Ne felejts!
Azért imádkozom, és megáldalak benneteket, hogy soha ne felejtsétek el, hogy igazán becses leányai vagytok Isten királyságának.
Drága nőtestvéreim! Mily nagy öröm, hogy veletek lehetek ma. Mindig nagyon várom az éves általános segítőegyleti gyűlést, és az azon elhangzó kiváló üzeneteket. Köszönöm, nőtestvérek! Az pedig külön megtiszteltetés számomra, hogy Thomas S. Monson elnök engem jelölt ki, hogy beszéljek ma és megosszak néhány gondolatot az egyház nőtestvéreivel.
Egyszer egy gyönyörű szép kertben sétáltam a feleségemmel és a leányommal. Miközben csodálattal nézegettem Isten teremtésének dicsőségét és szépségét, egyszer csak észrevettem a káprázatosan szép virágok között megbújó aprócska virágot. Ezt a virágot név szerint is ismertem, mert már gyermekkorom óta gyengéd szálak fűznek ehhez a növényhez. A virágot nefelejcsnek hívják.
Már nem is tudom pontosan, hogy az évek során miért is jelentett nekem oly sokat ez az apró virág. Nem lehet azonnal észrevenni, könnyen eltűnik a nagyobb és színesebb virágok között; mégis a kék eget tükröző színével legalább annyira szép, mint a többi – talán ezért szeretem annyira.
És ehhez társul még az örök könyörgést kifejező neve is. Van egy német monda, miszerint amikor Isten végzett a növények elnevezésével, egy virágnak nem jutott név. Egy vékonyka hang így kiáltott fel: „Ne felejts el engem, ó Uram!” Isten pedig úgy döntött, hogy ez lesz a virág neve.
Ma este ezt a kis virágot metaforaként szeretném használni. Az aprócska nefelejcs virágának öt szirma arra inspirált engem, hogy beszéljek öt olyan dologról, amelyre bölcs lenne mindig emlékeznünk.
Először is, ne felejts el türelmesnek lenni magaddal!
Szeretnék elmondani valamit, amit remélem, nem értetek félre: Isten tisztában van azzal, hogy ti és én nem vagyunk tökéletesek.
Hadd tegyem még hozzá: Isten azzal is tisztában van, hogy azok az emberek sem tökéletesek, akikről azt hiszitek, hogy azok.
Ennek ellenére rengeteg időt és energiát töltünk azzal, hogy másokhoz hasonlítjuk magunkat, többnyire úgy, hogy a gyengeségeinket az ő erősségeikhez mérjük. Ennek során olyan elvárásokat fogalmazunk meg magunknak, amelyeknek lehetetlen megfelelni. Ennek pedig az lesz az eredménye, hogy soha nem ünnepeljük a jó ügy érdekében tett fáradozásainkat, mert azok mindig kisebbnek látszanak majd annál, amit valaki más tesz.
Mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei.
Csodálatos, hogy vannak erősségeitek.
A halandóságban szerzett tapasztalatainknak az is része, hogy vannak gyengeségeink.
Isten segíteni akar nekünk, hogy végül a gyengeségeinket erősségekké tudjuk változtatni,1 de azt is tudja, hogy ez hosszú távú cél. Azt akarja, hogy olyan tökéletessé váljunk, mint Ő,2 és ha a tanítványság ösvényén haladunk tovább, akkor ez a nap el fog jönni. Teljesen rendben van, ha még nem értetek célba. Munkálkodjatok tovább, és ne büntessétek magatokat!
Drága nőtestvérek! Sokan végtelenül könyörületesek és türelmesek vagytok mások gyengeségeivel szemben. Kérlek, magatokkal se felejtsetek el könyörületesnek és türelmesnek lenni!
Mindeközben legyetek hálásak az otthon elért összes apró sikerért, a családi kapcsolataitokért, az iskolázottságotokért és a megélhetésetekért, az egyházi ügyekben való részvételetekért és a személyes fejlődésetekért. A nefelejcsekhez hasonlóan, ezek a sikerek nektek talán aprónak tűnnek, és mások talán soha nem vesznek tudomást róluk, de Isten látja őket, és számára ezek nem kicsik. Ha csupán a legtökéletesebb rózsát vagy a legkáprázatosabb orchideát tekintitek sikernek, akkor lehet, hogy elmulasztjátok az élet legédesebb élményeit.
Például ha mindenáron ragaszkodtok ahhoz, hogy minden héten „minden szempontból tökéletes” családi estet tudjatok tartani, még saját és a körülöttetek lévők szenvedése árán is, akkor ez talán nem a legjobb döntés. Inkább kérdezzétek meg magatoktól: „Mi tehetünk családként, ami élvezetes, lelkileg felemelő, és közelebb hoz egymáshoz bennünket?” Az ilyen családi estnek, noha szerényebb méretű és kivitelezésű, sokkal hosszabb távon lesz pozitív eredménye.
A tökéletesség felé vezető utazásunk hosszú, de ezen az úton csodás dolgokra és örömre lelhetünk még a legkisebb lépéseinkben is.
Másodszor, ne felejtsétek el, mi a különbség a jó áldozat és az ostoba áldozat között!
Az számít elfogadható áldozatnak, amikor valami jót adunk fel egy sokkal értékesebb dolog miatt.
Amikor feladunk egy kis alvást, hogy segítsünk egy gyermeknek, akinek rémálmai vannak, az jó áldozatnak számít. Mind tudjuk ezt. Egész éjjel fennmaradni, a saját egészségünket is kockáztatva, azért, hogy a lányunk vasárnapi ruhájához elkészüljön a tökéletes kiegészítő, talán nem annyira jó áldozat.
Amikor időt szánunk a szentírás-tanulmányozásra vagy egy lecke tanítására való felkészülésre, az jó áldozatnak számít. Hosszú órákat tölteni azzal, hogy belehímezzük a lecke címét az osztály tagjai részére házilag készített edényalátétekbe, talán nem számít annyira jó áldozatnak.
Minden egyes ember és helyzet különbözik egymástól, és az áldozat, mely az egyik helyzetben jó áldozatnak számít, egy másikban ostoba áldozat lehet.
Hogyan tudjuk megállapítani, hogy a mi esetünkben melyikről van szó? Feltehetjük magunknak a kérdést: „Olyasmire fordítom az időmet és az energiámat, ami a leginkább számít?” Oly sok jó tennivaló akad, de nem tudjuk mindet megtenni. Mennyei Atyánk akkor a legelégedettebb, amikor valami jót egy örökkévaló szempontból sokkal jobb dolog érdekében áldozunk fel. Olykor ez a kicsiny, ám gyönyörű nefelejcsek gondozását jelentheti egy egzotikus virágokból álló hatalmas kert helyett.
Harmadszor, ne felejtsetek el már most boldogok lenni!
A népszerű Charlie és a csokigyár című történetben a rejtélyes édességgyáros, Willy Wonka elrejt egy-egy aranybilétát öt csokoládéjának papírjában, és bejelenti, hogy akik megtalálják az aranybilétákat, ingyenes gyárlátogatást és egész életükre elegendő csokoládét nyernek.
Minden egyes bilétán a következő üzenet olvasható: „Aranybiléta szerencsés megtalálója, fogadd üdvözletemet…! Hatalmas élmények várnak rád! Számos mesébe illő meglepetést tartogatok számodra! […] Titokzatos és csodálatos meglepetések… örvendeztetnek…, lepnek meg és ejtenek majd ámulatba téged!”3
E klasszikus mesében az emberek világszerte kétségbeesetten vágynak arra, hogy megtalálják az aranybilétákat. Néhányan úgy érzik, teljes jövőbeli boldogságuk múlik azon, hogy kezükbe hullik-e az egyik biléta. Sóvárgásuk közepette kezdik elfelejteni az apró örömöt, melyet korábban egy csokoládészelet tudott okozni nekik. Pusztán a csoki már-már keserű csalódássá válik, ha nincs a papírjában aranybiléta.
Oly sok ember vár ma is a maga aranybilétájára – a jegyre, mely szerintük annak a boldogságnak a kulcsát rejti, melyről mindig is álmodtak. Néhányak számára az aranybilétát a tökéletes házasság jelenti; másoknak egy álomotthon; vagy talán az idegességtől és aggódástól való megszabadulás.
Nincsen semmi baj az igazlelkű vágyakkal – sok olyasmire vágyunk és törekszünk, mely „erényes, szép, jónak mondott vagy dicséretre méltó”4. A probléma akkor kezdődik, amikor boldogságunkat felfüggesztjük, míg valami jövőbeli eseményre – a mi aranybilétánkra – várunk.
Volt egy nő, aki semmit nem szeretett volna jobban, mint összeházasodni egy igazlelkű papságviselővel a templomban, aztán pedig anya és feleség lenni. Egész életében erről álmodott, és ó, mily csodálatos anya és szerető feleség lenne belőle! Otthonát szerető kedvességgel töltené el. Nem hangozna el egyetlen keserű szó sem. Az étel soha nem lenne odaégetve, gyermekei pedig a barátaikkal való lógás helyett szívesebben töltenék az estéket és a hétvégéket anyával és apával.
Ez volt az ő aranybilétája. Ez volt az egyetlen dolog, melyen – úgy érezte – egész léte múlott. Ez volt az egyetlen dolog a világon, melyre kétségbeesetten vágyott.
De soha nem történt meg. Az évek múlásával pedig egyre visszahúzódóbb, egyre keserűbb, sőt, egyre dühösebb lett. Nem értette, Isten miért nem teljesíti számára ezt az igazlelkű kérést.
Általános iskolai tanárként dolgozott, és a gyermekek állandó közelsége szüntelen arra emlékeztette, hogy soha nem találta meg az aranybilétáját. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre csalódottabb és zárkózottabb lett. Az emberek nem szerettek a közelében lenni, így amikor csak tehették, elkerülték őt. Már a frusztrációját is a gyermekeken vezette le az iskolában. Egyre többször veszítette el az önuralmát, hangulata pedig a dührohamok és a kétségbeesett magány között ingadozott.
A történet tragédiája, hogy e kedves asszony az aranybilétája utáni kesergésében nem vette észre azokat az áldásokat, melyek viszont megadattak neki. Nem voltak ugyan gyermekei a saját otthonában, de körülvették őt az osztályteremben. Nem lehetett saját családja, de az Úr olyan lehetőséget adott számára, mely keveseknek adatik meg: tanárként gyermekek és családok százainak életére lehetett jó hatással.
A történet tanulsága az, hogy ha mesébe illő rózsákra várva töltjük napjainkat, akkor szem elől téveszthetjük a minket körülvevő apró nefelejcsek szépségét és csodáját.
Nem azt mondom, hogy hagyjunk fel a reményeinkkel vagy adjuk alább a céljainkat. Mindig törekedjetek a bennetek rejlő legjobbra! Soha ne adjátok fel a szívetek igazlelkű vágyaiért való reménykedést! De ne csukjátok be a szemeteket és zárjátok be a szíveteket a mindennapok megszokott pillanatainak egyszerű, ám előkelő szépsége előtt, melyek gazdag és jó életet eredményeznek.
Az általam ismert legboldogabb emberek nem azok, akik megtalálják az aranybilétát, hanem azok, akik az érdemes célokért való küzdelem során felfedezik és értékelik a hétköznapi pillanatok szépségét és nagyszerűségét. Ők azok, akik életük során napról napra szövik meg a hála és csoda kárpitját. Ők azok, akik igazán boldogok.
Negyedszer, ne felejtsétek az evangélium „miértjét”!
Ahogyan elkerülhetik figyelmünket a szépséges, törékeny nefelejcsek, néha, életünk megszokott hétköznapjaiban önkéntelenül átsiklunk Jézus Krisztus evangéliumának egy-egy lényeges pontján. Az egyház tagjaiként magunkra vállalt feladatok és kötelezettségek teljesítésére irányuló szorgalmas erőfeszítéseinkben olykor feladatok hosszú listájaként látjuk az evangéliumot, mellyel tovább kell bővítenünk a már amúgy is lehetetlenül hosszú teendők listáját, vagy talán olyan időintervallumként, melyet valahogyan be kell illesztenünk a zsúfolt időbeosztásunkba. Arra koncentrálunk, mit vár el az Úr tőlünk, és hogyan fogjuk elvégezni azt, ám néha elfelejtjük, miért tesszük mindezt.
Drága nőtestvéreim! Jézus Krisztus evangéliuma nem kötelezettség; ez egy ösvény, melyet szerető Mennyei Atyánk jelölt ki számunkra, s amely boldogsághoz és békéhez vezet ebben az életben, továbbá dicsőséghez és leírhatatlan beteljesedéshez az eljövendő életben. Az evangélium világosság, mely beragyogja a halandóságot és megvilágítja előttünk az utat.
Noha elengedhetetlen, hogy megértsük az evangélium „mit” és „hogyan” kérdéseit, az evangélium örökkévaló tüze és magasztossága a „miértekből” ered. Ha megértjük, Mennyei Atyánk miért adta számunkra ezt az életmintát, ha emlékszünk, miért köteleztük el magunkat, hogy azt életünk alapvető részévé tegyük, akkor az evangélium megszűnik teher lenni számunkra, és ehelyett örömöt és megelégedést fog nyújtani. Értékessé és édessé válik.
Ne úgy járjunk a tanítványság ösvényén, hogy közben a szemünket a földre szegezzük, és csupán az előttünk álló feladatokra és kötelességekre gondolunk! Vegyük észre a körülöttünk lévő csodálatos földi és lelki táj szépségét!
Drága nőtestvéreim! Keressétek meg a Jézus Krisztus evangéliumának „miértjeiben” rejlő magasztosságot, szépséget és üdítő örömöt!
A tennivalók iránti engedelmesség megjelöli előttünk az utat, és a helyes ösvényen tart minket. Az engedelmesség „miértje” azonban megszenteli a cselekedeteinket, a földi örömöket csodává varázsolja, és a felajánlás szent tetteivé nagyítja az engedelmesség apró cselekedeteit.
Ötödször, ne felejtsétek el, hogy az Úr szeret benneteket!
Amikor gyermekként a kis nefelejcseket nézegettem, néha úgy éreztem, olyan vagyok, mint az a virág – kicsi és jelentéktelen. Eltűnődtem, hogy vajon elfelejt-e engem a családom vagy Mennyei Atyám.
Az évek múltán most már gyengéd érzésekkel és némi szánalommal tekintek vissza erre a kisfiúra. És most már biztosan tudom, hogy soha nem felejtettek el engem.
És tudok még valamit: Mesterünk, Jézus Krisztus apostolaként szívem minden bizonyosságával és meggyőződésével kijelentem, hogy benneteket sem felejtettek el!
Nem feledkeztek meg rólatok.
Nőtestvérek, akárhol és akármilyen körülmények között is legyetek, nem feledkeztek meg rólatok! Nem számít, milyen komornak tűnnek a napjaitok, nem számít, milyen jelentéktelennek érzitek magatokat, nem számít, hogy mennyire háttérbe szorítva érzitek magatokat, Mennyei Atyátok nem feledkezett meg rólatok! Sőt, Ő végtelen szeretettel szeret benneteket.
Gondoljatok csak bele: benneteket a világegyetem legfenségesebb, leghatalmasabb és legdicsőségesebb Lénye ismer, és nem feledkezik meg rólatok. Benneteket a végtelen világűr és az örökkévaló idő Királya szeret!
Ő, aki teremtette és számon tartja a csillagokat, ismer benneteket és a neveteket. Ti a királyságának leányai vagytok. A zsoltáríró ezt mondta:
„Mikor látom egeidet, a te újjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, a melyeket teremtettél:
Micsoda az ember, …hogy megemlékezel róla? […]
Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt!”5
Isten szeret benneteket, mert a gyermekei vagytok. Szeret benneteket még akkor is, ha olykor magányosnak érzitek magatokat, vagy hibákat követtek el.
Isten szeretete és a visszaállított evangélium megváltó és szabadító hatalommal rendelkezik. Ha csak beengednétek isteni szeretetét az életetekbe, akkor az bekötözne minden sebet, meggyógyítana minden sérülést, és enyhítene minden fájdalmat!
Drága segítőegyleti nőtestvéreim, sokkal közelebb vagytok a mennyhez, mint azt gondolnátok! Sokkal többre vagytok hivatva, mint amit el tudtok képzelni! Továbbra is gyarapodjatok hitben és személyes igazlelkűségben! Fogadjátok el életformátokként Jézus Krisztus visszaállított evangéliumát! Tartsátok becsben a tevékenység ajándékát ebben a nagyszerű és igaz egyházban. Kincsként őrizzétek a szolgálat ajándékát a Segítőegylet áldott szervezetében! Továbbra is erősítsétek az otthonokat és a családokat! Keressétek tovább és segítsetek azoknak, akik rászorulnak a ti és az Úr segítségére!
Nőtestvérek, van valami inspiráló és magasztos az apró nefelejcs virágában. Remélem, azon apró dolgok jelképévé válik számotokra, amelyek örömtelivé és édessé teszik az életeteket! Soha ne felejtsétek el, hogy türelmesnek és könyörületesnek kell lennetek magatokkal, és hogy néhány áldozat jobb, mint a többi, és nem kell várnotok az aranybilétára ahhoz, hogy boldogok lehessetek! Kérlek, soha ne felejtsétek el, hogy Jézus Krisztus evangéliumának „miértje” fog inspirálni és felemelni benneteket! És soha ne felejtsétek el, hogy Mennyei Atyánk ismer, szeret és nagy becsben tart titeket!
Köszönetet mondok nektek azért, akik vagytok. Köszönöm a szeretet és a szolgálat számtalan cselekedetét, melyet oly sok ember számára ajánlotok fel. Köszönöm mindazt, amit még tenni fogtok azért, hogy elhozzátok Jézus Krisztus evangéliumának örömét a családok, az egyház, a közösségeitek és a világ nemzetei számára!
Nőtestvérek, szeretünk benneteket! Azért imádkozom, és megáldalak benneteket, hogy soha ne felejtsétek el, hogy igazán becses leányai vagytok Isten királyságának, a szeretett Szabadítónk, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.