Pionír hit és kitartás – Akkor és most
2012. július 15-én a Utah állambeli Ogdenben elhangzott beszéd alapján.
Korunk pionírjaiként együtt kell előre haladnunk, krisztusi életet kell élnünk, támogatnunk kell a jó ügyet a közösségeinkben, továbbá meg kell erősítenünk családjainkat és otthonainkat.
Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza történelmének korai évei a nagy megpróbáltatások évei voltak. Azok a vezetők, akik túlélték e korai időszakot – mint például Brigham Young, Heber C. Kimball, John Taylor, Wilford Woodruff, Lorenzo Snow és Joseph F. Smith – talán ezáltal lettek felkészítve arra, hogy túléljék majd azokat a szinte elviselhetetlen megpróbáltatásokat, amelyek a síkságon való átkeléssel és a Sziklás-hegységben az egyház megalapításával jártak.
Úgy érzem, a korai pionírok most mosolyognának azon, hogy mi mindent értünk el az utolsó napi szentek között. Sokkal tartozunk a pioníroknak, és soha sem szabad elfelejtenünk, hogy a jelen sikere a múlt alázatos nagyjainak vállán és bátorságára épült.
Hithű pionírjainkról beszélve Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) ezt mondta: „Jó visszatekinteni a múltba, hogy értékelni tudjuk a jelent, és perspektívát nyerjünk a jövőről. Jó dolog az előttünk járók erényeire tekinteni, hogy erőt nyerjünk mindahhoz, ami ránk vár. Jó dolog elgondolkodni azok munkáján, akik oly keményen dolgoztak, és oly keveset kaptak ebben a világban, ám ezen álmok és korai tervek – melyeket oly jól életben tartottak – bőséges termést hoztak, és ennek mi vagyunk az élvezői. Nagyszerű példájuk mindannyiunk számára motiváló lehet, hiszen mindannyian pionírok vagyunk a saját életünkben.”1
Követendő hit
Nem csak a vezetőknek volt elég hitük ahhoz, hogy kövessék Brigham Youngot a sivár pusztaságba. Számos egyszerű, ám bátor egyháztag is átkelt rajta. Az egyháztörténetben olvashatunk Oliver Huntington vagyonos szüleiről, akik 1836-ban a New York állambeli Watertownban többek között egy 93 hektáros birtokot, egy jóféle kőházat és két gerenda csűrt hagytak hátra, hogy családjukkal együtt csatlakozzanak a szentekhez az Ohio állambeli Kirtlandben.
Miután mindezt hátrahagyták, Oliver ezt írta: „Nagy gyötrelem volt mindkét [szülőmnek], hogy látták egymást szükséget szenvedni, de még rosszabb volt, hogy látták, ahogy gyermekeik kenyér után sírnak, és sem adni nem tudnak nekik, sem azt nem tudták, honnan szerezzenek legközelebb.” Oliver tanúsította családja hitét, amikor azt mondta, hogy soha nem hallotta a szüleit zúgolódni vagy panaszkodni az egyház bármely felhatalmazottja ellen, vagy kételkedni a munka igaz voltában.2
Emily Partridge, eme adományozási korszakban az egyház első püspökének lánya emlékezett, hogy 1831-ben, amikor még csak hét éves volt, maguk mögött hagyták Ohio államban a painesville-i kényelmes otthonukat, hogy átköltözzenek a Missouri állambeli Jackson megyébe.3 Nem sokkal később a csőcselék kiűzte a családját az otthonából, így át kellett telepedniük Clay megyébe. Leírta, hogyan találtak végül egy „régi fakunyhót, melyet korábban istállónak használtak. […] Volt benne egy nagy szoba, és tartozott hozzá egy toldaléképület, melyet nem nagyon tudtunk használni, mert a padló szinte teljesen fel volt törve, és a patkányok és csörgőkígyók nem tették valami kényelmessé. Volt egy nagy kandalló az egyetlen lakható szobában, ahol a takarókat a tűztől egy-két méterre akasztottuk fel. A két család, összesen tizenöten-tizenhatan, e takarók és a kandalló között kuporgott, hogy ne fagyjon meg, mert szörnyen hideg volt. Olyan hideg, hogy a tinta belefagyott a tollba, amikor apánk leült a tűz mellé írni.”4
A család később Illinois-ba költözött. Emily így foglalta össze a tapasztalatukat: „Nehéz idők jártak, mi pedig nagyon szűkölködtünk, miután oly sokszor kiraboltak bennünket és elűztek minket az otthonunkból, és oly sok betegséget szenvedtünk.”5
Phoebe Carter hozzájuk hasonlóan 1200 kilométert utazott Scarboróból, Maine államból Kirtlandbe 1835-ben. Phoebe 28 éves volt, amikor elhatározta, hogy csatlakozik az egyháztagokhoz, bár az utat egyedül kellett megtennie. Később így számolt be erről: „A barátaim csodálkoztak a döntésemen, ahogyan én is, de valami belülről erre késztetett. Édesanyám afeletti bánata, hogy elmegyek hazulról, szinte elviselhetetlen volt; és ha nem inspirált volna belülről a lélek, meginogtam volna. Anyám azt monda, inkább látna eltemetve, minthogy lássa, ahogy egyedül indulok útnak a szívtelen világba. […] »Phoebe – mondta mélyen a szemembe nézve –, visszajössz hozzám, ha a rájössz, hogy a mormonizmus nem igaz?« Erre én háromszor így válaszoltam: »Igen, anyám, visszajövök.« […] Amikor eljött az indulás ideje, nem bíztam magamban eléggé ahhoz, hogy elbúcsúzzak, így hát mindenkinek leírtam és az asztalon hagytam búcsúzó soraimat, majd leszaladtam a lépcsőn és beugrottam a kocsiba. Így hagytam hátra gyermekkorom szeretett otthonát, hogy egybekössem életemet Isten szentjeivel.”6
Akkor még Phoebe-nek fogalma sem volt arról, hogy hittel teli lépései sokkal távolabb vezetik őt, mint az 1200 kilométerre lévő Kirtland. Feleségül ment Wilford Woodruffhoz, és vele együtt folytatta útját először Nauvooba, majd tette meg végül a több mint 2000 kilométeres távot a sivatagon át a Nagy-sóstó völgyébe.
Dédnagyapám, Henry Ballard 17 évesen, 1849 februárjában csatlakozott az egyházhoz Thatchamben, Angliában. Hogy ki tudja fizetni az utat Amerikába, Henry két évre egy cég szolgálatába szerződött, mely részben Lorenzo és Erastus Snow tulajdonában volt. Arra bérelték fel, hogy egy juhnyájat nyugatra, a Salt Lake völgybe tereljen. Henry a következő szavakkal írta le a völgybe érkezését:
„Akkor láttam meg először a Salt Lake völgyet, amikor októberben a nyájat letereltem a kis hegyről, át a Kivándorlás kanyonon. Habár örvendtem, hogy megláttam az »Ígéret földjét«, féltem, hogy valaki észrevehet. Egész nap a bokrokban bujkáltam, mert a rongyok, melyek rajtam voltak, nem takarták el a testemet, és szégyelltem volna, ha valaki meglát így. Sötétedés után átmentem a mező túlsó végében lévő házhoz, melynek ablakában még fény ragyogott…, és szégyellősen bekopogtattam. Szerencsére egy férfi nyitott ajtót, és a gyertya fénye nem fedett fel engem a háznép többi tagja előtt. Ruhákért könyörögtem, melyekkel betakarhatom meztelen testemet, hogy folytathassam utamat, és megtaláljam a szüleimet. Kaptam néhány ruhát, majd másnap folytattam utamat, és 1852. október 16-án megérkeztem Salt Lake Citybe. Nagyon hálás voltam Istennek, hogy biztonságban megérkezhettem jövőbeli otthonomba.”7
Korunk bőséges áldásait élvezve szívem szeretettel és csodálattal fordul egy ilyen nemes és bátor ős felé.
Dédnagyanyám skót lány volt, Margaret McNeilnek hívták, és 13 évesen jött Utahba a szüleivel. Ő is átgyalogolt a pusztán, miközben egy tehenet vezetett, az öccsét, James-t pedig szinte egész úton a hátán cipelte. A családjával Ogden környékén táboroztak le, és később ezt írta az önéletrajzában:
„A mezőn túl volt egy kis ház, a kertjében pedig egy halom tök. Mindannyian az éhhalál küszöbén voltunk. Édesanyám átküldött erre a helyre, hogy könyörögjek egy tökért, mert nem volt egy centünk sem, és némelyik gyermek már nagyon gyenge volt az éhségtől. Bekopogtattam, mire egy idős hölgy nyitott ajtót és ezt mondta: »Gyere csak be! Tudtam, hogy jönni fogsz, és azt mondták nekem, hogy adjak nektek élelmet.« Adott egy nagy vekni friss kenyeret, és kérte, mondjam meg anyámnak, hogy hamarosan átjön hozzánk. Nem sokkal később el is jött, és finom főtt vacsorát hozott nekünk, amiben már nagyon régen nem volt részünk.”8
Fizikai és lelki megmentés
A pionírok tapasztalataiból tudjuk, milyen valódi hitet és bátorságot követelt a síkság átszelése 165 évvel ezelőtt. Habár a kézikocsis társaságok kevesebb mint 10 százalékát teszik ki az utolsó napi szent bevándorlóknak 1847 és 1868 között, fontos jelképpé váltak az UNSZ kultúrában, a pionír nemzedékek hithűségét és áldozatát képviselve.
Ahogy valószínűleg emlékeztek, a Willie és Martin társaságokat korai havazás érte utol Wyomingban, és sok szent vesztette életét a fagyban. Amikor néhány évvel ezelőtt a pionírok nyomdokait követve jártunk végig egy szakaszt, lenéztünk a Sweetwater területre, ahol a Willie társaság elakadt, és hidegtől és éhségtől szenvedett. Naplóikban olvashatunk szörnyű megpróbáltatásaikról és a megmenekülésük feletti örömükről. John Chislett azt írta:
„Ahogy a nap épp lenyugodni tért a távoli hegyek mögött…, ekhós szekereket pillantottunk meg…, melyek felénk tartottak. A hír futótűzként terjedt el a táborban. […] Örömujjongások törték meg a csendet; erős emberek törtek ki zokogásban, könnyeiknek szabad folyást engedve barázdált, napégette arcukon. […]
Aznap este, már egy jó ideje először, újra felzendültek Sion dalai a táborban. […] Miután csillapítottuk éhségünket, Isten és a jó fivéreink iránti hálatelt szívvel egyesültünk imában, majd lepihentünk éjszakára.”9
A napjainkban Magaslatnak nevezett hegy tetején állva úgy éreztem, bizonyságomat kell tennem a családomnak és azoknak, akik velünk voltak. Ezt mondtam: „Amilyen hálásak voltak e hithű pionírok, amikor meglátták a mentőcsapatot, mennyivel hatalmasabb az Úr Jézus Krisztus engesztelésén keresztüli megmentés!” Emlékeztettem csoportunkat, hogy vallási hovatartozástól függetlenül az Úr Jézus Krisztus – a világ Szabadítója – áll a keresztény hit középpontjában, és Ő mentette meg az egész emberiséget. Engesztelésén keresztül mindannyiunknak reményt ad a jelenben, és bizonyosságot az örökkévalóságra.
Korunk pusztaságának leküzdése
A pionírok szenvedése olyan erőt adott az életüknek, melyet nekünk is továbbadtak. Valószínűleg a legtöbbünknek nem azzal kell bebizonyítania a hitét és a bátorságát, hogy néhány tulajdonát szekérre vagy kézikocsiba pakolva több mint 2000 kilométert gyalogoljon. Ma másfajta kihívásokkal kell szembenéznünk – másfajta hegyeket kell megmásznunk, másfajta folyókon kell átkelnünk, és másfajta völgyeket kell virágba borítanunk (lásd Ésaiás 35:1). Habár a pusztaság, melyet le kell küzdenünk, eltér Utah sziklás, köves útjaitól és a sivár tájtól, melyen pionír őseinknek át kellett kelniük, semmivel sem jár kevesebb kihívással és próbatétellel.
A mi küzdelmünk abban rejlik, hogy olyan világban kell élnünk, amely a bűn és a lelki közömbösség lejtőjén halad lefelé, ahol úgy tűnik, mindenhol élvhajhászás, becstelenség és kapzsiság van jelen. Korunk pusztaságát tanácstalanság és ellentétes üzenetek jellemzik. A pioníroknak sziklás hegygerinceken és por- vagy hófedte hegyi utakon kellett átverekedniük magukat, hittel tekintve Sionra és az egyház megalapítására a Salt Lake völgyben.
Nekünk is hasonló szorgalommal és hittel kell elköteleznünk magunkat az Úr és közösségeink szolgálata mellett. Mindig ügyelnünk kell rá, hogy ne legyünk közömbösek Isten parancsolatainak betartásában, a törvényeinek való engedelmességben, és abban, hogy becsületesek és tisztességesek legyünk mindenben, amit teszünk. El kell kerülnünk a gonosz csapdáit, melyeket az internet rejt, és amelyek oly könnyen elérhetőek a számítógépeinken, táblagépeinken és mobiltelefonjainkon. Ha könnyedén vesszük ezeket a dolgokat, Lucifer megtalálja a módját, hogy tompítsa elkötelezettségünket, továbbá elpusztítsa hitünket és az Úr, valamint egymás iránti szeretetünket, és elveszünk a világ pusztaságában.
A világ kísértéseinek és gonoszságainak elkerülése az igazi újkori pionír hitét és kitartását követeli meg. Korunk pionírjaiként együtt kell előre haladnunk, krisztusi életet kell élnünk, támogatnunk kell a jó ügyet a közösségeinkben, továbbá meg kell erősítenünk a családokat és az otthonokat.
Amikor igazán hiszünk, nem azt kérdezzük, „Mit kell tennem?”, hanem inkább, „Mit tehetek még?”. Amikor Isten Lelke megerősíti hitünket a lelkünkön, a hit ösztönző erővé válik az életünkben, és minden gondolatunkat, szavunkat és tettünket a menny felé irányítja. Reménnyel imádkozunk erőért és útmutatásért – csakúgy, ahogy elődeink tették. Ezt jelenti hittel járni minden lépésben. Így volt ez a pionír őseink idejében, és így van ez ma is. Ugyanazt a lelket kell elültetnünk gyermekeinkben és unokáinkban is, amely a pionírokat vezette.
Álljunk együtt korunk pionírjaiként, mindig Isten segítségére törekedve abban, hogy családjainkat vezérelje! Tanuljuk meg a múltból szüleink, nagyszüleink és elődeink tiszteletének fontosságát, és leljünk erőre és bátorságra, hogy úgy tudjunk szembenézni a jövőnkkel, ahogyan ők tették az ő jövőjükkel! Az Úr Jézus Krisztus élete és szolgálata ragyogjon fényesen a szívünkben és az elménkben! És bizonyságunk tüze égjen a csontjainkban – csakúgy, ahogyan az utolsó napi szent pionírok életében is!
„Sokkal tartozunk a pioníroknak, és soha sem szabad elfelejtenünk, hogy a jelen sikere a múlt alázatos nagyjainak vállán és bátorságára épült” – mondja Ballard elder, aki a fenti képen pionírokat eljátszó fiatalokkal látható.
Phoebe Carternek fogalma sem volt arról, hogy hittel teli lépései sokkal távolabbra viszik majd, mint a Maine állambeli Scarborótól az Ohio állambeli Kirtlandbe vezető 1200 kilométer.
Henry Ballard rongyokban érkezett meg a Salt Lake völgyhöz. Amikor besötétedett, „ruhákért könyörögtem, melyekkel betakarhatom meztelen testemet, hogy folytathassam utamat, és megtaláljam a szüleimet”.
„Nehéz idők jártak, mi pedig nagyon szűkölködtünk, miután oly sokszor kiraboltak bennünket és elűztek minket az otthonunkból, és oly sok betegséget szenvedtünk” – idézte fel Emily Partridge.
„Mindannyian az éhhalál küszöbén voltunk – mondta Margaret McNeil, miután a családja megérkezett Utahba. – Édesanyám átküldött erre a helyre, hogy könyörögjek egy tökért, mert nem volt egy centünk sem, és némelyik gyermek már nagyon gyenge volt az éhségtől.”
Bal oldali fotó: Del Van Orden © 1997 Church News; jobb oldali fényképes illusztráció: Lloyd Eldredge
A FÉNYKÉP AZ EGYHÁZTÖRTÉNETI KÖNYVTÁR ÉS ARCHÍVUM JÓVOLTÁBÓL; AZ ILLUSZTRÁCIÓKAT DAN BURR KÉSZÍTETTE