Míg újra találkozunk
Tartsuk meg magunkat szeplő nélkül e világtól!
Azon tűnődtem, vajon miért takarítok a templomban, amikor semmi sem volt koszos. Hamarosan rájöttem azonban, hogy nem ez a lényeg.
Néhány évvel ezelőtt beléptem a Utahi Bountiful templomba, hogy részt vegyek a késő esti takarításban. Bámulatosan sok ember jött el segíteni, és azon tűnődtem, vajon hazaküldenek-e néhányat közülünk. Szívesen lettem volna azok között, akik hamarabb elmehetnek. Ekkor cinikusan azt gondoltam: „Naná, hogy nem engednek el minket korábban. Mindannyiunknak találnak valami babramunkát, azt gondolván, hogy muszáj itt tartaniuk minket két órán keresztül.” Visszaemlékeztem egy korábbi feladatomra, amikor több mint egy órán keresztül port töröltem, majd ugyanolyan tisztán adtam vissza a portörlő rongyot, mint ahogyan megkaptam. Felkészültem hát, hogy két órán keresztül olyan dolgokat fogok tisztogatni, amelyek láthatóan nem szorulnak tisztogatásra. Nyilvánvaló, hogy aznap este inkább kötelességből jelentem meg a templomban, mint a szolgálat vágyától fűtve.
A csoportunkat egy kis kápolnába terelték áhítatra. A gondnok, aki vezette az áhítatot, mondott valamit, ami örökre megváltoztatta a templom takarítási feladatairól való nézetemet. Miután üdvözölt bennünket, elmagyarázta, hogy nem azért vagyunk ott, hogy olyan dolgokat tisztogassunk, amelyeknek nincs szükségük tisztogatásra, hanem hogy megóvjuk az Úr házát attól, hogy valaha is bekoszolódjon. A föld egyik legszentebb helyének sáfáraiként felelősek vagyunk azért, hogy makulátlan tisztaságban tartsuk azt.
A gondnok üzenete átjárta szívemet, én pedig megújult lelkesedéssel láttam neki a feladatomnak, hogy megóvjam az Úr házát. Finomszőrű ecsettel porolgattam az ajtókereteket, szekrényeket, valamint az asztalok és székek lábait. Ha egy korábbi látogatásom alkalmával kapom ezt a feladatot, valószínűleg nevetségesnek tartottam volna, és felületesen áttöröltem volna a területeket, hogy úgy tűnjön, serényen dolgozom. Ez alkalommal azonban figyeltem rá, hogy az ecset szőrszálai eljussanak a legkisebb repedésekbe is.
Mivel a munka sem fizikailag, sem mentálisan nem volt megerőltető, abban az áldásban volt részem, hogy munka közben elmélkedhettem. Először arra jöttem rá, hogy soha nem takarítottam ilyen alapossággal a saját otthonomban. Mindig azokra a területekre fordítottam nagyobb gondot, amelyet az otthonomba belépők először meglátnak, a családom és az én számomra látható helyeket pedig elhanyagoltam.
Ezután arra jöttem rá, hogy voltak időszakok, amikor az evangélium szerint is hasonló módon éltem – gondosan betartottam azon tantételeket és elvégeztem azon feladatokat, melyek a legnyilvánvalóbbak voltak mások számára, ám elhanyagoltam azokat, melyek látszólag csak a családom vagy az én számomra voltak szembetűnőek. Eljártam istentiszteletre, voltak elhívásaim, elvégeztem a feladataimat, eljártam látogatótanítani – mindez az egyházközség összes tagja számára látható volt –, de nem jártam rendszeresen a templomba, nem tartottam személyes és családi szentírás-tanulmányozást és imát, illetve családi estet sem. Tanítottam leckéket és mondtam beszédeket az egyházban, de olykor hiányzott az őszinte jószívűség a szívemből másokkal szemben.
Aznap este a templomban, a kezemben lévő ecsetet tanulmányozva a következő kérdést tettem fel magamnak: „Melyek azok az apró repedések a saját életemben, amelyekre jobban oda kell figyelnem?” Elhatároztam, hogy ahelyett, hogy újra meg újra megtisztogatnám életem azon területeit, melyek tisztogatást igényelnek, inkább azon dolgozom majd minden erőmmel, hogy ne hagyjam, hogy azok valaha is bekoszolódjanak.
Minden alkalommal eszembe a jut a templomi takarítás, amikor arra emlékeztetnek bennünket, hogy tartsuk meg magunkat „szeplő nélkül… e világtól” (Jakab 1:27).