Papsági felkészülés: „Szükségem van a segítségedre”
Ne aggódjatok amiatt, ha tapasztalatlanok vagytok, vagy azt gondoljátok, hogy azok vagytok, inkább gondoljatok bele, kivé válhattok az Úr segítségével!
Kedves fivéreim, öröm számomra, hogy itt lehetek veletek Isten papságának e világméretű gyűlésén. Ma a papsági felkészülésről szeretnék beszélni, egyrészt saját felkészülésünkről, másrészt pedig mások felkészítéséről.
Legtöbben időnként feltesszük magunknak a kérdést: „Vajon fel vagyok készülve erre a papsági feladatra?” Az én válaszom az: „Igen, fel lettetek készítve rá!” Azzal a szándékkal szólok ma hozzátok, hogy segítsek nektek észrevenni ezt a felkészültséget és bátorságot meríteni belőle.
Mint tudjátok, az ároni papságot előkészítő papságnak nevezik. Az ároni papságviselők legtöbbje 12 és 19 év közötti ifjú diakónus, tanító vagy pap.
Gondolhatjuk azt is, hogy a papsági felkészülésre az ároni papság éveiben kerül sor. Mennyei Atyánk azonban már azóta folytatja a felkészítésünket, hogy megszületésünk előtt a lábainál tanultunk. Ma este is épp felkészít minket. És ez mindaddig így lesz, amíg mi engedjük Neki.
Minden papsági felkészülésnek, legyen az a halandóság előtt életben vagy ebben az életben, az a célja, hogy felkészítsen minket és az általunk szolgált embereket az örök életre. A halandóság előtti élet első leckéi között minden bizonnyal ott volt a szabadulás terve, amelynek középpontjában Jézus Krisztus és az általa hozott engesztelés áll. A tervet nem csupán megismertük, de ott voltunk azokban a tanácsokban is, amelyeken mellette döntöttünk.
Mivel születéskor a feledés fátyla borult elménkre, meg kellett találnunk a módját, hogy ebben az életben újra megtanuljuk azt, amit egyszer már tudtunk és megvédtünk. Felkészülésünk részét képezte ebben az életben az is, hogy megtaláljuk ezt a becses igazságot, és szövetség által újra elkötelezzük magunkat mellette. Ez hitet, alázatosságot és bátorságot kívánt részünkről, valamint azok segítségét, akik korábban már rátaláltak az igazságra, majd pedig megosztották azt velünk.
Ők lehettek akár a szüleink, akár misszionáriusok vagy barátok is, azonban ez a segítség részét képezte a felkészítésünknek. Papsági felkészítésünkben minden esetben szerepet játszanak azok, akik már felkészültek, hogy lehetőséget kínáljanak nekünk az evangélium elfogadására, azt követően pedig a cselekvés választására azáltal, hogy betartjuk a szövetségeket és szívünkbe véssük azokat. Csak akkor érdemelhetjük ki az örök életet, ha ezen élet során végzett szolgálatunk azt is magában foglalja, hogy teljes szívünkkel, elménkkel és erőnkkel igyekszünk felkészíteni másokat is arra, hogy velünk együtt visszatérjenek Istenhez.
Ezen élet papsági felkészülésének tehát részét képezik a mások szolgálatára és tanítására kínálkozó lehetőségek. Ide tartozhat az, ha tanítunk az egyházban, ha bölcs és szerető édesapák vagyunk, ha valamely kvórum tagjai vagy az Úr Jézus Krisztus misszionáriusai vagyunk. Az Úr felkínálja nekünk a lehetőségeket, de hogy készen állunk-e, az rajtunk múlik. Szeretnék ma rámutatni néhány fontos döntésre, amelyre feltétlenül szükség van a papsági felkészüléshez.
Mind a képzést nyújtó, mind pedig a képzésben részesülő egyén jó döntései azon múlnak, hogy az illető – legalább valamilyen mértékben – érti-e, hogyan készíti fel az Úr az Ő papsági szolgáit.
Először is, olyan embereket hív el, fiatalokat és időseket egyaránt, akik talán világi szemmel, vagy akár saját szemükben is gyengének és egyszerűnek tűnnek. Az Úr erősséggé tudja változtatni ezeket a látszólagos hiányosságokat. Ez megváltoztatja annak módját, ahogyan a bölcs vezető megválasztja, hogy kit képezzen, és miként képezze őt. Azt is megváltoztathatja, ahogyan a papságviselő a felajánlott fejlődési lehetőségekre reagál.
Vegyünk néhány példát! Jómagam egykor tapasztalatlan pap voltam egy nagy egyházközségben. A püspököm egy vasárnap délután felhívott telefonon. Amikor felvettem, azt kérdezte: „Ráérsz most? El tudsz jönni velem? Szükségem van a segítségedre.” Csak annyit mondott, hogy szeretné, ha csatlakoznék hozzá egy hölgy meglátogatásában, akit nem ismerek, de akinek nincs étele, és meg kell tanulnia jobban beosztani a pénzét.
Tudtam, hogy van két tapasztalt tanácsosa a püspökségben, akik mindketten nagy tapasztalattal bíró, megfontolt emberek. Az egyik tanácsos egy nagy cég tulajdonosa volt, akiből később misszióelnök, majd általános felhatalmazott lett. A másik tanácsos kiváló bíró volt a városban.
Én a püspök újonnan elhívott első segéde voltam a papok kvórumában. Tudta, hogy nem nagyon ismerem a jóléti alapelveket. A pénzügyekről pedig még kevesebbet tudtam. Soha nem írtam még meg csekket, nem volt bankszámlám, még költségvetést sem láttam azelőtt. Tapasztalatlanságom ellenére azonban éreztem, hogy halálosan komolyan mondja: „Szükségem van a segítségedre.”
Azóta már megértettem, mire gondolt ez az ihletett püspök. Remek lehetőséget látott egy papságviselő felkészítésére. Biztos vagyok benne, hogy a képzetlen fiúban nem az Elnöklő Püspökség jövendőbeli tagját látta, mégis azon a napon, és mindazon évek során, míg ismertem őt, nagyon ígéretesnek mutatkozó képzési alanyként kezelt.
Látszott rajta, hogy szívesen teszi, mindazonáltal ez munkát jelentett neki. Az özvegynél tett látogatásunk után hazafelé menet megállította az autót. Kinyitotta sokat forgatott, jelölésekkel teli szentírásait, és kedvesen felhívta a figyelmemet valamire, amiben változnom kellett. Azt mondta, hogy többet kell tanulmányoznom a szentírásokat és tanulnom. Viszont bizonyára azt is látta, hogy elég gyenge és egyszerű lévén tanítható vagyok. Mindmáig emlékszem arra, amit aznap délután tanított nekem. De még annál is jobban emlékszem arra, mennyire biztos volt benne, hogy képes vagyok tanulni és jobbá válni – és hogy ez így is lesz.
A valóság mögött, aki voltam, meglátta, milyen lehetőségek rejlenek abban, aki elég gyengének és egyszerűnek érzi magát ahhoz, hogy vágyjon az Úr segítségére és higgyen annak érkezésében.
A püspökök, a misszióelnökök és az apák dönthetnek úgy, hogy e lehetőségek fényében cselekszenek. Nemrég láttam ezt egy diakónus kvórumelnök böjti vasárnapi bizonyságában. Épp annak küszöbén állt, hogy tanító váljon belőle, és maga mögött hagyja kvóruma tagjait.
Érzelmektől átitatott hangon bizonyságot tett arról, milyen fejlődést látott kvóruma tagjainál jóság és erő tekintetében. Még soha nem hallottam senkit nagyszerűbben dicsérni egy szervezetet, mint ő. Dicsérte a szolgálatukat, majd azt mondta, tudta, hogy segíteni tud majd az új diakónusoknak, amikor nagynak érzik a terhet, mert ő is nagynak érezte a terhet, amikor a papságba került.
Gyengeségének átérzése türelmesebbé és együttérzőbbé tette őt, melynek révén jobban tudta erősíteni és szolgálni a többieket. Úgy tűnt számomra, hogy az ároni papságban töltött két év alatt tapasztalttá és bölccsé vált. Megtanulta, hogy két évvel fiatalabb énje szükségleteinek élénk és világos emléke segítséget nyújt neki kvórumelnökként. Az jelent majd később számára és számunkra is kihívást a vezetésben, ha az ilyen emlékképeket elhomályosítja az idő és a siker.
Pál bizonyára ennek veszélyét látta meg, amikor tanácsot adott fiatalabb papsági társának, Timóteusnak. Saját papsági felkészülését és azt illetően biztatta és oktatta őt, hogy miként segíthet az Úrnak mások felkészítésében.
Figyeljétek meg, mit mondott Pál ifjú társának, Timóteusnak:
„Senki a te ifjúságodat meg ne vesse, hanem légy példa a hívőknek a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban.
A míg oda megyek, legyen gondod a felolvasásra, az intésre és a tanításra.
Meg ne vesd a kegyelemnek benned való ajándékát, a mely adatott néked prófétálás által, [kézrátétellel]. […]
Gondot viselj magadról és a tudományról;1 maradj meg azokban; mert ezt cselekedvén, mind magadat megtartod, mind a te hallgatóidat.”2
Pál mindannyiunk számára jó tanácsot adott. Ne aggódjatok amiatt, ha tapasztalatlanok vagytok, vagy azt gondoljátok, hogy azok vagytok, inkább gondoljatok bele, kivé válhattok az Úr segítségével!
A tudomány, avagy tan, amelyből való lakmározásra papsági felkészülésünk során Pál int minket, Krisztus szavaiból áll, és így érdemeljük ki azt, hogy elnyerjük a Szentlelket. Ha pedig elnyertük, tudhatjuk, minek a megtételét várja el tőlünk szolgálatunkban az Úr, és bármilyen nehézségekkel nézzünk is szembe a jövőben, bátorságot kapunk annak megtételéhez.
Olyan papsági szolgálatra készülünk fel most, amely idővel egyre nagyobb kihívásokat rejt majd. Például velünk együtt öregszenek az izmaink és az elménk. Egyre kevésbé tudjuk megtanulni és felidézni azt, amit olvasunk. Annak a papsági szolgálatnak az elvégzése, amit az Úr elvár tőlünk, életünk minden napján egyre több önfegyelmet igényel. Erre a próbatételre fel tudunk készülni azzal, hogy szolgálat által menet közben egyre inkább fejlesztjük a hitünket.
Az Úr lehetőséget nyitott számunkra a felkészülésre azzal, amit így nevez: „azon eskü és szövetség…, amely a papsághoz tartozik”3.
Istennel kötött szövetség ez arra, hogy minden parancsolatát betartjuk, és úgy szolgálunk, mintha Ő személyesen jelen lenne. Ha lehetőségeink szerint minél inkább e norma szerint élünk, az megadja a mindvégig kitartáshoz szükséges erőt.
Nagyszerű papsági felkészítők mutatták meg nekem, hogyan tehetünk szert erre az erőre. Szokásunkká kell tenni azt, hogy túljutunk mindazon fáradtságon és félelmen, ami miatt néha inkább abbahagynánk. Az Úr nagyszerű vezetői megmutatták nekem, hogy abból ered maradandó lelki erő, ha munkánkat végezve nem állunk meg azon a ponton, ahol mások megpihennének.
Azok a nagyszerű papságviselők közöttetek, akik már fiatalkorukban szert tettek erre a lelki erőre, akkor is birtokában vannak, amikor testi erejük már gyengül.
Egyszer az öcsém egy Utah állambeli kisvárosban járt üzleti ügyben. A szállodában telefonhívást kapott Spencer W. Kimball elnöktől. Késő este volt, és hosszú napja volt az öcsémnek, de bizonyára Kimball elnöknek is, aki így kezdte a telefonbeszélgetést: „Hallottam, hogy itt vagy a városban. Tudom, hogy későre jár, és talán már lefeküdtél, de segítenél nekem? Szükségem van rád társként, míg megtekintem a városban lévő kápolnáink állapotát.” Öcsém elment vele, bár fogalma sem volt a kápolnák karbantartásáról, vagy bármivel azokkal kapcsolatban, és nem tudta, miért tesz ilyesmit hosszú napja után Kimball elnök, illetve miért van egyáltalán szüksége segítségre.
Évekkel később hasonló telefonhívást kaptam késő este egy japán szállodában. Az egyház új oktatási megbízottja voltam akkor. Tudtam, hogy Gordon B. Hinckley elnök Japánban lát el valamilyen feladatot, és ott van valahol ugyanabban a szállodában. Épp azt követően vettem fel a csörgő telefont, hogy kimerülten a párnára hajtottam a fejem, mindazon munkám elvégzése után, amire úgy éreztem, aznap az erőmből futotta.
Hinckley elnök kedves hangon azt kérdezte: „Ugyan miért alszol, amikor én itt ülök és épp egy kéziratot olvasok, amelynek az átnézésére megkértek minket?” Így hát felkeltem és munkához láttam, bár tudtam, hogy Hinckley elnök sokkal jobban át tudja nézni a kéziratot, mint én. Mégis valahogy azt éreztette velem, hogy szüksége van a segítségemre.
Thomas S. Monson elnök majdnem minden gyűlés után megkérdezi az Első Elnökség titkárát: „Mindent tudok a teendőimről?” És mindig elmosolyodik, amikor meghallja a választ: „Ó, igen, elnök úr, mindent.” Monson elnök örömteli mosolya mindig azt a kérdést ülteti a fejembe: „Van még valami, amit megtehetnék a feladataim vonatkozásában?” Azután visszamegyek az irodámba, hogy munkához lássak.
Nagyszerű tanítók mutatták és mutatják meg nekem, hogyan készüljek fel az eskü és a szövetség betartására akkor, amikor az idő és a kor egyre nehezebbé teszi ezt. Megmutatják és megtanítják, hogyan fegyelmezzem magam és dolgozzak még keményebben annál, mint amire szerintem képes vagyok, amíg egészségem és erőm engedi.
Nem lehetek minden órában tökéletes szolga, de igenis tehetek több erőfeszítést annál, mint amire képesnek tartom magam. Ezzel a korán kialakított szokással felkészülök a jövőbeni próbatételekre. Ti is és én is fel tudunk készülni, hogy legyen erőnk betartani az eskünket és a szövetségünket azokban a próbatételekben, amelyekre az élet vége felé közeledve biztosan sor kerül.
Ennek bizonyítékát láttam az Egyházi Oktatási Bizottság egyik gyűlésén. Spencer W. Kimball elnök ekkor már évek óta szolgált úgy, hogy olyan egészségügyi kihívások egész sorával küzdött, amelyeket csak Jób értene meg. Ezen a délelőttön ő elnökölt a gyűlésen.
Hirtelen abbahagyta a beszédet. A székébe roskadt. Szemei becsukódtak. Feje a mellkasára bukott. Én a közelében ültem. Holland elder is ott ült mellettünk. Ketten felálltunk, hogy segítsünk. Amilyen tapasztalatlanok voltunk a téren, hogy mit kell vészhelyzetben tenni, úgy döntöttünk, hogy a székével együtt bevisszük a közeli irodájába.
Kimball elnök még ennyire legyengülve is a tanítónkká vált. Két oldalról emelve fel székét éppen kifelé tartottunk az Egyházi Adminisztrációs Épület gyűlésterméből a folyosóra, amikor félig kinyitotta a szemét, és még mindig kábán azt mondta: „Jaj, csak óvatosan! Nehogy meghúzódjon a hátatok!” Amikor az irodájához értünk, azt mondta: „Ó, rettenetesen érzem magam, hogy félbeszakítottam a gyűlést.” Pár perccel azután, hogy bevittük az irodájába, még mindig nem tudván, mi okozta a rosszullétet, Kimball elnök ránk nézett és azt kérdezte: „Nem kellene visszamennetek a gyűlésre?”
Kimentünk és visszasiettünk, tudván, hogy valamiképp az ottlétünk bizonyára számít az Úrnak. Kimball elnök gyermekkora óta mindig is saját tűrőképessége határait feszegetve szolgálta és szerette az Urat. Olyannyira beléivódott ez a szokás, hogy kéznél volt, amikor szüksége volt rá. Felkészült volt. Ennél fogva tanítani tudott minket és meg tudta mutatni nekünk, hogyan legyünk felkészültek az eskü és a szövetség betartására azáltal, hogy az évek során minden erőnket beleadva elvégezzük mindazt, ami talán csak kis következményekkel bíró apró feladatok sorának látszik.
Imádkozom azért, hogy papsági szövetségeinket betartva kiérdemeljük az örök életet, mindazokkal együtt, akiknek a képzésére elhívtak minket. Megígérem nektek, hogy ha minden tőletek telhetőt megtesztek, akkor Isten felmagasztalja és megnöveli az erőtöket és a bölcsességeteket. Tapasztalttá tesz benneteket. Megígérem nektek, hogy azok, akiket tanítotok, és akik előtt példát mutattok, majd dicsérni fogják a neveteket, ahogyan én is tettem a mai napon azokkal a tanítókkal, akiket én ismertem.
Bizonyságot teszek arról, hogy az Atyaisten él és szeret benneteket. Ismer titeket. Ő és feltámadt, megdicsőült Fia, Jézus Krisztus, megjelentek egy tapasztalatlan fiúnak, Joseph Smithnek. Reá bízták az evangélium teljessége és az igaz egyház visszaállítását. Biztatták, amikor arra volt szüksége. Éreztették vele szerető feddésüket, amikor kárára lett volna, ha dicsérik. Felkészítették őt, miként minket is felkészítenek, hogy erőre kapva továbbra is munkálkodjon azon celesztiális dicsőség irányában, amely minden papsági szolgálat célját és indokát jelenti.
Áldásomat hagyom rajtatok, hogy fel tudjátok ismerni, milyen dicső lehetőségeket adott nektek Isten az elhívásotokban, és hogyan készít fel benneteket az Ő, valamint mások szolgálatára. Szerető vezetőnk és tanítónk, Jézus Krisztus nevében, ámen.