„Ó, légy mindig velem”
A szerző az Egyesült Államokban, Utahban él.
Amikor nem tudtuk, hogy mit taníthatnánk még, a társam azt javasolta, hogy énekeljük el ezt a himnuszt.
A misszióm alatt történt a koreai Palszanban, egy kellemes vasárnap délután. Éppen az egyháztagoktól búcsúzkodtunk a gyűlések végén, és indultunk volna téríteni, amikor az egyházközségi misszióvezető bemutatott nekünk egy 12 éves fiút, Kong Szongjunt. Aznap részt vett a gyűléseken és szeretett volna többet megtudni az evangéliumról.
Természetesen izgatottan vártuk, hogy taníthassuk, én azonban ideges is voltam, amiért egy ennyire fiatal érdeklődőt fogunk tanítani. Úgy döntöttünk, hogy először utánajárunk a szülői beleegyezésnek, ezért felhívtuk Kong Szongjun otthonát, és beszéltünk az édesanyjával, Pak Midzsunggal. Meglepődtem, amikor azt mondta, örül, hogy a fia szeretne eljárni az egyházba, és örömmel lát bennünket, ha tanítani szeretnénk Szongjunt.
Váratlan érdeklődők
Másnap este tanításra készen érkeztünk a fiú otthonához. Meglepve értesültünk arról, hogy Pak Midzsung a lánya, Kong Szudzsin tanítására is meg szeretne kérni bennünket. Mivel pedig idegennek számítottunk az otthonában, Pak Midzsung is jelen akart lenni a tanításokon. Természetesen szívesen tanítottunk annyi embert, ahányan csak meghallgattak minket.
Miután megkínáltak frissítőkkel, leültünk és elkezdtünk beszélgetni. Ahelyett, hogy rögtön a leckére tértünk volna, Pak Midzsung szeretett volna jobban megismerni bennünket, és megismertetni velünk a családi körülményeit. Beszélt nekünk a nem sokkal korábban átélt megpróbáltatásokról és nehézségekről, amelyek érték őket, köztük a fia küzdelmét a rákkal. A sugárkezelés sikeresen zárult, és a daganat csökkenőben volt, de az orvosok figyelmeztették őket, hogy bármikor ismét növekedésnek indulhat. Ez nagy terhet jelentett a családnak. Munkáscsaládként az édesapának keményen kellett dolgoznia, hogy tető legyen a fejük felett és étel kerüljön az asztalukra.
Megráztak és elszomorítottak az életük megpróbáltatásai. Az életük nem volt könnyű, de a családjukon belüli kapcsolat szorossága sokkal szembetűnőbb volt, mint bármely más koreai családban, akikkel addig találkoztam – ez pedig nem semmi egy olyan családközpontú társadalomban, mint amilyen a koreai. Aznap este úgy mentünk tőlük haza, hogy jobban megismertük ezt a különleges családot, és lehetőségünk nyílt evangéliumi üzeneteket is megosztani velük.
A társammal még többször is visszatértünk tanítani őket azon a héten, és minden alkalommal ugyanazt a melegséget és nagylelkűséget éreztük, mint az első látogatásunkkor. Amikor felmerült a keresztelés témája, mindkét gyerek nagyon lelkesen szeretett volna csatlakozni az egyházhoz. Az édesanyjuk azonban nem osztotta az izgatottságukat. Habár a tanításaink megérintették, és remélte, hogy azok igazak, nem érezte úgy, hogy képes lenne felvállalni és teljesíteni azokat a kötelezettségeket, amelyekkel az egyháztagság jár. Úgy érezte továbbá, hogy nem lenne helyénvaló, ha a férje nélkül keresztelkedne meg (akivel addig még nem találkoztunk). Abba azonban igen készségesen beleegyezett, hogy továbbra is találkozzunk, és szeretett volna a gyerekeivel tartani az egyházi gyűlésekre is.
A második hét vége felé, amikor ismét az otthonában tanítottunk, találkoztunk a férjével. Kong Kukvon alázatos, jóságos és nagylelkű ember volt. Csatlakozott hozzánk az utolsó néhány lecke erejéig, és azonnal hitt abban, amit tanítottunk, beleértve azokat a tanokat is, melyeket mások gyakran tartanak nehéznek, úgymint a tizedfizetést és a Bölcsesség szavát. Szűkölködéssel határos anyagi helyzetük ellenére elkezdtek tizedet fizetni. Az édesapa előtt álló egyetlen akadály az volt, hogy vasárnap is dolgoznia kellett. A szöuli nemzetközi repülőtéren dolgozott minden vasárnap, így nem tudott eljárni az egyházba a családjával. A munkabeosztása ellenére a feleségével együtt megszervezték, hogy részt vegyenek a gyerekeik keresztelőjén a rákövetkező vasárnap.
A keresztelő után továbbra is gyakran találkoztunk a család otthonában. Családi estet tartottunk, szentírásokat és felemelő élményeket osztottunk meg, és bemutattuk őket az egyházközség tagjainak. Azonban a folyamatos evangéliumi élmények ellenére a szülők továbbra sem kerültek közelebb a keresztelkedéshez.
Időközben a társamat áthelyezték, az új társam pedig egyenesen a misszionáriusképző központból érkezett új elder volt. Tele volt hittel, energiával és izgatottsággal, és őszintén bevallom, hogy nehezen tudtam lépést tartani vele. Miután néhányszor találkoztunk Kong Kukvonnal és Pak Midzsunggal, a társam megkérdezte tőlem, hogy az előző társammal böjtöltünk-e a családdal. Nem böjtöltünk. Sőt, ez még csak eszembe sem jutott. Így hát a következő találkozón felvetettük a böjt ötletét. Megdöbbenve tudtam meg, hogy ők addigra már rendszeresen böjtöltek maguktól is, úgy a fiuk egészségéért, mint Kong Kukvon munkabeosztásának kedvező megváltozásáért, hogy eljárhasson az egyházba. Miután a társammal csatlakoztunk hozzájuk a böjtben, az imáink válaszra találtak, és Kong Kukvon beosztása megváltozott. Pak Midzsung azonban továbbra is hajthatatlan volt azzal kapcsolatban, hogy nem keresztelkedik meg.
Egy sugalmazott ötlet
A társamnak akkor egy újabb ragyogó ötlete támadt. Elővette a zsebkiadású himnuszoskönyvét, és megkérdezte, hogy énekelhetnénk-e velük együtt. Habár korábban énekeltünk már együtt, Pak Midzsungot soha nem láttam énekelni. Ezt annak tudtam be, hogy nem szeret énekelni, vagy még nem barátkozott meg ezekkel az új dallamokkal. A társam megkérdezte tőle, hogy van-e kedvenc himnusza. Legnagyobb csodálkozásomra azt válaszolta összeszorult torokkal, hogy a kedvenc himnusza kislány kora óta az Ó, légy mindig velem (Himnuszok, 50. sz.). Elkezdtünk négy szólamban énekelni: az apa énekelte a dallamszólamot, az anya az altot, a társam a tenort, én pedig a basszust.
A Lélek erősen jelen volt a szobában. Amikor a harmadik versszakot énekeltük, az anya hangja elhalkult, miközben mi tovább énekeltük a himnuszt:
Ó, légy mindig velem
Mert nélküled
Az egész életem
Értelmetlen.
Ó, légy hát mindig velem,
Halld meg imám, kérlek!
Ó, áldj meg, Szabadítóm,
Vezess Hozzád!
Mire befejeztük az utolsó, negyedik versszakot, már rázkódott a zokogástól. A férje próbálta nyugtatgatni, és idővel sikerült is összeszednie magát. Egyenesen a szemembe nézett, és ezt mondta: „Meg kell keresztelkednem.”
Kong Kukvon és Pak Midzsung keresztelőjére a legközelebbi vasárnap délutánon került sor, és a misszióm egyik legerősebb lelkiségű keresztelője volt. A gyerekeik is részt vettek a programban, és számos helyi egyháztag is eljött, hogy kimutassa támogatását egyházközségük legújabb megtért családja iránt. A társammal egy különleges zeneszámot adtunk elő, Ó, légy mindig velem címmel.
Idővel azután befejeztem a missziómat és hazatértem. Az egyetemen eltöltött egy év után visszatértem Koreába egy nyári gyakorlatra, és nagyon odafigyeltem arra, hogy minden hétvégén meglátogassam a misszióm során megismert különleges barátok és családok valamelyikét. Néhány hét elteltével Palszanba is eljutottam, és találkoztam ezzel a különleges családdal. Az otthonukba lépve feltűnt, hogy valaki hiányzik – a fiuk. Pak Midzsung könnyes szemmel elmesélte, hogy mi történt: a daganat visszatért, és a fiuk 14 évesen elvesztette a csatát.
Ahogy megpróbáltam kifejezni a részvétemet és megbirkózni a fájdalmammal, Kong Kukvon biztosított arról, hogy minden rendben lesz. Szeretik az evangéliumot, hithűen járnak az egyházba, és várják a napot, amikor családjukat összepecsételhetik az örökkévalóságra a Koreai Szöul templomban. A szívfájdalmuk ellenére a család tudta, hogy ismét látni fogják Kong Szongjunt, és egyesülni fog a családjuk. Pak Midzsung azt is elmondta, hogy a himnuszok mindennapi éneklése adott neki erőt feldolgozni a történteket, és érezni az erő mellett a Lélek által biztosított békességet is.
Amikor aznap este kiléptem az otthonukból, ismét elgondolkodtam Pak Midzsung kedvenc himnuszának szavain. Hálás vagyok, hogy a Mennyei Atya békességgel áldotta meg a családot Kong Szongjun távozását követően. Különösen hálás vagyok azért a szerepért, melyet a Lélek töltött be Pak Midzsung megtérésében, lehetővé téve, hogy a család jogosulttá váljon a templom örökkévaló áldásaira.