A bűnbánat isteni ajándéka
[C]sak a bűnbánat révén válik elérhetővé számunkra Jézus Krisztus engesztelő irgalma.
A Mormon könyve említést tesz egy Nehór nevű emberről. Nem nehéz megérteni, hogy Mormon az ezerévnyi nefita feljegyzés kivonatolása során miért tartotta fontosnak, hogy beszámoljon erről az emberről és tanainak maradandó hatásáról. Figyelmeztetni akart minket, mivel tudta, hogy ez a filozófia ismét elterjed majd napjainkban.
Nehór körülbelül 90 évvel Krisztus születése előtt jelent meg a színen. Azt tanította, „hogy az egész emberiség megszabadul az utolsó napon…; mert az Úr teremtett minden embert, és ő meg is váltott minden embert; és végül minden embernek örök élete lesz” (Alma 1:4).
Mintegy 15 évvel később egy Korihór nevű férfi jött a nefiták közé, Nehór tanát prédikálva és hirdetve. A Mormon könyve feljegyzi, hogy „antikrisztus volt, mert prédikálni kezdett a népnek azon próféciák ellen, melyeket… Krisztus eljövetelét illetően mondtak” (Alma 30:6). Korihór üzenete lényegében az volt, „hogy nem lehet engesztelést hozni az emberek bűneiért, hanem minden ember sorsa aszerint alakul, ahogyan azt maga a teremtmény igazgatja; tehát minden ember a saját tehetsége szerint boldogul, és hogy minden ember a saját ereje szerint győzedelmeskedik; és bármit tesz az ember, az nem bűn” (Alma 30:17). E hamis próféták és követőik „nem hittek bűneik megbánásában” (Alma 15:15).
Nehór és Korihór napjaihoz hasonlóan mi is kevéssel Jézus Krisztus eljövetele előtt élünk – esetünkben az Úr második eljövetelére való felkészülés ideje ez. További hasonlóság, hogy a bűnbánat üzenete gyakran nem részesül örömteli fogadtatásban.Néhányan azt vallják, hogy ha van is Isten, nem támaszt tényleges követelményeket velünk szemben (lásd Alma 18:5).Manapság vannak, akik úgy tartják, hogy a szerető Isten minden bűnt megbocsát egy egyszerű beismerés után, illetve ha létezik is büntetés a bűnért, „Isten megver majd néhány vesszőcsapással, és a végén megszabadulunk Isten királyságában” (2 Nefi 28:8). Mások Korihórhoz hasonlóan tagadják Krisztus puszta létét és a bűnt mint olyant. Tanuk szerint az értékek, normák, sőt, maga az igazság is viszonylagos. Ennek fényében mindaz, amit az ember helyesnek érez önmaga számára, nem ítélhető mások által rossznak vagy bűnnek.
A felszínt tekintve ezek az elgondolások igencsak vonzók, mivel megadják a vágyakban való tobzódás szabadságát a következmények miatti aggodalom nélkül. Nehór és Korihór tanításait véve alapul bármit ki tudunk magyarázni és bármit meg tudunk indokolni. Amikor próféták jönnek, bűnbánatra intve, azonnal „lehűtik a vigasságot”. Valójában azonban a prófétai felszólítást örömmel kellene fogadnunk. Bűnbánat nélkül nem létezik valódi fejlődés vagy jobbá válás az életben. Ha úgy teszünk, mintha nem létezne bűn, azzal nem csökkentjük az azt kísérő terhet és fájdalmat. A bűn miatti szenvedés önmagában még nem változtat jóra semmit. Csakis a bűnbánat vezet a jobb élet napsütötte fennsíkjaira. És természetesen csak a bűnbánat révén válik elérhetővé számunkra Jézus Krisztus engesztelő irgalma és a szabadulás. A bűnbánat isteni ajándék. Mosoly üljön arcunkon, amikor róla beszélünk, hiszen a szabadság, magabiztosság és békesség felé terel minket. A bűnbánat ajándéka nem ünneprontó, hanem inkább igaz ünneplésre ad okot.
A bűnbánat lehetősége egyedül Jézus Krisztus engesztelése miatt áll fenn. Az Ő végtelen áldozata az, ami „lehetővé teszi az emberek számára, hogy bűnbánathoz vezető hitük lehessen” (Alma 34:15). A bűnbánat a szükséges feltétel, Krisztus irgalma pedig az a hatalom, mely által „az irgalom eleget tehet az igazságosság követelményeinek” (Alma 34:16). Tanúságunk így hangzik:
„…tudjuk, hogy a mi Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus kegyelme általi megigazulás [vagyis a bűnök bocsánata] igazságos és igaz;
És azt is tudjuk, hogy a mi Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus kegyelme általi megszentelés [vagyis a bűn hatásaitól való megtisztulás] igazságos és igaz, mindazoknak, akik teljes lelkükkel, elméjükkel és erejükkel szeretik és szolgálják Istent” (T&Sz 20:30–31).
A bűnbánat kimeríthetetlen téma, ma azonban csak öt szempontját szeretném megemlíteni ennek az alapvető evangéliumi tantételnek, amelyek remélem, hasznosak lesznek.
Először is: a bűnbánatra való felszólítás a szeretet kifejezése. Amikor a Szabadító elkezdett „prédikálni, és ezt mondani: Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa” (Máté 4:17), az a szeretet üzenete volt, magához hívva mindenkit, aki szeretné méltóvá tenni magát, hogy csatlakozzon Hozzá „és élvezz[e] az örök élet szavait ezen a világon, valamint [magát az] örök életet az eljövendő világban” (Mózes 6:59). Ha nem hívunk fel másokat a változásra, illetve ha nem követeljük meg önmagunktól a bűnbánatot, alapvető kötelességet mulasztunk el másokkal és önmagunkkal szemben. Az engedékeny szülő, az elnéző barát, a félelemmel teli egyházi vezető valójában jobban aggódik önmaga miatt, mint azok jóléte és boldogsága miatt, akiknek segíthetne. Igen, a bűnbánatra szólítást időnként intoleránsnak vagy gorombának tartják, talán meg is bántódnak miatta, de a Lélek útmutatását követve valójában őszinte törődést jelent (lásd T&Sz 121:43–44).
Másodszor: a bűnbánat a változásra való törekvést jelenti. Gúny tárgyává tenné a Szabadító irántunk való szenvedését a Gecsemáné kertjében és a kereszten, ha elvárnánk, hogy a mi részünkről tanúsított bármiféle erőfeszítés nélkül angyali lényekké változtasson minket. Inkább törekednünk kell az Ő kegyelmére, hogy kiegészítse és megjutalmazza igyekvő erőfeszítéseinket (lásd 2 Nefi 25:23). Talán épp annyira kellene imádkoznunk időért és lehetőségért a munkálkodásra, a törekvésre és a diadalmaskodásra, mint irgalomért. Bizonyos, hogy az Úr mosollyal tekint arra, aki érdemesen szeretne az ítélethez eljutni, aki nap mint nap eltökélten munkálkodik azon, hogy a gyengeséget erőre cserélje. A valódi bűnbánat, a valódi változás talán többszöri próbálkozást kíván, de van valami finomító és szent az effajta törekvésben. Az isteni megbocsátás és gyógyítás meglehetősen természetesen árad az ilyen lélekre, mert valóban „az erény az erényt szereti; a világosság a világossághoz ragaszkodik; az irgalmasság [pedig] az irgalmasságon könyörül, és jogot formál a sajátjaira” (T&Sz 88:40).
A bűnbánattal folyamatosan jobbá válhatunk azon képességünkben, hogy a celesztiális törvény szerint éljünk, mert ráébredünk, hogy „aki nem képes megmaradni a celesztiális királyság törvényében, az nem tud megmaradni egy celesztiális dicsőségben” (T&Sz 88:22).
Harmadszor: a bűnbánat nem csupán a bűn elhagyását jelenti, hanem azt is, hogy elkötelezzük magunkat az engedelmesség iránt. A Bibliaszótárban ez áll: „A bűnbánat azt fogja eredményezni, hogy Isten felé fordítjuk a szívünket és az akaratunkat, [ezenfelül] megtagadjuk a bűnt, melyre természetes módon hajlanánk.”1 A Mormon könyve bővelkedik példákban e tanításra vonatkozóan. Jó példát nyújtanak Almának az egyik fiához intézett szavai:
„…Istent félve megparancsolom tehát neked, fiam, hogy tartózkodj a gonoszságaidtól;
Hogy fordulj az Úrhoz teljes elméddel, lelkeddel és erőddel” (Alma 39:12–13; lásd még Móziás 7:33; 3 Nefi 20:26; Mormon 9:6).
Ahhoz, hogy az Úrhoz fordulásunk teljes legyen, nem kevesebbet kell magában foglalnia, mint az Őneki való engedelmesség szövetségét. Gyakorta keresztelési szövetségként említjük ezt a szövetséget, mivel a vízben történő keresztelkedéssel tanúsítjuk (lásd Móziás 18:10). A Szabadító saját keresztelkedése, amely példát mutatott nekünk, megerősítette az Atya iránti engedelmességre kötött szövetségét. „De annak ellenére, hogy szent, megmutatja az emberek gyermekeinek, hogy a test szerint megalázkodik az Atya előtt, és tanúbizonyságot tesz az Atyának, hogy engedelmeskedik neki parancsolatainak megtartásában” (2 Nefi 31:7). E szövetség nélkül a bűnbánat hiányos marad, a bűnök bocsánatára pedig nem kerül sor.2 Noel Reynolds professzor emlékezetes szavaival szólva: „A bűnbánat választása annak elhatározása, hogy minden irányban felégetjük a hidakat, [eltökélve,] hogy mindörökre csupán egy utat fogunk követni, az egyetlen utat, amely örök élethez vezet.”3
Negyedszer: a bűnbánathoz komoly szándékra és az állhatatosság iránti hajlandóságra van szükség, még a fájdalom közepette is. Némelyeknek segíthet, ha létrehoznak egy listát a bűnbánat konkrét lépéseivel, ám ez vezethet mechanikus, kipipálandó teendőkre koncentráló megközelítéshez is, melyet nem kísérnek valódi érzések és változás. Az igaz bűnbánat nem felszínes. Az Úr két, mindenen átívelő követelményt támasztott: „Erről tudhatjátok, hogy valaki megbánta-e bűneit – íme, beismeri és elhagyja azokat” (T&Sz 58:43).
A beismerés és elhagyás erőteljes fogalmak. Sokkal többet jelentenek, mint egyszerűen annyit mondani: „Elismerem; sajnálom”. A beismerés mély és néha gyötrelmes elismerése az eltévelyedésnek, valamint az Isten és ember iránti véteknek. Az ember beismerését gyakran kíséri bánat, megbánás és keserű könnyek, különösen amikor tettei fájdalmat okoztak egy másik embernek, vagy ami még rosszabb, másvalakit szintén bűnbe vittek. Ez a mélységes kín, ez a dolgoknak a maguk valójában látása arra indítja az embert, ahogyan egykor Almát is, hogy így kiáltson fel: „Ó Jézus, Isten Fia, irgalmazz nekem, aki a keserűség gubacsában vagyok, és akit a halál örökkévaló láncai vesznek körül!” (Alma 36:18).
Az irgalmas Megváltóba és az Ő hatalmába vetett hittel az esetleges kétségbeesést remény váltja fel. Az embernek a szíve és vágyai is megváltoznak, és az egykor oly tetszetős bűn egyre visszataszítóbbá válik. Ekkor pedig megfogalmazódik ebben az új szívben az elhatározás, hogy elhagyja a bűnt, és amennyire lehet, teljes mértékben helyrehozza az általa okozott kárt. Ez az elhatározás hamarosan az Isten iránti engedelmesség szövetségévé fejlődik. Amint pedig megköttetik ez a szövetség, a Szentlélek, az isteni kegyelem hírnöke megkönnyebbülést és megbocsátást hoz. Ekkor az embert elfogja a vágy, hogy – ismét Almával együtt – így kiáltson fel: „És Ó, mily örömet ér[zek], és mily csodálatos fényt lát[ok]; igen, lelkemet olyan rendkívüli öröm tölt[i] el, amilyen a fájdalmam volt” (Alma 36:20).
A bűnbánatot kísérő minden fájdalom sokkal kisebb lesz, mint az a szenvedés, melyet a meg nem oldott vétek miatti igazságszolgáltatás követelne. A Szabadító nem sokat beszélt arról, mit kellett elviselnie, hogy kielégítse az igazságosság követeléseit és engesztelést hozzon bűneinkért, azonban ezt a sokat eláruló kijelentést tette:
„Mert íme, én, Isten, mindenkiért elszenvedtem ezeket a dolgokat, hogy ha bűnbánatot tartanak, akkor ne szenvedjenek;
De ha nem hajlandók bűnbánatot tartani, akkor úgy kell szenvedniük, ahogyan nekem;
Amely szenvedés nyomán még én, Isten, mindenek közt a legnagyobb is reszkettem a fájdalomtól, és minden pórusból véreztem, és testben és lélekben is szenvedtem – és azt kívántam, hogy ne igyam ki a keserű poharat” (T&Sz 19:16–18).
És ötödször: bármi legyen is a bűnbánat ára, a megbocsátás öröme feledteti azt. Egy általános konferenciai beszédben, melynek „A megbocsátás ragyogó hajnala” címet adta, Boyd K. Packer elnök a következő hasonlatot mesélte:
„1847 áprilisában Brigham Young kivezette Winter Quartersből az első pionírcsoportot. Ugyanabban az időben, mintegy 2500 kilométerrel nyugatra, a Donner társaság elgyötört túlélői vánszorogtak lefelé a Sierra Nevada hegyoldalain a Sacramento-völgybe.
Az igen zord telet a hegycsúcsok alatti hóviharok fogságában töltötték. Szinte teljességgel hihetetlen, hogy bárki is túlélte az éhínség és leírhatatlan szenvedés napjait, heteit és hónapjait.
A túlélők közt volt a tizenöt esztendős John Breen. Április 24. estéjén érkezett meg a Johnson farmra. Évekkel később ezt írta:
»Már rég besötétedett, mire megérkeztünk a Johnson farmra, így aztán első ízben hajnalban tudtam körülnézni. Szép idő volt, a mezőt harmatos zöld fű borította, madarak daloltak a fákon, és utazásunk a végéhez ért. Alig tudtam elhinni, hogy élek.
Az aznap reggel elém táruló látvány mélyen az elmémbe vésődött. A legtöbb eseményre már nem emlékszem, de a Johnson farm közelében vert tábort mindig magam előtt látom.«”
Packer elnök így folytatta: „Először nagyon meghökkentett az a kijelentése, hogy »a legtöbb eseményre már nem emlékszem«. Hogy tudta valaha is elfeledni a mérhetetlen szenvedés és bánat hosszú hónapjait? Hogyan tudott annak a borzalmas, sötét télnek a helyébe lépni egyetlen ragyogó hajnal?
Amikor tovább elmélkedtem, arra jutottam, hogy nincs is ebben semmi meghökkentő. Láttam már hasonlót ismerőseim életében. Láttam olyan embereket, akik a bűntudat és lelki éhínség hosszú tele után a megbocsátás hajnalára ébredtek. Amikor megvirradt, megértették e szavakat:
»Íme, aki megbánta bűneit, annak megbocsáttatik, és én, az Úr, nem emlékszem azokra többé« [T&Sz 58:42].”4
Hálásan elismerem és tanúsítom, hogy Urunk felfoghatatlan szenvedése, halála és feltámadása „megvalósítja a bűnbánat feltételét” (Hélamán 14:18). A bűnbánat isteni ajándéka a boldogság kulcsa itt és az eljövendőkben. A Szabadító szavaival, mély alázattal és szeretettel mindenkit felszólítok, hogy tartsatok bűnbánatot és „[t]érjetek meg, mert elközelgett a mennyeknek országa” (Máté 4:17). Tudom, hogy ha megfogadjátok ezt a felhívást, örömre leltek most és mindörökké. Jézus Krisztus nevében, ámen.