Meggyőződés és könyörület
A 2012. szeptember 9-i EOSZ áhítat átdolgozása. A teljes beszéd megtekinthető angol nyelven „Izráel, Istened szólít” címmel a cesdevotionals.lds.org oldalon.
Az, hogy miként reagálunk bizonyos emberekre és helyzetekre, tökéletesen tükrözi a vallási hitelveinket és evangéliumi kötelezettségeinket.
Egyszer megkértek, hogy mondjak beszédet egy cöveki, egyedülálló felnőtteknek szóló áhítaton. Amint beléptem a cövekközpont hátsó ajtaján, körülbelül ugyanabban az időben egy 30 év körüli fiatal nő lépett be az épületbe. Még a kápolna felé áramló tömeg ellenére sem volt nehéz kiszúrni őt. Ha jól emlékszem volt néhány tetoválása és jó pár fül- és orrkarikája. Tüskés frizurát viselt, mely a jégkásák összes kapható színárnyalatát felvonultatta, a szoknyája túl rövid volt, a blúzán a kivágás pedig túl mély.
Vajon ez a nő egy viaskodó lélek, aki nem a mi hitünket vallja, és aki idekeveredett – vagy még jobb, valaki elhozta magával – erre az áhítatra az Úr irányítása alatt azzal a szándékkal, hogy segítsen neki meglelni azt a békét és evangéliumi útmutatást, amelyre szüksége van az életében? Vagy vajon ő is egyháztag, aki talán eltávolodott egy kicsit néhány olyan elvárástól és normától, melyre az egyház a tagjait ösztönzi, de aki, szerencsére, még mindig kapcsolatban áll az egyházzal, és úgy döntött, aznap este eljön arra a tevékenységre?
Akárhogy is reagáljon valaki e fiatal nő láttán, a szabály örökérvényű, miszerint minden emberi kapcsolatunkban és tettünkben tökéletesen tükröznünk kell a vallási hitelveinket és az evangéliumi kötelezettségeinket. Így bármely helyzetre adott reakciónknak jobbá kell tennie az adott helyzetet, nem pedig rontani azon. Nem cselekedhetünk vagy reagálhatunk úgy, hogy azzal nagyobb bűnt követünk el, mint ebben az esetben a másik fél. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet véleményünk, hogy nincsenek normáink, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjuk a „tedd ezt” vagy „ne tedd azt” isteni parancsolatokat. Azt viszont jelenti, hogy e normák szerint kell élnünk, és igazlelkű módon kell megvédenünk a „tedd ezt” és „ne tedd azt” parancsolatokat, legjobb képességeink szerint, ahogyan a Szabadító is betartotta és megvédte azokat. Ő pedig mindig azt tette, amire szükség volt ahhoz, hogy jobbá tegye a helyzetet – az igazság tanításától kezdve, a bűnösöknek való megbocsátáson át, a templom megtisztításáig. Nem kis ajándék tudni, hogyan tegyük ezt helyesen.
Így hát a szokatlan öltözetet és frizurát viselő új ismerősünk esetében először is arra kell emlékeznünk, hogy ő Isten leánya, és örök értékkel rendelkezik. Azzal kezdjük, hogy emlékezünk, ő is valakinek a lánya itt a földön, és más körülmények között akár az én lányom is lehetne. Azzal kezdjük, hogy hálát adunk, hogy eljött egy egyházi tevékenységre, nem pedig elkerülte azt. Röviden, megpróbáljuk a tőlünk telhető legjobbat kihozni magunkból, abban a reményben, hogy segíthetünk neki is kihozni a legjobbat magából. Elmondunk magunkban egy csendes imát: Mit lenne helyes tenni ebben az esetben? És mit lenne helyes mondani? Végül mi fogja jobbá tenni ezt a helyzetet és őt? Azt hiszem, hogy feltenni e kérdéseket, és valóban megpróbálni azt tenni, amit a Szabadító tenne, az, amire Ő is célzott, amikor ezt mondta: „Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek!” (János 7:24).
Ez eszünkbe juttatja, hogy míg kinyújtjuk kezünket az elkóborolt bárány felé, és segítünk neki visszatalálni, komoly felelősségünk van azon 99 felé is, akik nem kóboroltak el – valamint a Pásztor kívánságai és akarata felé. Van egy akol, és mindannyiunknak a kerítésen belül kellene lennünk, sőt, az még védelmet és áldásokat is nyújt számunkra. Fiatal fivéreim és nőtestvéreim! Ez az egyház soha nem „butíthatja le” a tanát a társadalom kedvéért, politikai célszerűségből, vagy bármilyen más okból. Csak a kinyilatkoztatott igazság magaslata nyújt számunkra bármiféle talapzatot, melyre felemelhetjük a szenvedőt vagy az elhagyatottat. Könyörületünket és szeretetünket – kereszténységünk alapvető jellemvonásait és követelményeit – soha nem szabad a parancsolatokban való megalkuvásnak értelmezni. Ahogyan a csodálatos George MacDonald mondta egyszer, az ilyen helyzetekben „nem azt várják tőlünk, hogy elmondjuk mindazt, amiben [hiszünk], hanem azt várják, hogy még csak ne is [tűnjünk] olyannak, amiben nem [hiszünk]”1.
Amikor ítélkeznünk kell
E témával kapcsolatban előfordulhatnak félreértések, különösen a fiatalok körében – talán a ti korosztályotokban, vagy a fiatalabbak között –, akik úgy gondolják, semmi felett sem szabadna ítélkeznünk, semmit sem minősíthetünk. Segítenünk kell egymásnak ebben, mert a Szabadító világosan megmondta, hogy néhány helyzetben ítélkeznünk kell, és kötelességünk ítélkezni – ahogyan Ő mondta: „Ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé” (Máté 7:6). Ez nagyon úgy hangzik nekem, mint egy ítélkezés. Az elfogadhatatlan alternatíva az, hogy behódolunk a modern világ rugalmas erkölcsének, amely azt sugallja, hogy tulajdonképpen semmi sem örökérvényű vagy különlegesen szent, és ezért egyetlen helyzet vagy ügy sem jelent többet egy másiknál. Jézus Krisztus evangéliumában azonban ez egyszerűen nem igaz.
Az értékelés eme folyamatában nem arra szólíttatunk fel, hogy másokat elítéljünk, hanem hogy olyan mindennapi döntéseket hozzunk, melyek bírálatot tükröznek – és reményeink szerint jó bírálatot. Dallin H. Oaks elder egyszer „közbenső ítéletként” utalt az ilyesfajta döntésekre, melyeket gyakran meg kell hoznunk saját magunk és mások biztonsága érdekében, a „végső ítélettel” szemben, melyet kizárólag Isten hozhat, aki minden dolgot tud.2 (Ne feledjétek, a korábban idézett szentírásban a Szabadító azt mondta, ezeknek „igaz ítéleteknek” kell lenniük, nem önelégült ítéleteknek, ami egy teljesen más dolog.)
Például senki sem hibáztatna egy szülőt, aki nem engedi a gyermekének, hogy kiszaladjon a forgalmas útra. Akkor hát miért hibáztatnánk egy szülőt, aki törődik azzal, hogy a gyermeke, valamivel idősebb korában, mikor jön haza este, hány évesen kezd el randevúzni, kipróbálja-e a kábítószert és a pornográfiát, vagy elkövet-e szexuális bűnt? Nem! Döntéseket hozunk, kiállunk az értékeink mellett és megerősítjük azokat – röviden: „közbenső ítéleteket” hozunk folyamatosan, vagy legalábbis ezt kellene tennünk.
„Nekik talán nincs önrendelkezésük?”
A fiatalok eltűnődhetnek egy-egy, az egyház által megfogalmazott álláspont vagy meghozott irányelv egyetemes alkalmazhatóságáról, mondván: „Nos, mi tudjuk, hogyan kell viselkednünk, de miért kellene másokat is erre kényszerítenünk? Talán nincs önrendelkezésük? Vajon nem vagyunk-e önelégültek és ítélkezők, amikor ráerőltetjük másokra a hitelveinket, és azt követeljük, hogy hozzánk hasonlóan ők is egy bizonyos módon cselekedjenek?” Ilyen helyzetekben finoman el kell tudnotok magyarázni, hogy néhány tantételt miért kell megvédeni és néhány bűn ellen miért kell fellépni, akárhol is forduljon elő, mert a szóban forgó ügyek és törvények nem csupán társadalmi és politikai, hanem örök következményekkel is járnak. És bár nem szeretnénk megsérteni azokat, akik tőlünk eltérő elveket vallanak, Istent még annál is kevésbé szeretnénk megsérteni.
Egy kicsit olyan ez, mint amikor egy tinédzser azt mondja: „Most, hogy tudok vezetni, tudom, hogy meg kell állnom a piros lámpánál, de vajon tényleg ítélkeznünk kell mások felett, és rá kell vennünk őket, hogy ők is megálljanak a piros lámpánál?” Nos, ilyenkor el kell magyaráznotok, hogy – igen – miért is reméljük, hogy mindannyian megállnak a piros lámpánál. Mindezt pedig úgy kell tennetek, hogy nem alázzátok meg azokat, akik vétkeznek, vagy akik másban hisznek, mint mi, mert, igen, nekik valóban van erkölcsi önrendelkezésük. Soha ne higgyétek azonban, hogy nincs veszély, ha valaki úgy dönt, nem engedelmeskedik.
Fiatal barátaim, sokféle hitelv létezik ebben a világban, és mindenkinek van erkölcsi önrendelkezése, de senki sem tehet úgy, mintha Isten nem szólna hozzánk e témákkal kapcsolatban, vagy mintha a parancsolatok csak akkor számítanának, ha közmegegyezés van felőlük.
Nem ismerek fontosabb képességet és nagyobb feddhetetlenséget annál, mint amikor ezen az óvatos ösvényen járunk – kiállunk erkölcsileg amellett, amit Isten kijelentett, és a törvények mellett, melyeket adott számunkra, mindezt pedig könyörülettel, megértéssel és nagy jószívűséggel tesszük. Igazán nehéz feladat tökéletesen különbséget tenni a bűn és a bűnös között! Kevés olyan megkülönböztetésről tudok, amit ennél nehezebb megtenni – és néha még nehezebb elmagyarázni –, de pontosan ezt kell megpróbálnunk szeretetteljesen.