Életre szóló lehetőség
Odaadó szolgálatotok és készséges áldozathozatalotok révén a missziótok szent hellyé válik majd számotokra.
A misszionárius életében mérföldkövet jelent, amikor a misszióelnök még egy utolsó, „hazabocsájtó” interjút készít vele. Az interjú lényegi részében azokról az emlékezetes eseményekről és fontos tanulságokról beszélgetnek, amelyekre mindössze 18 vagy 24 hónap alatt került sor, ám egy egész életet látszanak kitölteni.
Bár ezen élmények és tanulságok közül sok talán közös vonásként jellemzi a misszionáriusi szolgálatot, mégis minden misszió egyedi, saját kihívásokkal és lehetőségekkel, amelyek szükségleteink és személyiségünk szerint megnyújtanak és próbára tesznek minket.
Még jóval az előtt, hogy teljes idejű misszió szolgálata végett magunk mögött hagynánk földi otthonunkat, eljöttünk mennyei szüleinktől, hogy eleget tegyünk halandó küldetésünknek. Van egy Atyánk a mennyben, aki ismer minket – ismeri az erősségeinket, a gyengeségeinket, a képességeinket, és tudja, hogy mivé válhatunk. Tudja, melyik misszióelnökre, társakra, egyháztagokra és érdeklődőkre van szükségünk ahhoz, hogy azzá a misszionáriussá, férjjé, apává és papságviselővé váljunk, akivé válhatunk.
A próféták, látnokok és kinyilatkoztatók a Szentlélek útmutatása és sugalmazása szerint jelölik ki a misszionáriusok helyét. Sugalmazott misszióelnökök irányítják a cseréket hathetente, és hamar rájönnek, hogy az Úr pontosan tudja, mit akar, hol szolgáljanak az egyes misszionáriusok.
Néhány évvel ezelőtt Javier Misiego elder Madridból teljes idejű missziót szolgált Arizonában. Abban az időben furcsának tűnt, hogy az Egyesült Államokba kapott misszionáriusi elhívást, mert a legtöbb spanyol fiatalember elhívása saját hazájába szólt.
Egy cöveki esti beszélgetés végeztével, amelyre meghívták őket a társával, odament hozzá az egyház egyik kevésbé tevékeny tagja, akit egy barátja hozott el a gyűlésre.Sok év óta most tette be először a lábát a kápolnába. Misiego eldertől azt kérdezte, hogy ismer-e esetleg egy José Misiego nevű embert Madridban. Amikor az elder azt felelte, hogy édesapját José Misiegónak hívják, a férfi izgatottan feltett még néhány kérdést, melynek révén bebizonyosodott, hogy ő az a José Misiego, akit keres. Amikor kölcsönösen megállapodtak abban, hogy ugyanarról az emberről beszélnek, a kevésbé tevékeny férfi könnyekre fakadt. „Édesapád volt az egyetlen, akit a missziómban megkereszteltem” – magyarázta, és elmesélte, hogy a misszióját mindig is kudarcnak tartotta. Azért nem volt éveken át tevékeny az egyházban, mert nem érezte magát elég jónak, és levert volt, mivel úgy gondolta, hogy valamiképp csalódást okozott az Úrnak.
Misiego elder ezt követően elmesélte, mit jelentett családja számára ez a „kudarcnak tartott” misszionárius. Elmondta neki, hogy édesapja, aki fiatal egyedülálló felnőttként keresztelkedett meg, a templomban kötött házasságot, és ő, Misiego elder a negyedik hat gyermeke közül. Mindhárom fiú- és egy lánytestvér teljes idejű missziót szolgált, mindannyian aktívak az egyházban, és akik házasok, azok egytől egyik a templomban lettek a társukhoz pecsételve.
A kevésbé tevékeny visszatért misszionárius zokogni kezdett. Az ő erőfeszítései, amint az most kiderült számára, életek tucatjaira hoztak áldást, és az Úr elküldött egy eldert Madridból egy távoli esti beszélgetésre Arizonában, hogy tudomására hozza: nem vallott kudarcot. Az Úr tudja, mit akar, hol szolgáljanak az egyes misszionáriusok.
Bárhogy is áld meg minket az Úr missziónk során, a misszionáriusi szolgálat áldásai nem fognak véget érni akkor, amikor a cövekelnök felment minket. Missziótok az életre képez ki titeket. A hűséges szolgálat által szerzett tapasztalatok, tanulságok és bizonyság olyan evangélium-központú alapot biztosít, amely az egész halandóságon át és az örökkévalóságban is megmarad. Az áldások azonban csak akkor folytatódhatnak a misszió után, ha teljesül néhány követelmény. A Tan és a szövetségekben ezt olvassuk: „Mert mindazoknak, akik áldást kívánnak kezemtől, meg kell maradniuk abban a törvényben, amely az adott áldásra kijelöltetett, és annak kitételeiben” (T&Sz 132:5). Ezt az alapelvet tanítja a kivonulás története.
Miután Mózes megbízást kapott az Úrtól, visszatért Egyiptomba, hogy kivezesse a fogságból Izráel gyermekeit. Csapást csapás követett, de nem hozta el a szabadságukat, mígnem bekövetkezett a tizedik, utolsó csapás: „Mert általmégyek Égyiptom földén ezen éjszakán és megölök minden elsőszülöttet Égyiptom földén” (2 Mózes 12:12).
A „pusztító” (23. vers) elleni védelem gyanánt az Úr azt mondta népének, hogy áldozzanak fel egy „ép” bárányt (5. vers), majd gyűjtsék össze az állatáldozat vérét, aztán „vegyenek a vérből”, és kenjék otthonuk bejáratára, „a két ajtófélre és a szemöldökfára” (7. vers), a következő ígérettel: „…s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre” (13. vers).
„És menének és úgy cselekedének az Izráel fiai, a mint megparancsolta vala az Úr” (28. vers). Felajánlották az áldozatot, összegyűjtötték a vért, és megjelölték vele az otthonukat. „Lőn pedig éjfélkor, hogy megöle az Úr minden elsőszülöttet Égyiptomnak földén” (29. vers). Mózes és népe azonban, amint azt az Úr megígérte, védelemben részesült.
Az izraeliták által használt vér, amely a Szabadító jövőbeni engesztelését jelképezte, az általuk felajánlott áldozatból eredt. Azonban az áldozat és a vér önmagában még nem lett volna elegendő a megígért áldás valóra váltásához. Ha nem alkalmazzák, azaz nem kenik a vért az ajtófélfára, akkor az áldozathozatal hiábavaló lett volna.
Thomas S. Monson elnök azt tanította: „A misszionáriusi munka nehéz. Leszívja az energiát, igénybe veszi a képességeket, minden tőlünk telhetőt megkövetel. […] Semmilyen más munka nem igényel hosszabb órákat, nagyobb odaadást, ilyen áldozatot és buzgóbb imádkozást” (“That All May Hear,” Ensign, May 1995, 49).
Ezen áldozathozatal eredményeképp személyre szabott ajándékokkal térünk vissza a missziónkból. A hit ajándékával. A bizonyság ajándékával. A Lélek szerepe megértésének ajándékával. Az evangélium mindennapos tanulmányozásának ajándékával. Annak ajándékával, hogy Szabadítónkat szolgáltuk. Az ajándékok gondosan be vannak csomagolva elnyűtt szentírásokba, a Prédikáljátok evangéliumomat! megtépázott példányaiba, misszionáriusi naplókba és hálás szívekbe. Izráel gyermekeihez hasonlóan azonban a misszionáriusi szolgálattal kapcsolatos folyamatos áldások is alkalmazást igényelnek az áldozathozatal után.
Néhány évvel ezelőtt, amikor Waddell nőtestvérrel a Spanyolországi Barcelona Misszió felett elnököltünk, az utolsó interjúk során minden misszionáriusnak adtam még egy utolsó feladatot. Arra kértem őket, hogy hazatérvén azonnal szakítsanak időt arra, hogy átgondolják, milyen tanulságokat és ajándékokat kaptak bőkezű Mennyei Atyjuktól. Megkértem őket, hogy imádságos lélekkel sorolják fel és gondolják át, hogyan alkalmazhatják legjobban ezeket a tanulságokat a misszió utáni életben. Ezek a tanulságok az élet minden területére kihatnak: az iskola és a karrier megválasztására, a házasságra és a gyermekekre, a jövőbeni egyházi szolgálatra, és ami még ennél is fontosabb, arra, hogy kivé válnak, és továbbra is fejlődnek-e Jézus Krisztus tanítványaiként.
Nincs olyan visszatért misszionárius, akinek esetében túl késő lenne átgondolni a hűséges szolgálat során nyert tanulságokat, és még szorgalmasabban alkalmazni azokat. Miközben ezt tesszük, teljesebb mértékben fogjuk érezni életünkben a Lélek hatását, megerősödik a családunk, és közelebb kerülünk Szabadítónkhoz, valamint Mennyei Atyánkhoz. Egy korábbi általános konferencián a következő felhívást intézte hozzánk L. Tom Perry elder: „Titeket, visszatért misszionáriusokat szólítlak, hogy ismét szenteljétek a munkának magatokat, és nyerjétek vissza a misszionáriusi szolgálat vágyát és szellemét! Felszólítalak benneteket, hogy olyannak látsszatok, olyanok legyetek, és azt a munkát végezzétek, mint Mennyei Atyánk szolgája! […] Megígérem nektek, hogy nagy áldások várnak rátok, ha azzal a céltudatossággal haladtok előre, mely egykor, teljes idejű misszionáriusként a tiétek volt” (lásd A visszatért misszionárius. Liahóna, 2002. jan. 88.).
Most azokkal a fiatal férfiakkal osztom meg Monson elnök tavaly októberi tanácsát, akik még előtte állnak a teljes idejű misszió szolgálatának: „Elismétlem azt, amit a próféták már régóta tanítanak. Ez pedig az, hogy minden alkalmas és érdemes fiatal férfi készüljön fel, hogy missziót szolgáljon. A misszionáriusi szolgálat papsági feladat. Olyan kötelesség, melyet az Úr tőlünk, vagyis azoktól vár, akik már sok mindent kaptak” (Újra összegyűltünk. Liahóna, 2010. nov. 5.).
A múlt- és a jelenbéli misszionáriusokhoz hasonlóan az Úr ismer titeket, és előkészített számotokra egy missziós élményt. Ismeri a misszióelnökötöket és csodálatos feleségét, akik saját gyermekeikként szeretnek majd benneteket, akik sugalmazásra és útmutatásra törekednek majd titeket illetően. Tudja, kik lesznek a társaitok, és mit tanultok majd tőlük. Tudja, mely területeken fogtok szolgálni, mely egyháztagokkal találkoztok, kiket tanítotok majd, és milyen életekre lesztek örök hatással.
Odaadó szolgálatotok és készséges áldozathozatalotok révén a missziótok szent hellyé válik majd számotokra. Tanúi lesztek a megtérés csodájának, amint a Lélek rajtatok keresztül munkálkodva megérinti azok szívét, akiket tanítotok.
Míg a szolgálatra készültök, sok a teendőtök. Ha az Úr hatékony szolgájává kívántok válni, akkor többre van szükség az elválasztásnál, a névtábla kitűzésénél, vagy a misszionáriusképző központba való belépésnél. Olyan folyamat ez, mely hosszú idővel azelőtt elkezdődik, hogy úgy szólítanának titeket: „elder”.
Érkezzetek úgy a missziótokba, hogy bizonysággal rendelkeztek a Mormon könyvéről, amelyre tanulmányozás és ima révén tettetek szert. „A Mormon könyve Krisztus istenségének erőteljes bizonyítéka. Emellett a Joseph Smith próféta által történt visszaállítás bizonyítéka is. […] Misszionáriusként először neked kell személyes bizonyságodnak lennie arról, hogy a Mormon könyve igaz. […] A Szentlélek bizonyságtétele [válik majd] tanításod középpontjá[vá]” (Prédikáljátok evangéliumomat: Útmutató a misszionáriusi szolgálathoz [2008], 103.).
Érkezzetek úgy a missziótokba, hogy érdemesek vagytok a Szentlélek társaságára! Ezra Taft Benson elnök szavaival élve: „A Lélek a legfontosabb elem ebben a munkában. Amikor a Lélek felmagasztalja az elhívásotokat, csodákat tehettek az Úrért a misszió mezején. A Lélek nélkül soha nem jártok sikerrel, függetlenül a tehetségeitektől és képességeitektől” (Prédikáljátok evangéliumomat! 176.).
Érkezzetek úgy a missziótokba, hogy készen álltok a munkára! Misszionáriusi sikeretek elsődlegesen azzal mérhető, hogy mennyire lesztek elkötelezettek embereket találni, tanítani, keresztelni és konfirmálni. Elvárás lesz veletek szemben, hogy minden nap hatékonyan dolgozzatok, és mindent megtegyetek azért, hogy lelkeket vezessetek Krisztushoz. (Lásd Prédikáljátok evangéliumomat! 10, 11.)
Megismétlem M. Russell Ballard elder felhívását, amelyet a szolgálatra felkészülő fiatal férfiak egy korábbi csoportjának mondott: „[R]átok, az ároni papság fiatal férfijaira tekintünk. Szükségünk van rátok. Hélamán 2000 ifjú harcosához hasonlóan ti is Isten lélekfiai vagytok, és nektek is megadathatik a hatalom, hogy felépítsétek és megvédjétek az Ő királyságát. Szükségünk van rátok, hogy hozzájuk hasonlóan ti is szent szövetségeket kössetek. Szükségünk van arra, hogy hozzájuk hasonlóan ti is tökéletesen engedelmesek és hűek legyetek” (lásd A misszionáriusok legnagyszerűbb nemzedéke. Liahóna, 2002. nov. 47.).
Ha eleget tesztek ennek a felhívásnak, akkor nagyszerű tanulságot vonhattok majd le, miként azt Misiego elder is tette, és mindazok, akik hűen szolgáltak, visszatértek, majd alkalmazták a tanultakat. Meg fogjátok tudni, hogy prófétánk, Thomas S. Monson elnök szavai igazak: „Előttetek áll a misszionáriusi szolgálat életre szóló lehetősége. Az örökkévalóság áldásai várnak rátok. Kiváltságotokban áll, hogy ne csak szemlélődők, hanem résztvevők legyetek a papsági szolgálat színpadán” (Ensign, May 1995, 49). Bizonyságomat teszem arról, hogy ez igaz. Jézus Krisztus nevében, ámen.