Visszavittem becsülettel
A szerző az USA-ban, New Yorkban él.
Nem akartam tolvaj lenni, még véletlenül sem.
Illusztráció: Greg Newbold
Miután késő délután befejeződtek az óráim, megálltam egy kis régiségboltnál, mielőtt hazamentem volna – ezt mindenképpen el szerettem volna intézni a heves eső ellenére. Én voltam az egyetlen vevő a boltban, így az eladó hölgy azonnal segített megvásárolnom a lámpát, melyet korábban kinéztem.
Amikor kinyitott egy zacskót, hogy elcsomagolja az árut, észrevettem a pulton kiállított színes karkötőket. Éppen felemeltem egyet, amikor a lámpát a zacskóba helyezte, ám egy óvatlan mozdulattal lesöpörte a pultról a karkötők felét, amelyek lehullottak a padlóra. Az eladó kicsit idegesnek látszott, de beütötte az összeget, én pedig kifizettem. Elindultam az üzletből, egyik kezemben esernyővel, a másikban a bevásárlózacskóval.
Hazasétáltam, levettem a csizmámat, és betettem egy kis zenét. Ahogy kiemeltem a lámpát, észrevettem valamit a zacskó alján. Egy piros karkötő volt az. Valószínűleg beleesett a pultról a zacskóba. Elmosolyodtam, arra gondolva, mennyire emlékeztet ez a pillanat egy történetre a régi Fiatal Nők kézikönyvből: „Ekkor Valerie-nek eszébe jutott a Babérkoszorú osztályban hallott lecke.”
Rádobtam a karkötőt az ágyamra, majd bedugtam a lámpát. Ragyogó fénye melegséggel töltötte be a szobát azon a szürke délutánon. Kinéztem az ablakon. Még erősebben esett, amitől a korábban lehullott hó kezdett piszkos latyakká változni.
Ránéztem a karkötőre. Cseresznyepiros volt. Felhúztam a csuklómra. Az árcédula még mindig ott lógott rajta – 20 dollár. Hát persze, hogy visszaviszem. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem teszem. Levettem és rátettem egy könyvkupac tetejére, melyet már egy ideje el akartam pakolni. Átmentem a másik szobába, hogy készítsek egy bögre forró csokoládét.
Ezután visszatértem.
Milyen régóta is tervezem, hogy elpakolom azokat a könyveket? Egy ideje. Mennyi ideig fog ott állni vajon az a karkötő, mielőtt visszaviszem?
Szándékomban állt visszavinni. De mikor fogok rá sort keríteni? Vajon addig várok majd, amikor már kínos lesz visszavinni? Vajon megfeledkezem róla?
Még tovább hezitáltam. Ismét kinéztem az ablakon. Arra gondoltam, hogy épp csak felmelegedett a lábam. Eszembe jutott a finom forró csokim.
Ezután megfogtam a karkötőt, visszahúztam a csizmámat, és elindultam az üzletbe.
Amikor megérkeztem, az eladó éppen egy másik vevőt szolgált ki. Megálltam és vártam. Amikor felszabadult, elővettem a karkötőt a kabátzsebemből, és elmagyaráztam, hogyan került oda. A hölgy kicsit meglepődve, zavartan nézett, majd megköszönte, és ennyi volt. Nem ajánlott jutalmat a becsületességemért. Nem hálálkodott sokáig. És senki sem látta, amit tettem.
Miközben hazafelé sétáltam, arra gondoltam, hogy én mindig is becsületes embernek tartottam magamat. Ez egy olyan tulajdonság, melyet nagyra értékelek és másokban is keresek. A valódi becsületesség azonban, csakúgy mint a valódi szeretet és a valódi jószívűség, tetteket kíván. Akármilyen tisztességesek és igazak voltak is a szándékaim, igazán becsületessé csak akkor váltam, amikor visszahúztam a csizmámat és a szándékaimat tettekre váltottam.
Éreztem a csupasz csuklómat a kabátom zsebében, és nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak.