Akit az Úr elhív, azt fel is készíti

Az egyház legtöbb tagjának számos lehetősége lesz „elhívást”, azaz szolgálati megbízást kapni. „Az Úr elvárja mindannyiunktól, hogy legyen elhívásunk az egyházában, hogy a tehetségeink és az emberekre gyakorolt hatásunk által megáldjunk másokat” – mondta Ezra Taft Benson elnök (1899–1994).¹

Az egyházi vezetők – akiket szintén elhívtak a szolgálatra – más egyháztagokra támaszkodnak, akik elfogadják és teljesítik a számukra felajánlott elhívást. Minden egyes új elhívás lehetőség a szolgálatra és a fejlődésre, és alázattal és imádságos lélekkel kell hozzáállni. A szolgálatra szólító egyházi elhívásokat papsági vezetők adják, miután sugalmazást kértek az Úrtól. „…Isten hívott el benneteket – magyarázta Henry B. Eyring elnök, első tanácsos az Első Elnökségben. – Az Úr ismer titeket. Tudja, kit akar elhívni egyházának minden egyes tisztségébe. Ő választott titeket.”²

Elhívásainkban a Szabadítót képviseljük, és a munka, melyet végzünk – akármilyen kicsinek is tűnjön –, örökkévaló következményekkel jár. Egy elkötelezett elemis tanító hatása például arra ösztönözhet egy gyermeket, hogy egy nap missziót szolgáljon. Vagy az egyháztagokat az ajtóban fogadó személy barátságos üdvözlése segíthet egy nehézségekkel küzdő tagnak úgy érezni, hogy szívesen látják az egyházban.

Az Úr segíteni fog az elhívásainkban, különösen amikor úgy érezzük, hogy feladataink hatalmas súlyként nehezednek ránk. Amikor útmutatásért imádkozunk Mennyei Atyánkhoz, Ő irányítani fog minket sugalmazás által, és megáld bennünket, hogy jól tudjunk szolgálni. Az Úr megsegíti azokat, akik Őt szolgálják, és hozzáteszi az erejét az erőfeszítéseikhez (lásd T&Sz 84:88). Ahogyan Thomas S. Monson elnök ígérte: „Amikor az Úr megbízatásában munkálkodunk, jogosultak vagyunk az Úr segítségére. Ne feledjétek, hogy akit az Úr elhív, azt fel is készíti.”³

Ha az Úr példáját követjük a szolgálatban, és engedelmesen teljesítjük az elhívásainkat és az egyházi feladatainkat, akkor áldásokban részesülünk, és mindinkább hasonlóvá válunk Istenhez (lásd Moróni 7:48; T&Sz 106:3).

A kézikönyvekből, kalauzokból, az egyházi vezetők tanácsaiból és egyéb forrásokból megtanulhatjuk a feladatainkat és választ kaphatunk a kérdéseinkre.
Nem törekszünk elhívásokra, és általában nem utasítunk vissza elhívást, amely a megfelelő papsági felhatalmazás által érkezik (lásd Mózes 6:31–32).
Amikor segítünk az Úr munkáját végezni, imádkozhatunk a segítségéért, és meg is kapjuk azt (lásd T&Sz 84:88).
Az elhívásunk teljesítése áldásokat és örömöt hoz (lásd Máté 25:23).
Minden elhívás egyformán fontos; az egyháznak ugyanúgy szüksége van egy bölcsődei vezetőre, mint egy segítőegyleti elnökre (lásd 1 Korinthusbeliek 12:14–18). Az, hogy hogyan szolgálunk, sokkal fontosabb, mint az, hogy hol szolgálunk.

Kérdések és válaszok

Miért nincs az egyházatoknak fizetett papsága?

Az Úr a kezdetektől fogva különböző hátterű, hétköznapi emberek közül hívta el a tanítványait, akik az Úr és mások iránti szeretetükből fakadóan szolgáltak. A Mormon könyvében például Alma próféta papsági vezetőket választott, és „megparancsolta…, hogy… saját kezükkel dolgozzanak, hogy eltartsák magukat. […]

És a papok nem függhettek a néptől, hogy az tartsa el őket; hanem Isten kegyelmét kapták munkájukért” (Móziás 18:24, 26; lásd még 2 Nefi 26:29–31; Hittételek 1:5).

Hasonlóképpen, egy szolgálatra szólító elhívás ma is lehetőséget biztosít számunkra, hogy segítsünk másoknak, valamint kifejlesszük és megosszuk a tehetségeinket és a lelki ajándékainkat. Bőségesen megtérül a szolgálatunk az Úrtól kapott áldásokkal.

Illusztráció: David Habben