Számítotok Neki!
Az Úr… igencsak más mércével méri a lélek értékét, mint a világ.
Mózest, a világ történelmének egyik legnagyszerűbb prófétáját, a Fáraó lánya nevelte fel, és életének első 40 esztendejét Egyiptom királyi udvarában töltötte. Első kézből ismerte eme ősi birodalom dicsőségét és ragyogását.
Évekkel később egy messzi hegycsúcson állva, távol a hatalmas Egyiptom tündöklésétől és pompájától, Mózes Isten színe előtt találta magát, és szemtől szembe beszélt vele, ahogy az ember a barátjával beszél.1 E látogatás során Isten megmutatta Mózesnek keze alkotásait, bepillantást nyújtva neki művébe és dicsőségébe. Amikor a látomás bezárult, Mózes a földre rogyott, és sok órán keresztül ott is maradt. Amikor végre visszanyerte erejét, olyan felfedezést tett, amely a Fáraó udvarában töltött rengeteg év során soha nem ötlött fel benne.
Felismerése így hangzott: „…tudom, hogy az ember semmi”2.
Kevesebbek vagyunk, mint gondoljuk
Minél többet tudunk a világegyetemről, annál inkább megértjük – legalábbis kis mértékben –, amit Mózes tudott. A világegyetem olyan hatalmas, titokzatos és dicsőséges, hogy az emberi elme számára felfoghatatlan. „…számtalan világot teremtettem”3 – mondta Isten Mózesnek. Az éjszakai égbolt csodái gyönyörűen tanúskodnak erről az igazságról.
Kevés dolog van, ami oly lélegzet-elállító ámulattal töltött el életemben, mint amikor az éj sötétjében repültem óceánok és földrészek felett, és a pilóta-fülke ablakából kitekintve csillagok millióinak végtelen tündöklését láttam.
A csillagászok megkísérelték megszámolni a világegyetem csillagait. Egy tudósokból álló csoport úgy becsüli, hogy a távcsöveinkkel befogható csillagok száma tízszerese a világ összes tengerpartján és sivatagjában lévő homokszemek számának.4
Következtetésük feltűnő hasonlóságot mutat Énók, az ősi próféta kijelentésével: „És ha lehetséges volna az, hogy az ember megszámolja a föld részecskéit, igen, és millió ehhez hasonló földeket, az még kezdete sem lenne teremtményeid számának”5.
Isten teremtményeinek mérhetetlenségét figyelembe véve nem csoda, ha a nagyszerű Benjámin király azt a tanácsot adta népének, hogy „[tartsák] mindig emlékezetben… Isten nagyságát és saját jelentéktelenség[ü]ket”6.
Többek vagyunk, mint gondoljuk
Ám annak ellenére, hogy az ember semmi, csodálattal és ámulattal tölt el, ha belegondolok, hogy „a lelkek értéke nagy Isten szemében”7.
És bár talán a világegyetem hatalmas térségére tekintve így kiáltunk fel: „Micsoda az ember a teremtés dicsőségéhez képest?”, Isten maga mondta, hogy mi vagyunk az oka annak, hogy megteremtette a világegyetemet! Műve és dicsősége – e pompás világegyetem célja – az emberiség szabadításának és felmagasztosulásának biztosítása.8 Más szavakkal az örökkévalóság hatalmas tágassága, a vég nélküli tér és idő dicsőségei és rejtélyei mind-mind az olyan hétköznapi halandók javára lettek megalkotva, amilyenek ti és én vagyunk. Mennyei Atyánk azért teremtette meg a világegyetemet, hogy elérhessük fiaiként és lányaiként kapott lehetőségeink teljességét.
Látszólagos ellentmondás támad tehát az emberben: Istenhez képest az ember semmi; Istennek azonban mi jelentünk mindent. Noha a végtelen teremtés színfalai előtt az ember semminek tűnhet, keblünkben örök tűz szikrája ragyog. Megadatott nekünk a felmagasztosulás – a vég nélküli világok – felfoghatatlan ígérete. Isten pedig mérhetetlenül vágyik arra, hogy segítsen elérnünk ezt.
Az oktondi büszkeség
A nagy megtévesztő tudja, hogy Isten gyermekei félrevezetésének egyik leghatékonyabb eszköze az, ha az emberi lét e látszólagos ellentmondásának végleteire épít. Néhányakban felerősíti kevély hajlamaikat, felfuvalkodottá teszi és arra sarkallja őket, hogy higgyenek saját önhittségük és legyőzhetetlenségük ábrándjaiban. Azt súgja nekik, hogy felette állnak mindennek, ami hétköznapi, és képességeik, születési előjoguk vagy társadalmi rangjuk miatt el lettek választva az őket körülvevő dolgok általános mércéjétől. Arra a következtetésre juttatja őket, hogy ennélfogva ők nincsenek is alárendelve senki más törvényeinek, és mit sem kell törődniük mások problémáival.
Állítólag Abraham Lincoln nagyon szerette a következő verset:
Ó, miért is lenne büszke a halandó lelke?
Mint sebesreptű üstökös vagy tovasuhanó felleg,
Mint fellobbanó villám vagy messze zúgó hullám,
Úgy száll sírjába az ember röpke léte után.9
Jézus Krisztus tanítványai megértik, hogy az örökkévalóság viszonylatában e halandó létünk csupán „egy rövid pillanat” a térben és az időben.10 Tudják, hogy az ember valódi értékének vajmi kevés köze van ahhoz, amit a világ nagyra értékel. Tudják, hogy felhalmozhatják az egész világ vagyonát, de a mennyben mindez egy lyukas garast sem ér.
Azok fogják „örököl[ni] Isten királyságát”11, akik olyanokká lesznek, „mint egy gyermek, [aki] engedékeny, szelíd, alázatos, türelmes, telve szeretettel”12. „…mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és a ki megalázza magát, felmagasztaltatik.”13 Az ilyen tanítványok megértik azt is, „hogy amikor embertársaitok szolgálatában vagytok, akkor is csak Istenetek szolgálatában vagytok”14.
Nem feledkeztek meg rólunk!
Sátán másik módszere a megtévesztésre a csüggedés. Megpróbálja figyelmünket a saját jelentéktelenségünkre terelni, mígnem kételkedni kezdünk az értékünkben. Azt súgja nekünk, hogy túl jelentéktelenek, túl kicsinyek vagyunk, és megfeledkeztek rólunk – különösen Isten.
Hadd osszak meg veletek egy személyes élményt, amely talán némi segítséget nyújthat azoknak, akik jelentéktelennek, elfeledettnek vagy magányosnak érzik magukat.
Sok-sok éve pilótaképzésen vettem részt az Egyesült Államok légierejében. Távol voltam otthonomtól, én, a fiatal nyugatnémet katona, aki Csehszlovákiában született, Kelet-Németországban nőtt fel, és csak nagy nehézségek árán tudta megértetni magát angolul. Tisztán emlékszem a texasi kiképzőközpont felé vezető útra. Ott ültem a repülőn, egy olyan utas mellett, aki erős déli akcentussal beszélt. Alig értettem akár egy szavát is annak, amit mond. Megfordult a fejemben, hogy talán egész végig rossz nyelvet tanítottak nekem. Megrémített a gondolat, hogy a pilótaképzés áhított pozícióiért olyan társakkal kell felvennem a versenyt, akiknek az anyanyelvük az angol.
Amikor megérkeztem a támaszpontra a texasi Big Spring városkájában, megkerestem az utolsó napi szentek gyülekezetét, amely egy maroknyi csodás egyháztagból állt, akik ott helyben a bázison, bérelt helyiségekben tartották a gyűléseiket. Épp akkoriban szorgoskodtak kis gyülekezeti házuk felépítésén, amely az egyház állandó helyeként szolgálhat majd. Abban az időben az egyháztagok jelentősen kivették részüket a munkából az új épületek építésekor.
Nap mint nap részt vettem a pilótaképzésen, és olyan keményen tanultam, ahogy csak tudtam, majd szabadidőm javát az új gyülekezeti ház építkezésén töltöttem. Ott megtanultam, hogy a kétszer négyes nem valamiféle tánclépést jelent, hanem egy falap méretére utal. Egy szög beverése után megtanultam azt a fontos túlélő stratégiát is, hogy miként lehet kis ideig meglenni hüvelykujj nélkül is.
Olyan sok időt töltöttem az építkezésen, hogy a gyülekezeti elnök – aki mellesleg az egyik oktatónk is volt – aggodalmát fejezte ki, hogy talán egy kicsit többet kellene a tanulással foglalkoznom.
Barátaim és diáktársaim szintén belevetették magukat különféle szabadidős tevékenységekbe, noha azt hiszem, biztonsággal kijelenthetem, hogy néhány időtöltésük valószínűleg nem állt összhangban a mai A fiatalság erősségéért füzet irányelveivel. Én a magam részéről nagyon élveztem, hogy aktív tagja lehetek ennek az aprócska texasi gyülekezetnek, ahol gyakorolhattam újonnan elsajátított ácskészségeimet és gyarapíthattam angoltudásomat, miközben az elderek kvórumában és a vasárnapi iskolán tanítottam.
Akkoriban Big Spring a neve ellenére kicsi, jelentéktelen, ismeretlen hely volt. Sokszor én is pontosan így éreztem magam: jelentéktelennek, ismeretlennek és igen magányosnak. Ennek ellenére soha, egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy az Úr talán megfeledkezett rólam, vagy hogy képes lesz-e rám találni ott. Tudtam, hogy Mennyei Atyámnak nem számít, hol vagyok, hol állok a többiekhez képest a kiképző csoportban, vagy milyen elhívásom van az egyházban. Csak az számított Neki, hogy a tőlem telhető legjobbat nyújtsam, a szívem Őrá irányuljon, és kész legyek segíteni a körülöttem lévőknek. Tudtam, hogy ha megteszek minden tőlem telhetőt, akkor minden rendben lesz.
És minden rendben is volt.15
Utolsókból lesznek az elsők
Az Úrnak egyáltalán nem számít, hogy napjainkat márványpalotákban vagy istállókban dolgozva töltjük-e. Tudja, hol vagyunk, mindegy, mily szerények is a körülményeink. Saját módján és saját szent céljaira igénybe fogja venni mindazokat, akik Felé fordítják szívüket.
Isten tudja, hogy a valaha élt legnagyszerűbb lelkek közül a legtöbben soha nem fognak bekerülni a történelem krónikáiba. Ők azok az áldott, alázatos lelkek, akik követik a Szabadító példáját, és életüket a jó cselekedeteknek szentelik.16
Jól példázza számomra ezt az alapelvet egy házaspár, akik egy barátom szülei. A férj egy acélgyárban dolgozott Utahban. Ebédidőben rendszerint elővette a szentírásait vagy egy egyházi folyóiratot, és olvasgatott. Amikor munkatársai látták ezt, kigúnyolták és provokálták a hitében. Ő minden alkalommal kedvesen és magabiztosan válaszolt nekik. Nem hagyta, hogy tiszteletlenségük feldühítse vagy felbosszantsa.
Évekkel később az egyik fő hangadó nagyon beteg lett. Halála előtt azt kérte, hogy ez az alázatos ember beszéljen majd a temetésén – amit ő meg is tett.
Ennek a hithű egyháztagnak soha nem volt magas társadalmi rangja vagy nagy vagyona, hatása azonban mélyen megérintette mindazokat, akik ismerték. Egy üzemi balesetben vesztette életét, miközben egy másik munkásnak próbált segíteni, akit maga alá temetett a hó.
Halála után még egy év sem telt el, amikor megözvegyült feleségén agyműtétet kellett végrehajtani, aminek következtében a nő lebénult. Az emberek azonban szeretnek vele lenni, mert meghallgatja őket. Felidézi az emlékeket. Törődik velük. Mivel írni nem tud, kívülről megtanulja gyermekei és unokái telefonszámát. Szeretettel észben tartja a születésnapokat és más jeles napokat.
Látogatói az élet és önmaguk iránti nagyobb bizakodással és hittel távoznak tőle. Érzik szeretetét. Tudják, hogy törődik velük. Soha nem panaszkodik – napjait inkább mások életének megáldásával tölti. Egyik barátja elmondta, hogy ez az asszony egyike az általa ismert azon keveseknek, akik valóban példázzák Jézus Krisztus szeretetét és életét.
Talán maga a házaspár lett volna az első, aki kimondja, hogy nem túlságosan fontosak ezen a világon. Az Úr azonban igencsak más mércével méri a lélek értékét, mint a világ. Ismeri ezt a hithű házaspárt, és szereti őket. Tetteik Belé vetett hitük élő tanúságaként szolgálnak.
Számítotok Neki!
Drága fivéreim és nőtestvéreim, talán igaz, hogy az ember semmi a világegyetem hatalmasságához képest. Lehet, hogy néha jelentéktelennek, láthatatlannak, magányosnak vagy elfeledettnek érezzük magunkat. De mindig emlékezzetek arra, hogy számítotok az Úrnak! Ha ebben valaha is kételkednétek, gondoljatok e négy isteni tantételre:
Először is, Isten szereti az alázatosakat és a szelídeket, mert ők „a [leg]nagyobb[ak] a mennyeknek országában”17.
Másodszor, az Úr „evangélium[a] teljességét az erőtlenek[re] és egyszerűek[re bízza, hogy hirdessék] a föld széleinek”18. „A világ erőtlenjei[t]” választotta, hogy „előáll[ja]nak és ledönt[sék] a hatalmasokat és erőseket”19, és „hogy megszégyenítse az erőseket”20.
Harmadszor, nem számít, hol éltek, nem számít, milyen szerények a körülményeitek, milyen keveset fizet a munkátok, milyen korlátozottak a lehetőségeitek, milyen átlagos a külsőtök, vagy milyen jelentéktelennek tűnik az egyházi elhívásotok, nem vagytok láthatatlanok Mennyei Atyátok számára! Ő szeret titeket. Ismeri alázatos szíveteket; ismeri szeretettel és kedvességgel teli tetteiteket, melyek együttesen alkotják hűségetek és hitetek maradandó bizonyságát.
Negyedszer és utolsóként, kérlek, értsétek meg, hogy amit most láttok és tapasztaltok, nem jelenti az örökkévalóságot. Nem fogtok mindörökre magányt, bánatot, fájdalmat és csüggedést érezni! Azt a hű ígéretet kaptuk Istentől, hogy soha nem fogja elfeledni vagy magára hagyni azt, aki Őfelé fordítja a szívét.21 Legyen reményetek és hitetek ebben az ígéretben! Tanuljátok meg szeretni Mennyei Atyátokat, és váljatok igaz tanítványaivá szavakban és tettekben egyaránt!
Legyetek bizonyosak abban, hogy ha kitartotok, hisztek Őbenne, és hűek maradtok a parancsolatok betartásában, egy nap ti magatok is megtapasztaljátok a Pál apostolnak kinyilatkoztatott ígéretek beteljesedését: „A miket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az őt szeretőknek.”22
Fivéreim és nőtestvéreim, a leghatalmasabb Lény az egész világegyetemben a ti lelketek Atyja, aki ismer benneteket, és tökéletes szeretettel szeret titeket.
Isten nem csupán halandó lényként tekint rátok, akik egy rövid időre egy kicsiny bolygón élnek, hanem gyermekeiként lát titeket! Annak a lénynek lát titeket, akivé válhattok, és akivé szándékai szerint válnotok kell. Szeretné, ha tudnátok, hogy számítotok Neki.
Higgyünk és bízzunk hát, és rendezzük úgy az életünket, hogy megértsük örökkévaló igaz értékünket és lehetőségeinket! Legyünk érdemesek azokra a becses áldásokra, melyeket Mennyei Atyánk mindannyiunk számára tartogat. Ezért imádkozom Fia, Jézus Krisztus nevében, ámen.