Jöjjetek a templomba!
A huszadik század fordulója körül két misszionárius az Egyesült Államok déli részének hegyvidékén dolgozott. Egy nap, miközben egy dombos vidéken gyalogoltak, észrevették, hogy nem messze, lent a domboldalon, egy kunyhó melletti tisztáson emberek gyülekeztek.
Hamar rájöttek, hogy temetésre készülnek. Egy kisfiú vízbe fulladt. A szülei elküldtek a lelkészért, hogy szónokoljon a kicsi temetésén. Az elderek ottmaradtak a háttérben, hogy figyeljék az eseményeket. A kisfiút egy már kiásott sírba készültek eltemetni, a kunyhó közelében. A lelkész megállt a gyászoló édesapa és édesanya, valamint az egybegyűltek előtt, és hozzákezdett a halotti beszédéhez. Ha a szülők vigaszt vártak e papi ruhába öltözött férfitől, akkor nagyot csalódhattak.
Szigorúan megdorgálta őket, amiért nem keresztelték meg a kisfiút. Mindig halogatták ezért vagy azért, és most már túl késő. Nyersen megmondta nekik, hogy a kisfiuk pokolra került. Azt mondta nekik, hogy ez az ő hibájuk, őket lehet okolni érte: a kisfiukra vég nélküli gyötrelmet hoztak.
A beszéd végeztével, miután betemették a sírt, a barátok, szomszédok és hozzátartozók elhagyták a helyszínt. Az elderek odamentek a gyászoló szülőkhöz. „Mi az Úr szolgái vagyunk – mondták a zokogó édesanyának –, és egy üzenetet hoztunk az önök számára.”
Miközben a fájdalomtól sújtott szülők hallgatták őket, a két fiatal elder felfedett számukra valamit az örökkévalóság látomásából. Olvastak a kinyilatkoztatásokból, és bizonyságukat tették eme alázatos, bánatos szülőknek az élők és a halottak megváltására szolgáló kulcsok visszaállításáról.
Nem korholom a vándorlelkészt. Sőt, valamelyest együtt érzek vele, hiszen a tőle telhető legtöbbet nyújtotta az általa birtokolt világosság és tudás tekintetében. Annál azonban több áll rendelkezésünkre, mint amit ő adott. Itt van az evangélium teljessége.
Az út, melyet a misszionáriusok ezeknek az alázatos embereknek mutattak, több volt, mint megtérés, bűnbánat és keresztség; mert a megfelelő időben, azok számára, akik követik azt, az ösvény a szent templom szent szobáiba vezet. Az egyház azon tagjai, akik érdemessé tették magukat arra, részt vehetnek a legmagasztosabb és legszentebb megváltó szertartásokban, amelyek valaha is kinyilatkoztattak az emberiségnek. Ott megmosásban és megkenésben, valamint tanításban, felruházásban és pecsételésben részesülhetünk. Amikor pedig ezeket az áldásokat önmagunk számára elnyertük, elvégezhetjük azokat mindazokért, akik anélkül haltak meg, hogy erre lehetőségük lett volna.
Abban reménykedem, hogy segíthetek jobban megérteni, hogy miért építünk templomokat, és miért végzünk ott szertartásokat.
A templomlátogatás kiváltsága
Kiváltság belépni a szent templomba. Amennyiben megfeleltek a felállított normáknak, feltétlenül gyertek el, és részesüljetek a saját áldásaitokban; majd pedig térjetek vissza újra meg újra, hogy azok számára is elérhetővé tegyétek ugyanazon áldásokat, akik úgy haltak meg, hogy nem volt lehetőségük elnyerni azokat a halandóságban.
Nem szabad eljönnötök a templomba, amíg nem vagytok rá érdemesek, amíg nem feleltek meg az Úr által meghatározott követelményeknek. De el kell jönnötök – ha nem is most –, amint érdemessé váltok rá.
A tan, amely alátámasztja a szent templomban végzett munkát, mindennél jobban elválasztja azt a földön lévő valamennyi vallási szervezettől, és azok fölé emeli Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát. Valami olyan dolog van a birtokunkban, amivel egyetlen másik vallási felekezet sem rendelkezik. Valami olyat tudunk adni, amit ők nem tudnak túlszárnyalni.
Ama elkeseredett szülők szívében lévő kínt csupán ennek az egyháznak a tanai tudják csillapítani. Ezek a tanok a szent templom szertartásaiban összpontosulnak.
Rend minden dologban
Ahhoz, hogy elmagyarázzak valamit a szertartások jelentőségéről, a harmadik hittételt hívnám először segítségül: „Hisszük, hogy Krisztus Engesztelése által az egész emberiség megszabadulhat, ha engedelmeskednek az Evangélium törvényeinek és szertartásainak.”
A szertartás szó jelentése: „vallási vagy ünnepélyes szokás”, vagy „bevezetett rítus”1. Na már most, mi a helyzet az evangélium szertartásaival? Mennyire fontosak ezek számunkra az egyház tagjaiként? Lehettek-e boldogok, nyerhettek-e megváltást, felmagasztosulhattok-e ezek nélkül? Válasz: Ezek több mint ajánlatosak, kívánatosak vagy akár szükségesek. Sőt, több mint nélkülözhetetlenek vagy alapvetőek. Ezek a szertartások mindegyikőnk számára döntőek.
Minden utolsó napi szentnek fel kell tennie a következő kérdést magának: Rendben van az életem? Részesültem az evangélium összes szertartásában, amelyet birtokolnom kell életemnek ebben az időszakában? Érvényesek ezek?
Ha ezekre a kérdésekre igennel tudtok felelni, és ha a szertartások a pecsételő hatalom és felhatalmazás befolyása alatt történtek, akkor örökre sértetlenek maradnak. Ebben az esetben életetek ebből a szempontból rendben van. Ez után jól tennétek, ha a családotokról, az élőkkel és holtakkal kapcsolatban is hasonló kérdések foglalkoztatnák elméteket.
A templomi szertartások
A templomban végzett szertartások közé tartozik a megmosás, a megkenés, a felruházás és a pecsételő szertartások: mind a gyermekek szülőkhöz történő pecsételése, mind pedig a párok összepecsételése, amelyet általában templomi házasságként emlegetünk.
Az alábbiakban rövid összefoglalást nyújtok a templomi szertartásokkal kapcsolatos, nyomtatásban hozzáférhető információkról.
A megmosás és megkenés szertartásaira a templomban gyakran bevezető szertartásként utalnak. Céljaink tekintetében elegendő most csak annyit mondani, hogy a felruházáshoz kapcsolódó megmosások és megkenések természetükre nézve leginkább szimbolikusak, de határozott és azonnali áldásokat, valamint jövőbeli áldásokat ígérnek. E szertartásokkal kapcsolatban az Úr ezt mondta: „Mondom nektek, hogyan lennének elfogadhatóak számomra megmosásaitok, ha nem abban a házban végzitek őket, amelyet nevemnek építettetek?” (T&Sz 124:37)
E szertartásokkal összefüggésben a templomban hivatalosan felöltöztetnek az alsóruhába, és csodálatos áldásokat ígérnek azzal kapcsolatban. Fontos, hogy gondosan figyeljetek, mialatt e szertartásokban részesültök, és fontos, hogy megpróbáljatok emlékezni a megígért áldásokra, illetve azokra a feltételekre, melyeknek eredményeképpen azok majd megvalósulnak.
Felruházni azt jelenti, gazdagítani, egy másik embernek valami olyat adni, ami maradandó és nagyon értékes. A templomi felruházás szertartása során „az abban részesülők hatalommal ruháztatnak fel a magasságból”, és „oktatást kapnak az Úr céljaival és terveivel kapcsolatban”2.
Brigham Young elnök (1801–1877) a következőket mondta a felruházásról: „Hadd adjak egy rövid meghatározást. Felruházásotok mindazoknak a szertartásoknak elnyerését jelenti az Úr házában, melyekre szükségetek van ahhoz, hogy ebből az életből eltávozva az őrt álló angyalok mellett elhaladva visszamehessetek az Atya jelenlétébe, és képesek legyetek megadni nekik a papságra vonatkozó kulcsszavakat, jeleket és jegyeket, és a föld és pokol ellenére elnyerjétek örök felmagasztosulásotokat.”3
A felruházás áldása a teljes felmagasztosulás feltétele. Minden utolsó napi szentnek arra kell törekednie, hogy érdemes legyen erre az áldásra, és hogy megkapja azt.
A pecsételő szertartás az a szertartás, mely a családokat örökre összeköti. A templomi házasság pecsételő szertartás. A templomban egymáshoz pecsételt házaspárok gyermekei a szövetségben születnek. Amikor egy házaspárt egy vagy több évvel a polgári házasságot követően pecsételnek egymáshoz a templomban, a szövetségen kívül született gyermekeket rövid és szent szertartással pecsételik a párhoz.
Mindig lenyűgözött, hogy a templomi szertartásokat milyen áhítattal és körültekintéssel végzik. Nem bonyolultak vagy túlhangsúlyozottak, hanem az evangélium tantételeinek egyszerűsége jellemző rájuk.
Az egyházban elegendő felhatalmazás van arra, hogy az összes szertartást elvégezzék, melyek szükségesek az egész emberi család megváltásához és felmagasztosulásához. És mivel birtokunkban vannak a pecsételő hatalom kulcsai, amit megfelelően megkötünk itt, a mennyben is kötve lesz. Ezek a kulcsok – a kulcsok, amelyek elpecsételnek és megkötnek a földön úgy, hogy az a mennyben is kötve lesz – Istenünk legmagasabb rendű ajándékát képviselik. Ezzel a felhatalmazással keresztelhetünk és megáldhatunk, felruházhatunk és pecsételhetünk, és az Úr elfogadja elkötelezettségeinket.
A szertartásokat el kell végezni a halottakért
A korábban említett vándorlelkész nem tudta a választ arra a kérdésre, hogy mi történik azokkal, akik keresztség nélkül haltak meg. Mi lesz velük? Ha nincs másik név a menny alatt, amely által az ember megszabadulhat (és ez igaz), és ők úgy éltek és haltak meg, hogy nem hallották azt a nevet, és ha a keresztség elengedhetetlen (márpedig az), és ők anélkül haltak meg, hogy akár meghívták volna őket annak elfogadására, akkor ők most hol vannak?
E kérdést nehéz megérteni, ám szinte az egész emberiséget érinti. Más szavakkal, milyen hatalom határozna meg egy Urat és egy keresztséget, aztán engedné, hogy az emberiség többsége soha se ismerje meg e hatalom tanainak hatását? Amennyiben e kérdés nincs megválaszolva, az emberi család túlnyomó többségét valóban elveszettnek kell tekinteni, többek között a vízbe fulladt kisfiút is – és ez az igazság vagy kegyelem törvénye bármiféle ésszerű alkalmazása ellenére így van.
Ha egy egyház nem tudja megválaszolni ezt a kérdést, hogyan állíthatja magáról, hogy az Úr egyháza? Bizonyos, hogy Ő nem akar lemondani az emberiség többségéről csak azért, mert nem keresztelkedtek meg, amíg a földön éltek.
Értelemszerűen, azok, akik tanácstalanul, összezavarva bevallják, hogy nem tudják a választ erre a kérdésre, nem állíthatják, hogy felhatalmazásuk van az Úr dolgainak intézésére a földön, illetve hogy átlátják azt a munkát, amely által az egész emberiségnek szabadulást kell nyernie.
Az egyik jellemző, ami elválaszt bennünket a világtól, és ami az Úr egyházaként határoz meg bennünket, az, hogy biztosítjuk a keresztséget és más szertartásokat az elhunyt őseink számára.
Minden alkalommal, amikor azokkal kapcsolatban teszek fel kérdést magamnak, akik keresztség nélkül haltak meg, azt a legmélyebb áhítattal teszem, hiszen szent munkát érintek. Kevéssé ismert a világ számára, hogy e munka csodálatos a maga nemében, felülmúl mindent, amiről az ember álmodhat: mennyei, sugalmazott és igaz. Ez a válasz.
A megfelelő felhatalmazás által egy halandó személy megkeresztelkedhet egy olyan személy helyett és javára, akinek arra nem volt lehetősége a halála előtt. Az adott személy ezután saját kívánsága szerint elfogadhatja vagy elutasíthatja a keresztséget a lélekvilágban.
E munka valami nagyon alapvető dolog nagyszerű megerősítéseként érkezett: hogy van élet a halál után. A halandó halál semmivel inkább nem jelenti a véget, mint a születés a kezdetet. A megváltás e nagyszerű munkája a halandósághoz hasonlóan tovább folytatódik a fátyolon túl is.
Felhatalmaztak bennünket, hogy helyettesként végezzünk kereszteléseket és más templomi szertartásokat a halottakért, hogy amikor prédikálják nekik az evangéliumot, és ők el kívánják fogadni azt, már el legyenek végezve értük ezek az elengedhetetlen szertartások.
Jöjjetek a templomba!
Minden utolsó napi szent felelős e munka elvégzéséért. Talán egyetlen tanbéli pont sem választja el az egyházat jobban más egyházaktól, mint ez. Rendelkezünk a kinyilatkoztatásokkal. Rendelkezünk e szent szertartásokkal.
Ezt mondom mindannyiótoknak: „Jöjjetek a templomba!” Lehet, hogy arra az egyszeri kiváltságra vártok, hogy elmenjetek, és részesüljetek a saját felruházásotokban, elnyerjétek a saját áldásaitokat, és megkössétek a saját szövetségeiteket az Úrral. Lehet, hogy már egyszer-kétszer elmentetek a templomba. Lehet, hogy gyakran jártok oda. Az is lehet, hogy ti vezetitek le a szertartásokat. Bármi is legyen a helyzet: jöjjetek a templomba!
Ha szükség van rá, tegyétek rendbe az életeteket; imádkozzatok buzgón! Kezdjétek el most a bűnbánatnak azt a nagyon nehéz és néha nagyon csüggesztő utazását! Szilárdan határozzátok el, hogy mindent megtesztek annak érdekében, hogy támogassátok a templomi munkát és a családtörténeti munkát, amely alátámasztja azt, és minden tőletek telhető módon és rendelkezésetekre álló forrással segítsetek minden élő lelket, valamint minden lelket a fátyolon túl!
Jöjjetek a templomba!
Átvéve: A szent templom (1980).