Első elnökségi üzenet
Kulcs egy boldog családhoz
A nagyszerű orosz író, Lev Tolsztoj a következő szavakkal kezdte Anna Karenina című regényét: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.”1 Habár én nem vagyok annyira biztos abban, hogy minden boldog család ugyanolyan, egy közös dolgot azonban felfedeztem bennük: valahogy sikerül nekik megbocsátani és elfelejteni mások tökéletlenségeit, és a jót keresni bennük.
A boldogtalan családok tagjai ezzel ellentétben gyakran találnak hibát másokban, haragtartók, és úgy tűnik, nem tudják elengedni a múltbéli sérelmeket.
„Igen, de…” – kezdik mondatukat a boldogtalanok. „Igen, de te nem tudod, hogy milyen mélyen megbántottak” – mondja az egyik. „Igen, de te nem tudod, hogy ez az ember milyen szörnyű alak” – mondja a másik.
Lehet, hogy mindkettőnek igaza van, de az is lehet, hogy egyiküknek sincs.
A sértettségnek számos fokozata létezik. Ugyanígy a fájdalom is nagyon sokrétű lehet. Én azonban azt vettem észre, hogy gyakran haragunkat azzal igazoljuk, lelkiismeretünket pedig azzal nyugtatjuk, hogy bebeszéljük magunknak, hogy ugyanabban a helyzetben mások helytelen cselekedetei milyen megbocsáthatatlanok és önzőek, míg sajátjaink ártatlanok és őszinték.
A herceg kutyája
Egy 13. századbeli walesi történet szerint élt egyszer egy herceg, aki hazatérve arra lett figyelmes, hogy a kutyája szája merő vér volt. A férfi berohant a házba, és rémülten tapasztalta, hogy újszülött kisfia eltűnt, a bölcsője pedig felborulva hever a földön. Haragjában előrántotta a kardját, és megölte a kutyáját. Nem sokkal ezután a kisfia sírására lett figyelmes – a kisded életben volt! A gyermek mellett egy döglött farkas feküdt. A kutya pedig valójában csak megvédte a herceg kisfiát a veszedelmes farkastól.
Ez a történet, bár igen drámai, jól rávilágít lényegre. Felkínálja annak lehetőségét, hogy a magunknak gyakran bebeszélt történet arról, hogy mások miért viselkednek úgy, ahogy, gyakran nincs összhangban a tényekkel. Sőt, gyakran nem is ismerjük a tényeket. A keserűségünkhöz és sértettségünkhöz való ragaszkodásunk által a haragunkban inkább önigazolásunkat érezzük. Ezek a neheztelések néha hónapokig vagy évekig, sőt akár egy élethosszig is eltarthatnak.
Egy megosztott család
Egy apa nem tudott megbocsátani a fiának, amiért letért a neki tanított útról. A fiúnak olyan barátai voltak, akikre az apja nem nézett jó szemmel, és sok olyan dolgot is tett, ami ellenkezett az apja tanításaival. Emiatt az apa és fia egyre eltávolodtak egymástól, a fiú pedig, amint lehetősége volt rá, elhagyta a szülői házat, és soha többé nem tért haza. Csak nagy ritkán beszéltek egymással.
Vajon az apa igazolva érezte-e magát? Talán.
Vajon a fiú igazolva érezte-e magát? Talán.
Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy a család azért hullott széjjel és azért volt boldogtalan, mert sem az apa, sem pedig a fiú nem volt képes megbocsátani a másiknak. Nem tudták túltenni magukat az egymással kapcsolatos keserű emlékeiken. Szívüket harag töltötte be, nem pedig szeretet és megbocsátás. Mindegyikük megfosztotta magát attól a lehetőségtől, hogy a másik életére jó hatással lehessen. A köztük lévő szakadék oly mélynek és szélesnek tűnt, hogy mindegyikük a saját érzelmi szigetének lelki rabjává vált.
Szerető és bölcs Mennyei Atyánk azonban biztosított számunkra egy módot, amely által legyőzhetjük a büszkeség e szakadékát. A hatalmas és végtelen engesztelés a megbocsátás és helyrehozatal nagyszerű cselekedete. Bár nagysága felülmúlja az értelmemet, mégis teljes szívemből és lelkemből tanúsíthatom annak valóságát és végtelen hatalmát. A Szabadító saját magát adta váltságdíjul a mi bűneinkért. Általa nyerhetünk bűnbocsánatot.
Egy család sem tökéletes
Senki sem bűntelen. Mindannyian követünk el hibákat, beleértve ebbe téged és engem is. Mindannyiunkat ért már sérelem, és mi is bántottunk már meg másokat.
A felmagasztosulásunkat és az örök életet a Szabadító áldozatán keresztül nyerhetjük el. Miközben elfogadjuk az Ő útjait, és legyőzzük saját büszkeségünket azáltal, hogy meglágyítjuk szívünket, családunk és saját magunk életébe is megbékélést és megbocsátást hozhatunk. Isten segíteni fog bennünket abban, hogy sokkal megbocsátóbbak legyünk, hogy sokkal inkább hajlandók legyünk megtenni a második mérföldet is, hogy elsőként kérjünk bocsánatot, még akkor is, ha valami nem a mi hibánk volt, és hogy félretegyük a régi nehezteléseket, és soha többé ne tápláljuk azokat. Legyünk hálásak Istennek, aki az Ő Egyszülött Fiát adta, és a Fiúnak is, aki pedig az életét adta mi értünk.
Isten irántunk érzett szeretetét mindennap érezhetjük. Nem tudnánk hát egy kicsit többet adni magunkból a felebarátainknak, ahogyan arról a „Mert sokat kaptam”2 című szeretett himnuszunk is tanít? Az Úr megnyitotta előttünk a megbocsátás kapuit. Nem lenne hát helyénvaló, ha saját önteltségünket és kevélységünket félretéve elkezdenénk kinyitni a megbocsátás áldott kapuját azok felé, akikre neheztelünk – különösen saját családunk valamennyi tagja számára?
A boldogság végső soron nem a tökéletességből, hanem a mennyei tantételek alkalmazásából fakad, még akkor is ha az csak kis lépésekben válik valóra. Az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvóruma kijelentette: „Boldogság leginkább akkor érhető el a családi életben, ha az az Úr Jézus Krisztus tanításaira épül. A sikeres házasságok és családok a hit, az ima, a bűnbánat, a megbocsátás, a tisztelet, a szeretet, az együttérzés, a munka és a tartalmas szabadidős tevékenységek tantételeire épülnek, és azok által tartatnak fenn.”3
A megbocsátás Mennyei Atyánk boldogságtervének alapjain nyugodva ezen egyszerű igazságok közepén kapott helyet. Mivel a megbocsátás tantételeket köt össze, az embereket is egymáshoz köti. Ez egy kulcs, mely bezárt ajtókat nyit ki, egy őszinte ösvény kezdete, és az egyik legnagyobb reményünk egy boldog család megteremtéséhez.
Isten segítsen hát bennünket abban, hogy még inkább megbocsátók legyünk a családjainkban, egymással, és talán még magunkkal szemben is. Azért imádkozom, hogy mindannyian úgy tapasztaljuk meg a megbocsátást, mint a legcsodálatosabb dolgot, mely minden boldog családban közös.
Tanítás ebből az üzenetből
„Miközben az egyes leckékre készülsz, kérdezd meg magadtól, hogy a tantétel… miben hasonlít ahhoz, amit a… családtagok megtapasztaltak saját életükben.” (Tanítás, nincs nagyobb elhívás, [2000]. 165.). Esetleg kérd meg a családtagokat, hogy osszanak meg pozitív példákat vagy élményeket a megbocsátással kapcsolatban. Beszéljétek meg ezeket a példákat, és hangsúlyozzátok ki a megbocsátás áldásait. Zárásként tégy bizonyságot arról, hogy milyen fontos egymásnak megbocsátani.
Fényképes illusztráció: David Stoker