Egyek vagyunk
Azért imádkozom, hogy legyünk bárhol, legyenek bármilyen kötelességeink Isten papságában, célunkban eggyé válva vigyük el az evangéliumot az egész világnak.
Az Úr már ezen utolsó adományozási korszak kezdetén egyértelművé tette, hogy az egész világnak el kell vinnünk az evangéliumot. Amit 1831-ben csupán néhány papságviselőnek mondott, az ma sokakhoz szól. Korunktól, képességeinktől és egyházi elhívásunktól függetlenül mindannyiunkat egy emberként hív, hogy segítsünk neki a lelkek aratásában, míg újra el nem jön. A szőlőskert első munkásainak azt mondta:
„Továbbá azt mondom nektek, adok nektek egy parancsolatot, hogy mindenki, legyen bár elder, pap, tanító vagy egyháztag, induljon el szívvel-lélekkel, kezének munkájával, hogy előkészítse és elvégezze az általam megparancsolt dolgokat!
És prédikálásotok legyen a figyelmeztető hang, minden emberé a felebarátjához, gyengédséggel és szelídséggel!
És menjetek ki a gonoszok közül! Őrizzétek meg magatokat! Legyetek tiszták, ti, akik az Úr edényeit hordozzátok!”1
Láthatjátok, hogy az Úr parancsa rátok, az ároni papsághoz tartozókra is vonatkozik. Tudjátok, hogy az Úr mindig utat készít parancsolatai betartásához, ezért számíthattok rá, hogy ezt mindannyiótok esetében megteszi.
Hadd meséljem el nektek, hogyan történt ez egy olyan fiú esetében, aki most a pap hivatalát viseli az ároni papságban. Most 16 éves. Olyan országban él, ahová csak tavaly érkeztek misszionáriusok. Két városban is elkezdtek prédikálni, de abban nem, ahol ez a fiú lakik.
Kisgyermekkorában a fiút Utahba hozták a szülei, hogy biztonságban legyenek. A misszionáriusok tanították és megkeresztelték a családját. Ő viszont ekkor még nem volt 8 éves, így nem keresztelkedett meg.
Szülei egy balesetben elhunytak, így nagymamája hazavitette magához a szülővárosába, az óceán túlpartjára.
Tavaly márciusban az utcán sétálva olyan érzése támadt, hogy beszélnie kellene egy bizonyos hölggyel, akit nem ismert. Még tudott angolul, ezen a nyelven szólította meg. A hölgy ápolónő volt, akit a misszióelnök küldött abba a városba, hogy lakást keressen és orvosi ellátást biztosítson a hamarosan odaküldendő misszionáriusoknak. Beszélgetés közben összebarátkoztak. Amikor a hölgy visszatért a misszióházba, említést tett róla a misszionáriusoknak.
Az első két elder 2012 szeptemberében érkezett. Ez az árva fiú volt az első, akit megkereszteltek Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházába. Ez év márciusára még csak négy hónapja volt egyháztag. Pappá rendelték az ároni papságban, és ő keresztelte meg az egyház második megtértjét. Ő az első papságviselő pionír, aki Mennyei Atyánk többi gyermekét is összegyűjtve egy közel 130 ezres lakosú városban megalapítja majd az egyházat.
2013. március 31-re, húsvétvasárnapra hatalmasra nőtt az egyháztagok száma ebben a városban – szám szerint hat főre. Ezen a vasárnapon azonban a helyi egyháztagok közül csak ő vett részt a gyűléseken. Előző nap megsebesült a térde, de mindenképp ott akart lenni. Imádkozott, hogy el tudjon menni odáig. És el is jutott. Négy fiatal elderrel és egy misszionárius házaspárral vettek az úrvacsorából.
Ez a történet csak akkor tűnik figyelemre méltónak, ha felismerjük benne, hogyan munkálkodik Isten keze és épül az Ő királysága. Én már sokszor láttam.
Már Új-Mexikóban is, fiatal férfiként. A próféták nemzedékeken át hangoztatták, hogy segítenünk kell a misszionáriusoknak megtalálni és tanítani az őszinte szívű embereket, majd szeretnünk kell azokat, akik a királyságba jönnek.
Saját szememmel láttam, mire képesek a hű papsági vezetők és egyháztagok. 1955-ben tisztté avattak az Egyesült Államok Légierejében. Otthoni püspököm áldást adott nekem, mielőtt elindultam volna első állomáshelyemre, Albuquerque városába Új-Mexikóban.
Az áldásban azt mondta, hogy a légierőknél töltött idő misszionáriusi szolgálat lesz számomra. Első vasárnapom volt az Albuquerque 1. Egyházközségben. Épp csak megérkeztem. Odajött hozzám egy férfi, bemutatkozott, hogy ő a kerületi elnök, majd elmondta, hogy el fog hívni kerületi misszionáriusnak.
Mondtam neki, hogy a kiképzés idejére, csak néhány hétig leszek itt, aztán a világ valamely más részébe fognak küldeni. Így felelt: „Erről nem tudok, de erre a szolgálatra el kell hívnunk.” A kiképzés felénél, mintegy véletlenszerűen, a kiképzésben részesülő több száz tiszt közül engem választottak ki, hogy a parancsnokságnál egy váratlanul elhunyt tiszt helyére lépjek.
Ily módon két évig maradtam ott irodistaként. A legtöbb estén és hétvégenként Jézus Krisztus evangéliumát tanítottam azoknak, akiket odahoztak az egyháztagok.
Társaimmal havonta átlagosan több mint 40 órát töltöttünk misszionáriusi szolgálattal úgy, hogy egyszer sem kellett kopogtatva találnunk valakit, akit taníthattunk. Az egyháztagok oly mértékben gondoskodtak rólunk, hogy gyakran két családot is tanítottunk ugyanazon az estén. Saját szememmel láttam, milyen erő és áldás rejlik a próféták által ismételt felszólításban, mely szerint minden egyháztag misszionárius.
Az utolsó vasárnap, mielőtt eljöttem Albuquerque-ből, létrejött a városban az első cövek. Mostanra szent templom áll ott, az Úr háza, egy olyan városban, ahol egykoron egyetlen kápolna állt, melyben olyan szentekkel gyűltünk össze, akik elhozták a barátaikat, hogy tanítsuk őket és érezzék a Szentlélek tanúságtételét. E barátok befogadó otthonra leltek az Úr igaz egyházában.
Később Új-Angliában tapasztaltam meg ugyanezt, ahol iskolába jártam. Egy olyan nagyszerű kerületi elnök tanácsosának hívtak el, akit egykor nem érdekelt az egyház, aztán hatalmas lelki erővel bíró ember lett belőle. A házitanítója szerette őt annyira, hogy figyelmen kívül hagyja a szivarozását, és meglássa benne azt, amit Isten lát. A kerületi elnökkel bejártuk Massachusetts és Rhode Island partvidékét és dombjait, és meglátogattuk az apró gyülekezeteket, hogy felépítsük Isten királyságát és megáldjuk az embereket.
Azokban az években, amikor ezzel a nagyszerű vezetővel szolgáltam, láttam, amint az emberek példamutatásukkal és azzal hozták el barátaikat az egyházba, hogy elhívták őket: hallgassák meg a misszionáriusokat. Akkor lassúnak és döcögősnek tűnt számomra ezeknek a gyülekezeteknek a növekedése. Azonban öt évvel később, az elutazásom előtti vasárnapon, két apostol cöveket szervezett kerületünkből a Longfellow Park kápolnájában, Cambridge-ben.
Évekkel később visszamentem oda egy cövekkonferencia levezetésére. A cövekelnök elvitt, hogy megnézzek egy sziklás dombot Belmontban. Azt mondta, tökéletes helye lenne Isten templomának. Ma az áll ott. Amikor ránézek, eszembe jutnak az alázatos egyháztagok, akikkel az apró gyülekezetekben találkoztam, a szomszédok, akiket meghívtak, és a misszionáriusok, akik tanították őket.
A mai gyűlésen van velünk egy új diakónus. Ugyanazon a húsvétvasárnapon találkoztam vele, amikor a pap, akiről már beszéltem, a helyi egyháztagok közül egyedül ment el a gyűlésekre. Ez a diakónus ragyogó mosollyal tudta meg, hogy édesapja őt is elhozza ma erre a papsági gyűlésre. Az édesapa nagyszerű misszionárius volt ugyanabban a misszióban, ahol az ő apja egykor elnök volt. Én láttam a dédapa 1937-es Misszionáriusi kézikönyvét. Áthatja családját az emberek ezen egyházba hozatalának öröksége.
Így hát beszéltem a diakónus püspökével, hogy megtudjam, milyen élmények várnak a fiúra, amikor papsági megbízatásának eleget téve lelkeket gyűjt az Úrnak. A püspök lelkesen ecsetelte, hogyan követi nyomon a missziós vezető az érdeklődők fejlődését. Rendszeres kapcsolatban áll a misszionáriusokkal, így jut el hozzá ez az információ.
A püspök és az egyházközségi tanács minden olyan érdeklődőről beszél, akinél fejlődést látnak. Eldöntik, mit tehetnek értük és a családjukért, még a keresztelőjük előtt igyekeznek összebarátkozni velük, bevonni őket a tevékenységekbe, majd pedig táplálni azokat, akik megkeresztelkedtek. Azt mondta, időnként annyi tanítási alkalmuk van a misszionáriusoknak, hogy áronipapság-viselőket visznek magukkal társként.
Az egyházközségi missziós tervben a kvórumok célokat tűznek ki ismerőseik meghívására, hogy találkozzanak a misszionáriusokkal. Még a diakónusok kvórumelnökségét is megkérték, hogy tűzzön ki célokat és tervezze meg, hogyan segítenek majd a kvórum tagjai ismerőseiknek Isten királyságába jönni.
Úgy tűnhet, mintha nem sok közös lenne az erős egyházközségbe járó diakónus és a kicsiny csoportba járó új pap – a megtért –, vagy akár a ti helyzetetekben. Talán nem látszik, miben hasonlít az, amit ti az egyház felépítése során tapasztaltok, és amit én éltem meg csodaként Új-Mexikóban és Új-Angliában.
Azonban valamiképpen mégiscsak egyek vagyunk a papsági megbízatásunkban. Megszenteljük magunkat, és egyéni kötelességként eleget teszünk a parancsolatnak, mely szerint Mennyei Atyánk minden gyermekének vigyük el az evangéliumot.
Osztozunk annak megélésében, ahogyan az Úr felépíti egyházát itt a földön. Bár sok csodálatos eszköz és szervezet is rendelkezésünkre áll az egyházban, az alapot mégiscsak az a próféták által tanított igazság adja, mely leszögezi, hogyan teljesítsük misszionáriusi munkára szólító papsági megbízatásunkat.
Az 1959-es áprilisi általános konferencián David O. McKay elnök tanított erről a tantételről, melyet azóta több próféta, köztük Thomas S. Monson elnök is megismételt. McKay elnök záró szavaiban elmondta, hogy 1923-ban a Brit Misszióban általános utasításokat küldtek az egyház tagjainak. Felhívták a figyelmüket, hogy ne költsenek pénzt olyan hirdetésekre, amelyekkel az egyház iránti ellenséges érzéseket igyekeznének eloszlatni. McKay elnök azt mondta, döntésük értelmében: „A felelősség az 1923-as évtől minden egyháztagra hárul, mert minden egyháztag misszionárius. Minden egyháztag misszionárius! Lehet, hogy édesanyátokat hozzátok el az egyházba, vagy édesapátokat, vagy a munkatársatokat. Valaki rajtatok keresztül fogja meghallani az igazság üzenetét.”
Majd McKay elnök így folytatta: „És ma ezt üzenjük: Minden egyháztag – mind a másfélmillió – misszionárius!”2
Csodálkoztam azon a 2002-es bejelentésen, hogy a misszionáriusi munka a püspökök felelőssége alá fog tartozni. Én is voltam püspök. Úgy tűnt, ők már így is a teljesítőképességük határán mozogva szolgálják az egyháztagokat és irányítják az egyházközség szervezeteit.
Az egyik általam ismert püspök azonban nem további kötelezettségként, hanem arra irányuló lehetőségként tekintett erre, hogy az egyházközség tagjait összehozza egy nagyszerű törekvésben, ahol minden egyháztag misszionárius lesz. Elhívott egy egyházközségi missziós vezetőt. Szombatonként ő maga is személyesen találkozott a misszionáriusokkal, hogy megismerje a munkájukat és megtudja, hogy hol tartanak az érdeklődőik a fejlődésben. Az egyházközségi tanács megtalálta a módját annak, hogy a szervezetek és a kvórumok misszionáriusi felkészülésre használják a szolgálati lehetőségeket. Izráel bírájaként segített a fiataloknak, hogy érezzék az engesztelés áldásait és tisztán tartsák magukat.
Nemrég megkérdeztem tőle, mivel magyarázza a megtért keresztelések áradatát az egyházközségében, valamint azon fiatalok számának növekedését, akik készen állnak és lelkesen várják, hogy elvihessék a világba Jézus Krisztus evangéliumát. Azt mondta, szerinte nem valamilyen elvégzett kötelesség miatt van ez, hanem azért, mert lelkesedésükben mind eggyé válva vontak be embereket a szentek közösségébe, és ez okozott nekik ilyen örömöt.
Volt, akinél még valami szerepet játszott ebben. Móziás fiaihoz hasonlóan érezték életükben a bűn hatásait, valamint az engesztelés csodás gyógyítását Isten egyházában. A Szabadítótól kapott ajándékért érzett hálájuk és szeretetük miatt mindenkinek segíteni akartak, akinek csak tudtak, hogy megszabaduljon a bűn szomorúságától, érezze a megbocsátás örömét, és biztonságban csatlakozhasson hozzájuk Isten királyságában.
Isten szeretete, valamint barátaik és felebarátaik iránti szeretetük volt az, ami egységbe vonta őket az emberek szolgálatában. Mindenkihez el akarták vinni az evangéliumot a világnak azon a részén, ahol ők laktak. Gyermekeiket pedig felkészítették rá, hogy érdemesek legyenek elhívást kapni az Úrtól, hogy tanítsanak, bizonyságot tegyenek és szolgáljanak szőlőskertjének más részein.
Legyen bár szó nagy egyházközségről, ahol az új diakónus – kötelességének eleget téve – az evangélium megosztásával építi a királyságot, vagy messzi kis csoportról, ahol az új pap szolgál, egyek vagyunk a céljainkban. A diakónust Isten szeretete készteti arra, hogy kinyújtsa kezét egy olyan barát felé, aki még nem egyháztag. El fogja hívni barátját egy szolgálatra vagy tevékenységre az egyházban, majd felajánlja neki és családjának, hogy tanítják őket a misszionáriusok. Akik megkeresztelkednek, azoknak ő lesz az a barát, akire szükségük van.
A pap másokat is elhív majd a szentek apró csoportjába, ahol érezte Isten szeretetét és az engesztelés áldott békességét.
Ha továbbra is hűen teljesíti papsági kötelességét, látni fogja, amint a csoportból gyülekezet lesz, majd városában is kialakul Sion egy cöveke. Akkor majd lesz gondoskodó püspök vezette egyházközség. Talán az egyik fia vagy unokája viszi majd el egy nap Isten egyik szolgáját egy közeli dombhoz, és mondja: „Ez pont jó hely lenne egy templomnak.”
Azért imádkozom, hogy legyünk bárhol, legyenek bármilyen kötelességeink Isten papságában, célunkban eggyé válva vigyük el az evangéliumot az egész világnak, és biztassuk az embereket, akiket szeretünk, hogy tisztuljanak meg a bűntől, és legyenek boldogok velünk Isten királyságában. Jézus Krisztus nevében, akinek az egyháza ez, ámen.