeket ejt a testen: ám a nyelv csapása csontot tör.”3 Ezzel az éles kijelentéssel a fejemben, különösen nagy benyomást tett rám, amikor Jakab könyvében azt olvastam, hogy van egy mód arra, miként lehetek „tökéletes ember”.
Ezt mondta Jakab: „Mert mindnyájan sokképen vétkezünk. Ha [azonban] valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét is megzabolázni.”
A zabla hasonlatát felhasználva így folytatja: „Ímé a lovaknak szájába zabolát vetünk, hogy engedelmeskedjenek nékünk, és az ő egész testöket igazgatjuk.
Ímé a hajók is, noha… nagyok, és erős szelektől hajtatnak, mindazáltal igen kis kormánytól fordíttatnak…”
Majd Jakab rátér a lényegre: „A nyelv is kicsiny tag… [De] ímé csekély tűz mily nagy erdőt felgyújt[hat]! […]
A nyelv [is tűz] a mi tagjaink között, …megszeplősíti az egész testet, …lángba boríttatván a gyehennától.
Mert minden természet, vadállatoké, madaraké, csúszómászóké és vizieké… [meg]szelidíttetett az emberi természet által:
De a nyelvet az emberek közül senki sem szelidítheti meg; fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes.
Ezzel áldjuk az Istent és Atyát, és ezzel átkozzuk az embereket, a kik az Isten hasonlatosságára teremttettek:
Ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok. Atyámfiai, nem kellene ezeknek így lenni!”4
Nos, ez elég egyértelmű! Jakab természetesen nem azt érti ezalatt, hogy a nyelvünk mindig gonosz, vagy hogy minden, amit mondunk „halálos méreggel teljes”. De világosan azt mondja, hogy legalábbis néhány dolog, amit mondunk, pusztító lehet, sőt mérges, ez pedig dermesztő vád egy utolsó napi szent számára! Az a hang, amely mélyről jövő bizonyságot tesz, buzgó imát mond, és Sion himnuszait énekli, ugyanazzá a hanggá válhat, amely korhol és kritizál, zavarba ejt és megaláz, fájdalmat okoz és elpusztítja a lelket önmagában és másokban is a folyamat során. „Ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok – bánkódik Jakab. – Atyámfiai [és lányai] – mondja –, nem kellene ezeknek így lenni.”
Olyan dolog ez, amelyen lenne mit javítanunk egy kicsit? Olyan terület ez, amelyen mind megpróbálhatnánk egy kicsit „tökéletesebb” férfivá vagy nővé válni?
Férjek, rátok bízták a legszentebb ajándékot, melyet Isten nektek adhat – egy feleséget, Isten egy leányát, gyermekeitek édesanyját, aki önként adta magát nektek szeretetért és örömteli társas kapcsolatért. Gondoljatok azokra a kedves dolgokra, melyeket akkor mondtatok, amikor udvaroltatok, gondoljatok azokra az áldásokra, amelyeket akkor adtatok, amikor kezeteket a fejére tettétek, gondoljatok magatokra és őrá istenként és istennőként – akik öröklötten vagytok–, majd pedig gondolkodjatok el azokon a pillanatokon, amiket rideg, gúnyos és féktelen szavak jellemeznek. A nyelvünk által okozható pusztítást ismerve, nem csoda, hogy a Szabadító ezt mondta: „Nem az fertőzteti meg az embert, a mi a szájon bemegy, hanem a mi kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert.”5 Az a férj, aki még álmában sem ütné meg feleségét fizikailag, összetörheti – ha nem is a csontját – a szívét bizonyosan, a meggondolatlan vagy durva beszéd kegyetlenségével. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza egyöntetűen és világosan elítéli a fizikai bántalmazást. Ha lehetséges még jobban elítélni valamit, akkor még erőteljesebben szólalunk fel a szexuális bántalmazás ellen. Ma ugyanezzel az erővel emelem fel szavam bárki szóbeli és érzelmi bántalmazása, különösen pedig a feleségek férjük általi bántalmazása ellen. Fivérek, nem kellene ezeknek így lenni.
Ugyanezzel a lelkülettel szólunk a nőtestvérekhez is, hiszen a szóbeli bántalmazás bűne nem függ az ember nemétől. Feleségek, mi lesz a ti szátokban lévő zabolátlan nyelvvel, jóra vagy rosszra használjátok szavaitok hatalmát? Hogyan válhat egy ilyen bájos hang, amely isteni természetéből fakadóan oly angyali, oly közel van a fátyolhoz, oly ösztönösen szelíd és öröklötten kedves, egy csapásra oly metszővé, oly csípőssé, oly keserűvé és zabolátlanná? Egy nő szavai élesebbek lehetnek, mint bármilyen tőr, melyet valaha is kovácsoltak, és hátrébb taszíthatják szeretteiket, mint azt bárki is gondolhatta volna még a beszélgetés elején. Nőtestvérek, a ti nemes lelketekben nincs helye semmiféle keserű vagy goromba kifejezésnek, beleértve a pletykát, a kibeszélést és csípős megjegyzéseket is. Soha ne mondják otthonunkról, egyházközségünkről vagy szomszédságunkról, hogy „a nyelv… tűz, a gonoszságnak összessége…, [amely] tagjaink között [ég]”.
Hadd terjesszem ki e tanácsot az egész családra vonatkozó üggyé. Oly óvatosnak kell lennünk, amikor egy gyermekhez beszélünk! Annak, amit mondunk, vagy amit nem mondunk, annak, hogy hogyan és mikor mondjuk, nagyon, nagyon fontos szerepe van egy gyermek önmagáról alkotott véleményének formálásában! Még fontosabb azonban e gyermek belénk vetett hitének, valamint Istenbe vetett hitének formálásában. Egy gyermeket – mindig – építő megjegyzésekkel illessetek! Soha ne mondjátok nekik, még tréfából sem, hogy kövérek, buták, lusták vagy csúnyák! Talán nem rosszindulatúan teszitek ezt, de ők emlékezni fognak rá, és akár évekig is eltarthat, mire megküzdenek azzal, hogy elfelejtsék, illetve megbocsássák. Továbbá ne hasonlítsátok össze a gyermekeiteket, még akkor sem, ha úgy gondoljátok, ügyesen teszitek azt. Talán a legjobb szándékkal mondjátok, hogy „Susan szép, Sandra pedig okos”, de Susan mindössze arra emlékszik majd, hogy ő nem okos, Sandra pedig arra, hogy ő nem szép. Dicsérjetek minden gyermeket egyenként önmagáért, és segítsetek neki elmenekülni kultúránk azon rögeszméjétől, hogy magunkat másokhoz kell hasonlítani, versenyeznünk kell, és ezért soha nem érezhetjük, hogy „megfelelőek” vagyunk.
Mindebben, feltételezem, nem kell mondanom, hogy a negatív beszéd gyakran a negatív gondolkodásból ered, beleértve a magunkról való negatív gondolkodást is. Tisztában vagyunk saját hibáinkkal, kritikusan beszélünk – vagy legalábbis gondolkodunk – magunkról, és hamarosan így látunk mindent és mindenkit. Eltűnik a napsugár, eltűnnek a rózsák, eltűnik a remény, illetve a boldogság ígérete. Hamarosan mi, és mindenki körülöttünk boldogtalanná válik.
Nagyon tetszik, amit Orson F. Whitney elder mondott egyszer: „Az evangéliumi lelkület optimista; bízik Istenben, és a dolgok vidám oldalát látja. Az ellenkező vagy pesszimista lélek lehúzza az embert, és távol tartja őt Istentől, a sötét oldalt látja, zúgolódik, panaszkodik, és nehezen engedelmeskedik.”6 Tisztelnünk kell a Szabadító azon kijelentését, hogy „bízzatok”7. (Nekem úgy tűnik, hogy ezt a parancsolatot sokkal többször megszegjük, mint bármely más parancsolatot!) Beszéljetek reményteljesen! Beszéljetek bátorítóan, többek között magatokról is! Próbáljatok meg nem szüntelenül panaszkodni és sóhajtozni! Valaki egyszer ezt mondta: „Még a civilizáció aranykorában is volt valaki, aki azon morgolódott, hogy minden túl sárga.”
Gyakran gondolkodtam azon, hogy Nefi számára valószínűleg sokkal elviselhetőbb volt az, hogy kötelekkel megkötözték és bottal verték, mint az, hogy hallgassa Lámán és Lemuel állandó zúgolódását8. Legalább egyszer bizonyosan ezt mondta nekik: „Üssetek meg még egyszer! Még mindig hallak benneteket.” Igen, az életnek megvannak a problémái, és igen, szembe kell néznünk negatív dolgokkal is, de kérlek benneteket, fogadjátok meg Holland elder egyik mondását: nincs az a szerencsétlenség, amit ne tehetne még rosszabbá az arról való panaszkodás.
Pál ezt nyíltan, ám reményteljesen így fogalmazta meg. Ezt mondta mindannyiunknak: „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék, hanem csak a mely hasznos [és] épít[ő], hogy áldásos legyen a hallgatóknak.
…meg ne szomorítsátok az Istennek ama Szent Lelkét…
Minden mérgesség és fölgerjedés… harag és lárma és káromkodás kivettessék közületek.
Legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasok, [megbocsátván] egymásnak, miképen az Isten is a Krisztusban [megbocsátott] néktek.”9
Mélyen megindító, utolsó bizonyságában Nefi így szólít fel minket: „[Kövessétek] a Fiút, szívetek minden szándékával”, megígérve, hogy „miután… részesültetek a tűz és a Szentlélek keresztségében, …új nyelven tudtok beszélni, igen, méghozzá az angyalok nyelvén… És… hogyan tudnátok az angyalok nyelvén szólni, ha nem a Szentlélek által? Az angyalok a Szentlélek hatalma által szólnak, tehát Krisztus szavait mondják.”10 Valóban Krisztus volt, és még ma is Ő „az Ige”, ahogyan azt a szeretett János mondta11, telve kegyelemmel és igazsággal, telve irgalommal és könyörülettel.
Így hát, testvérek, eme örökké tartó küzdelmünkben, hogy mindinkább olyanná váljunk, mint a Szabadítónk, próbáljunk meg „tökéletes férfiak és nők” lenni, legalább ezen az egy módon: ne sértsünk meg senkit szavakkal – vagy pozitívabban kifejezve –, beszéljünk új nyelven, az angyalok nyelvén. Szavaink, akárcsak cselekedeteink, legyenek hittel, reménnyel és jószívűséggel telve, ama három nagyszerű keresztény erénnyel, amelyre oly égetően nagy szüksége van a mai világnak. Ilyen szavakkal, a Lélek hatása alatt szólva, könnyeket száríthatunk fel, szíveket gyógyíthatunk meg, életeket emelhetünk fel, visszatérhet a remény, győzedelmeskedhet az önbizalom. Azért imádkozom, hogy szavaim, még e kényes témában is, bátorítóak legyenek számotokra, ne pedig csüggesztőek, és hogy halljátok a hangomon, hogy szeretlek benneteket, mert ez valóban így van. És ami még ennél is fontosabb, kérlek, tudjátok, hogy Mennyei Atyátok és az Ő Egyszülött Fia szeretnek benneteket. Amikor hozzátok szólnak – mert Ők szólni fognak –, az nem a szélben lesz, sem a földrengésben, sem pedig a tűzben, hanem egy szelíd és halk hang által, egy gyengéd és kedves hang által.12 Angyalok nyelvén fognak hozzátok szólni. Örvendjünk mindannyian a gondolatnak, hogy amikor felemelő, bátorító dolgokat mondunk a legkisebbnek is ezek, a mi fivéreink és nőtestvéreink közül, Istennek mondjuk azt.13 Jézus Krisztus nevében, ámen.