Első elnökségi üzenet
A világnak ma pionírokra van szüksége
Sokak számára az 1847-es pionír vándorlás nem Nauvooban, Kirtlandben, Far Westben vagy New Yorkban kezdődött, hanem a távoli Angliában, Skóciában, Skandináviában vagy Germániában. A kisgyermekek fel sem tudták fogni azt a cselekvésre indító hitet, amely szüleiket arra ösztönözte, hogy maguk mögött hagyják a családjukat, a barátaikat, a kényelmet és a biztonságot.
Egyikük talán ehhez hasonló kérdést tett fel az édesanyjának: „Anyu, miért megyünk el itthonról? Hová megyünk?”
„Gyere csak, drágám; Sionba megyünk, az Istenünk városába.”
A biztonságos otthon és Sion ígérete között azonban ott csapkodtak a hatalmas Atlanti-óceán dühöngő és alattomos hullámai. Ki tudná szavakba önteni a félelmet, mely az emberi szívbe markolt e veszedelmes átkeléseknél! A Lélek halk suttogásai által ösztönözve, és egyszerű, ám megingathatatlan hitük által támogatva e pionír szentek bíztak Istenben és útnak indultak.
Végül elérték Nauvoot, ahol aztán újabb nehézségek vártak rájuk. Zsályából és kövekből készült sírkövek jelölték a sírhelyeket Nauvootól egészen Salt Lake City-ig. Ilyen árat kellett néhány pionírnak fizetnie. A testük békében nyugszik, a nevük azonban örökké élni fog.
Fáradt ökrök baktattak, szekérkerekek nyikorogtak, bátor férfiak fáradoztak, harci dobok dübörögtek, és prérifarkasok vonítottak. Ám a hit által ösztönzött és viharok által űzött pionírok tovább meneteltek előre. Közben gyakran énekelték:
Fel, szentek, fel! Most jó munkára fel!
Boldogan gyertek hát!
Bár az utunk nem tűnik könnyűnek,
Istenünk majd megáld. […]
Minden jó! Minden jó!1
Ezek a pionírok emlékeztek az Úr szavára: „Népemet minden dologban próbára kell tenni, hogy felkészülhessenek azon dicsőség elnyerésére, amit nekik tartogatok, méghozzá Sion dicsőségére”2.
Az idő múlása elhomályosítja az emlékeket és gyengíti elismerésünket azon emberek iránt, akik végigjárták a fájdalom útját, névtelen sírok könnyáztatta ösvényét hagyva maguk mögött. De mi a helyzet korunk kihívásaival? Nekünk talán nem kell már göröngyös utakat járnunk, meredek hegyeket másznunk, szakadékokon átjutnunk, utat törnünk, folyókon átgázolnunk? Vagy nagyon is szükség van ma is a pionír lelkiségre, hogy távol tartson bennünket a veszélyektől, melyek azzal fenyegetnek, hogy elnyelnek minket, és hogy elvezessen a biztonság Sionjába?
A második világháborút követő évtizedek során az erkölcsi normák újra és újra lejjebb kerültek. A bűnözés egyre nő; a tisztesség eltűnőben van. Sokan a katasztrófa óriási hullámvasútján ülnek, kiélvezve a pillanat izgalmait, ám feláldozva az örökkévalóság örömeit. Így pedig elveszítjük a békét.
Elfelejtjük a görögök és a rómaiak fönséges uralmát a barbár világban, és azt, hogy miként ért véget a diadalmenet – miként lett végül úrrá rajtuk a lazaságuk és a puhányságuk, mígnem elpusztultak. A szabadságnál jobban vágytak a biztonságra és a kényelmes életre; végül pedig mindent elvesztettek: kényelmet, biztonságot és szabadságot egyaránt.
Ne engedjetek Sátán csábításainak! Inkább álljatok szilárdan az igazságban! A lélek kielégítetlen vágyakozásait nem fogja megoldani azon véget nem érő törekvésünk, hogy az érzékek és az erkölcstelenség élvezeteiben keressük az örömöt. Az erkölcstelenség soha nem vezet erényhez. A gyűlölet soha nem motivál bennünket szeretetre. A gyávaság nem szül bátorságot. A kétség soha sem ösztönöz hitre.
Néhányan nehéznek találják azon ostobák gúnyolódását és kellemetlen megjegyzéseit, akik csúfot űznek az erkölcsösségből, a becsületességből és az Isten parancsolatainak való engedelmességből. A világ azonban mindig is lebecsülte az elvek melletti kitartást. Amikor Noé azt az utasítást kapta, hogy építsen bárkát, a bolond nép felnézett a tiszta égboltra, majd kicsúfolta és kinevette őt – amíg el nem kezdett esni az eső.
Vajon muszáj újra és újra drága áron tanulnunk meg a leckét? Az idők változnak, az igazság azonban ugyanaz marad. Amikor nem tanulunk a múlt tapasztalataiból, arra vagyunk ítélve, hogy újra átéljük őket, azok minden szívfájdalmával, szenvedésével és gyötrelmével együtt. Vagyunk-e elég bölcsek ahhoz, hogy engedelmeskedjünk Neki, aki mindent tud a kezdetektől a végig – Urunknak, aki létrehozta a szabadítás tervét –, ama kígyó helyett, aki lenézte annak szépségét?
A szótár a következőképp határozza meg a pionír szó jelentését: „Olyan személy, aki előre megy, hogy előkészítse vagy megnyissa az utat az utána érkezők számára.”3 Vajon képesek vagyunk rá, hogy valahogyan összeszedjük magunkban azt a bátorságot és kitartást, amely egy korábbi nemzedék pionírjait jellemezte? Vajon lehetünk, ti és én, ténylegesen pionírok?
Én tudom, hogy lehetünk. Ó, mily nagy szüksége van ma a világnak pionírokra!
Tanítás ebből az üzenetből
A szentírások kijelentik, hogy a házitanítók „figyelmeztessenek, fejtsenek ki, buzdítsanak és tanítsanak és hívjanak mindenkit, hogy jöjjön Krisztushoz” (T&Sz 20:59). Látogatottaidnak rámutathatsz a Monson elnök üzenetében lévő figyelmeztetésekre és felhívásokra. Megbeszélheted velük, hogy miként lehet felismerni és követni az igazlelkű példákat, elkerülni a megtévesztést, és tanulni mások hibáiból. Kérdezd meg az általad tanítottaktól, hogy ők hogyan lehetnek ma pionírok.
A gyermekek talán szívesen tanulnak még a pionírokról A pionírok lábnyomában című rovatunkból, ennek a számnak a 62. oldalán.
Fényképes illusztráció: Welden C. Andersen