Emlékezz, és el ne vessz!
Az emlékezés, ahogy azt Isten tervezte, az evangélium egy alapvető és szabadító tantétele.
Hálás vagyok, hogy Parkin nőtestvér után beszélhetek. Az ő és tanácsosai szolgálata és tanításai mindannyiunkat megáldották. Tizennyolc és fél évvel ezelőtt, körülbelül ebben az időpontban, ennek a pulpitusnak a közelében álltam arra várva, hogy a közös ének befejeződjön, amikor is előre kellett jönnöm, hogy megtartsam az első általános konferenciai beszédemet. Nyilvánvaló lehetett a nyugtalanságom abban a pillanatban. L. Tom Perry elder, aki mögöttem állt, előre hajolt, és az ő bátorító lelkesedésével a fülembe súgott. „Lazíts – mondta –, évek óta nem veszítettünk el senkit ennél a pulpitusnál!”
Azok a biztató szavak és az azt követő néhány percben, amikor is először beszéltem az utolsó napi szentek világméretű közönségéhez, számomra kincsként őrzött emléket jelentenek. Hozzátok hasonlóan, folyamatosan elraktározok olyan emlékeket, melyek, mikor felidézem őket, gyakran hasznosak és élvezetesek számomra. Fiatalemberként hozott elhatározásaim ellenére pedig, miszerint soha nem fogok másokat az emlékeimmel fárasztani, amikor megöregszem, most minden lehetséges alkalommal nagy örömmel osztom meg az emlékeimet. Ma azonban az emléknek és az emlékezésnek az információ passzív felidézésénél és az abban lelt örömnél egy sokkal mélyebbre ható szerepéről szeretnék beszélni Jézus Krisztus evangéliumában.
Ha jól megfigyeljük az emlékezni szó használati módjait a szentírásokban, rájövünk arra, hogy az emlékezés, ahogy azt Isten tervezte, az evangélium egy alapvető és szabadító tantétele. Ez azért van, mert az emlékezésre felszólító prófétai figyelmeztetések gyakran tettre sarkallnak: hallgatni, látni, tenni, engedelmeskedni, bűnbánatot tartani1. Amikor Isten szerint emlékezünk, legyőzzük emberi hajlamunkat, egyszerűen azért, hogy felvértezzük magunkat az élet ütközetére, és ténylegesen részt vegyünk magában a csatában, megtéve mindent, ami a hatalmunkban áll, hogy ellenálljunk a kísértésnek és elkerüljük a vétkezést.
Benjámin király ilyen tevékeny emlékezésre hívta fel a népét:
„És végül, nem tudom nektek mindazon dolgokat elmondani, mely által bűnt követhettek el; mert különféle utak és módok vannak, méghozzá olyan sok, hogy nem tudom őket megszámolni.
De annyit elmondhatok nektek, hogy ha nem ügyeltek magatokra, és a gondolataitokra, és a szavaitokra, és a cselekedeteitekre, és nem tartjátok be Isten parancsolatait, és nem maradtok meg, méghozzá életetek végéig, annak hitében, amit Urunk eljöveteléről hallottatok, akkor el kell vesznetek. És most, Ó ember, emlékezz, és el ne vessz!”2
Felismerve azt, hogy az emlékezés milyen elengedhetetlenül fontos szerepet kell, hogy játsszon az életünkben, mi másra kell még emlékeznünk? Válaszként, ahogy ma is összegyűltünk, hogy emlékezzünk, és újra felszenteljük ezt a történelmi Tabernákulumot, azt javaslom, hogy Jézus Krisztus egyháza és népének a története kiérdemli a mi megemlékezésünket. A szentírásokban az egyház történelme komoly elsőbbséget élvez. Valójában a szentírások nagy része egyházi történelem. Azon a bizonyos napon, amikor az egyházat megszervezték, Isten azt parancsolta Joseph Smithnek: „Íme vezessetek magatok között feljegyzést.”3 Joseph a parancs szerint cselekedett, és kijelölte Oliver Cowderyt, az egyház második elderét, és saját fő segítőjét, az egyház első történészének. Feljegyzéseket vezetünk, hogy azok segítsenek nekünk emlékezni, és az egyház felemelkedéséről és fejlődéséről Oliver Cowdery óta a mai napig feljegyzést vezetnek. Ez a rendkívüli történelmi feljegyzés arra emlékeztet bennünket, hogy Isten újra megnyitotta a mennyeket, és olyan igazságokat nyilatkoztatott ki, amelyek a nemzedékünket tettre sarkallják.
Mindabból, amit az évek során a történészek összegyűjtöttek, megőriztek, és leírtak, semmi sem példázza jobban az egyház történelmének fontosságát és erejét, mint Joseph Smith egyszerű és őszinte története Isten az Atya és az Ő Fia, Jézus Krisztus megjelenéséről őneki, amit a történelmi könyveink most az első látomásnak neveznek. Azokkal a szavakkal, amelyeket misszionáriusok nemzedékei megtanultak, és az egész világon megosztottak az igazságot keresőkkel, Joseph leírja, hogy milyen csodálatosan kapott választ arra az imában feltett kérdésére, hogy melyik egyház igaz:
„Egy fényoszlopot láttam pontosan a fejem felett, a napnál is ragyogóbbat, mely fokozatosan ereszkedett lefelé, mígnem megpihent rajtam.
[…] Amikor a fény megpihent rajtam, két Személyt láttam felettem a levegőben állni, akiknek ragyogása és dicsősége leírhatatlan volt. Egyikük hozzám szólt, a nevemen szólítva, és ezt mondta a másikra mutatva: Ez az én Szeretett Fiam. Őt hallgasd!”4
Joseph meg is hallgatta! És milliók hallották, olvasták, és hittek a beszámolójában, és elfogadták Jézus Krisztus evangéliumát, amelyet segített visszaállítani. Hiszek Joseph Smithnek, és tudom, hogy ő Isten igaz prófétája volt. Az első látomással kapcsolatos élményére való emlékezés soha nem szűnik meg lelkemet nagyobb elkötelezettségre és tettre sarkallni.
Senki sem méltányolja jobban az egyház történelmének értékét, mint Gordon B. Hinckley elnök. Szeretjük elbűvölő humorérzékét, de a történelemhez való érzéke egyaránt bámulatra méltó. A múltunkból származó inspiráló történetek és anekdoták töltik be írásait és szónoklatait. Élő prófétánkként tudatosan kihangsúlyozza a múltat és a jövőt, hogy segítsen még igazabbul élnünk a jelenben. Tanításai végett megértjük azt, hogy az emlékezés lehetővé teszi számunkra, hogy meglássuk Isten kezét a múltunkban úgy, ahogy a jövendölés és a hit biztosít bennünket Isten kezéről a jövőnkkel kapcsolatban. Hinckley elnök emlékeztet bennünket arra, hogy a korai egyház tagjai hogyan néztek szembe a megpróbáltatásokkal, hogy hasonlóképpen mi is, Isten kegyelméből, hithűbben nézhessünk szembe a sajátjainkkal. A múltunk életben tartása által a lelki örökségünket alkotó emberekhez, helyekhez és eseményekhez köt bennünket, és ezáltal nagyobb szolgálatra, hitre és kedvességre ösztönöz minket.
Hinckley elnök példamutató módon, nyíltan megosztja velünk saját személyes és családi történeteit. Rengeteg elcsüggedt, új misszionárius vigasztalódott meg, mikor megtudta, hogy saját missziójának elején Hinckley elnök szintén elcsüggedt, és ezt megosztotta az édesapjával is. Még édesapja rövid válaszát is bátran elmondta: „Kedves Gordon, megkaptam a legújabb leveledet. Csak egy javaslatom van: feledkezz meg önmagadról, és menj dolgozni.”5 Több mint 70 évvel később mindannyian tanúi vagyunk annak, hogy Hinckley elnök a szívében milyen komolyan megfogadta ezt a tanácsot. Kiváló jelleme és prófétai bölcsessége meggyőző bizonyítékot nyújt az egyház és a saját történelmünkre való emlékezés hasznáról.
Sok minden mást is el lehet mondani az emlékezetről és a megemlékezésről Jézus Krisztus evangéliumában. Gyakran beszélünk a szent szövetségeinkre és Isten parancsolataira való emlékezésről, és az elhunyt őseinkről való megemlékezésről, és az értük elvégzett szabadító szertartásokról. A legfontosabb pedig a Szabadítónkra, Jézus Krisztusra való emlékezés szükségessége, és nemcsak akkor, amikor éppen nekünk alkalmas, hanem mindig, ahogy Ő kéri6. Mindig tanúsítjuk, hogy emlékezünk Őrá, amikor veszünk az úrvacsorából. Cserébe azt az ígéretet kaptuk, hogy az Ő Lelke mindig velünk lesz. Érdekes módon ez ugyanaz a Lélek, amelyet Mennyei Atyánk küldött, hogy mindent eszünkbe juttasson7. Így azáltal, hogy érdemesen veszünk az úrvacsorából, a Lélek megáld minket, hogy az emlékezés egy csodálatosan hasznos körébe léphessünk be, amelynek során vissza-visszatérünk a gondolatainkban és hódolatunkban Krisztushoz és az Ő engeszteléséhez.
Krisztushoz térni és Őbenne tökéletessé válni, úgy hiszem, minden emlékezés alapvető célja8. Így hát azért imádkozom, hogy Isten mindig megáldjon minket azzal, hogy emlékezzünk, különösen az Ő tökéletes Fiára, és el ne vesszünk. Hálásan teszem bizonyságomat Krisztus isteni voltáról és szabadító hatalmáról. Jézus Krisztus nevében, ámen.