Istennél semmi sem lehetetlen
A szerző Új-Zélandon él.
Körülbelül 12 évvel ezelőtt vándoroltam ki feleségemmel és négy fiammal a Koreai Köztársaságból Új-Zélandra. Amikor igazgatóhelyettesként dolgoztam egy koreai iskolában Új-Zélandon, számos koreaival találkoztam, akik nehezen tudtak hozzászokni az új kultúrához, valamint az új irányelvekhez és eljárásmódokhoz. Szerettem volna segíteni nekik, ugyanakkor szerettem volna hasznos tagja lenni az új-zélandi társadalomnak, ezért azt gondoltam, hogy ha ügyvéd leszek, azzal valamilyen módon át tudnám hidalni a két nép és ország közötti szakadékot. Így hát miután megerősítésért imádkoztam a döntésemről, 53 évesen elhatároztam, hogy elkezdem a jogi egyetemet.
Tudtam, hogy sok kihívással kell majd szembenéznem. Amikor azonban megkaptam a tankönyveimet, rájöttem, hogy sokkal nehezebb lesz, mint amire számítottam. Mindegyik tankönyv borzasztó vastag volt, a tartalmuk pedig, úgy tűnt, felülmúlja a felfogóképességemet. Habár majdnem 10 éven át segítettem az általános konferenciákat angolról koreaira fordítani és nyelvészeti mesterdiplomát szereztem Új-Zélandon, a jogi kifejezések teljesen másfajta angolnak tűntek.
Amikor az első napon hazajöttem az iskolából, komolyan el kellett gondolkodnom azon, hogy folytassam-e, vagy még most hagyjam abba. Ama bizonytalan időszakban egyetlen gondolat kísértett: csak akkor járhatok sikerrel, ha teljes mértékben az Úrra támaszkodom.
Mivel tudtam, hogy Isten él és megválaszolja az imáimat, a segítségét kértem. Eszembe jutott egy szentírásrész a Bibliában, amely nagy megnyugvással töltött el: „Mert az Istennél semmi sem lehetetlen” (Lukács 1:37). Ez a szentírás erőt adott ahhoz, hogy továbbhaladjak a terveimben.
Valahányszor nehézségekkel kerültem szembe a tanulmányaimban, Isten mindig készített számomra egy utat vagy angyalokat küldött – segítőkész embereket –, hogy átvezessenek engem azokon.
Egy nap egy házi dolgozat megírásával küzdöttem. Minden tőlem telhetőt megtettem, de nem tudtam rájönni, mit vár tőlünk az oktató. Amikor eljött a vasárnap, félretettem a tanulást, és teljes mértékben az egyházi feladataimra koncentráltam. Főtanácstagként ellátogattam abba az egyházközségbe, ahol aznap beszédet kellett mondanom az úrvacsorai gyűlésen. A gyűlés után odajött hozzám az egyik testvér, és elmondta, hogy látott engem az osztályteremben. Nem tudtam, hogy ő is jogot hallgat. Amikor megkérdezte, hogy haladok a dolgozatommal, őszintén bevallottam, hogy nehézségeim vannak vele. Ekkor ő felajánlotta, hogy átjön hozzám segíteni. Ha nem mentem volna el abba az egyházközségbe és nem találkoztam vele, akkor nem tudtam volna időben leadni a dolgozatomat. Ő egy igazi angyal volt, akit Isten küldött válaszként az imámra.
Az egyik legnehezebb órámon az előadó minden alkalommal két órán keresztül folyamatosan tanított. Nem csak az óra anyagát volt nehéz megértenem, hanem az előadó akcentusát is, ezért az engedélyével minden órán hangfelvételt készítettem az előadásról. Egy nap e-mailt kaptam egy nőtől, akit nem ismertem. Az osztálytársamként mutatkozott be, és megkérdezte, hogy ő is kaphatna-e egy példányt a felvételekből, mert a munkabeosztása miatt nem tud ott lenni minden órán.
Természetesen szívesen átadtam neki a felvételeket. Akkor még azt hittem, én segítek neki, de hamarosan kiderült, hogy ő is egy angyal volt, akit Isten küldött a megsegítésemre. Ahhoz, hogy teljesítsem ezt a tárgyat, két dolgozatot kellett beadnom, és meg kellett írnom egy három órás vizsgát. Ez a nő segítet nekem elkészíteni a dolgozatokat és felkészülni a vizsgára. A segítsége nélkül nem hiszem, hogy átmentem volna.
Amellett, hogy idősebb diákként és nem angol anyanyelvűként számos nehézséggel kellett megküzdenem, más felelősségeim is voltak, melyek még jobban nehezítették az iskola elvégzését. A munkám, a közösségi kötelezettségeim és az egyházi elhívásaim sok időmet követelték. Mindemellett pedig megpróbáltam eleget tenni a legfőbb kötelezettségeimnek férjként, apaként és nagyapaként, hogy megadjam családtagjaimnak azt a figyelmet és törődést, amire szükségük volt. Amikor az egyik kollégám megtudta, mi mindent csinálok még tanulás mellett, azt mondta, hogy az összes többi kötelezettségem fényében megőrültem, hogy jogot tanulok. Mindazonáltal meggyőződésem volt, hogy „a mi embereknél lehetetlen, lehetséges az Istennél” (Lukács 18:27).
55 évesen felvettek a kamarába mint az Új-Zélandi Legfelsőbb Bíróság egyik ügyvédjét és törvényszéki képviselőjét. Nemcsak azért vagyok hálás, mert a nyelvi nehézségek ellenére ügyvéd lettem, hanem mert erősebb bizonyságot szereztem arról, hogy Isten él és megválaszolja az igazlelkű imáinkat. Tudom, hogy semmi sem lehetetlen az Ő segítségével.
Az Úr számos módon megáldotta Sang-Ick Han testvért, hogy segítsen neki 55 évesen lediplomázni a jogi egyetemen.
Illusztráció: Dilleen Marsh. A fényképet Sang-Ick Han bocsátotta rendelkezésünkre