Ímhol a te anyád!

Jeffrey R. Holland elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

Nincs a halandóságban olyan szeretet, amely jobban megközelítené Jézus Krisztus tiszta szeretetét, mint az odaadó édesanya önzetlen szeretete gyermeke iránt.

Hadd csatlakozzak hozzátok és üdvözöljem Ronald A. Rasband eldert, Gary E. Stevenson eldert és Dale G. Renlund eldert, és feleségüket a legkellemesebb társaságban, amit csak el tudnak képzelni.

A Szabadító engeszteléséről jövendölve Ésaiás azt írta, hogy „betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá…”¹. Egy fenséges utolsó napi látomás azt hangsúlyozta ki, hogy „[Jézus] eljött a világra…, [hogy] viselje a világ bűneit…”². Az ősi és az újkori szentírások egyaránt arról tesznek bizonyságot, hogy Ő „megváltotta őket, és viselte és hordozta őket a régi idők minden napján”³. Az egyik kedvelt himnusz hozzánk intézett könyörgése így szól: „Halld nagy Megváltód hangját!”⁴

Viselni, viselte, hordozni, megváltani. Ezek erőteljes, lelkesítő messiási kifejezések. Segítséget és reményt közvetítenek a biztonságos helyváltoztatást illetően – onnan, ahol vagyunk, oda, ahol lennünk kell, de ahova segítség nélkül nem vagyunk képesek eljutni. E szavak egyúttal terhekre, küzdelmekre és kimerültségre is utalnak, melyek igen megfelelő szavak az Ő küldetésének leírására, aki – kimondhatatlan árat fizetve ezért – felemel bennünket, amikor elesünk; tovább hordoz, amikor az erőnk elhagy; biztonságban hazavisz, amikor a biztonság elérhetetlenül távolinak tűnik számunkra. „Atyám azért küldött el engem – mondta –, hogy felemeltethessem a keresztre; …hogy amint engem felemeltek…, éppen úgy [emeltessenek fel hozzám] az… embere[k]”⁵.

E nyelvezetből azonban kihallhatjátok az emberi erőfeszítés egy másik területére történő utalást, ahol olyan szavakat használunk, mint a viselni és viselős, hordozni és kihordani, vajúdni és világra hozni. Amit Jézus Jánosnak mondott az engesztelés véghezvitele közben, ugyanazt mondja mindannyiunknak: „Ímhol a te anyád!”⁶

Ma kijelentem ezen az emelvényen, ami már korábban is elhangzott itt, hogy nincs a halandóságban olyan szeretet, amely jobban megközelítené Jézus Krisztus tiszta szeretetét, mint az odaadó édesanya önzetlen szeretete gyermeke iránt. Amikor Ésaiás messiási értelemben beszélt és Jehova szeretetét kívánta megértetni, akkor az édesanyai odaadás képét idézte fel. „Elfeledkezhetik-é az anya szoptatós gyermekéről?” – kérdezi Ésaiás. Micsoda képtelenség ez – sugallják szavai –, bár nem akkora képtelenség, mint az az elgondolás, hogy Krisztus valaha is elfeledkezhet rólunk.⁷

Az ilyen eltökélt szeretet „hosszan tűrő, és kedves, …nem keresi a maga hasznát, …hanem …minden dolgot elbír, minden dologban hisz, minden dolgot remél és minden dolgot elvisel”⁸. Leginkább biztató azonban, hogy az ilyen hűség „soha el nem múlik”⁹. „Mert a hegyek eltávozhatnak és a dombok elmozdulhatnak – mondta Jehova –, de kedvességem nem fog eltávozni tőled”¹⁰. Ugyanezt mondja azédesanyánk is.

Tudjátok, nemcsak arról van szó, hogy viselősek velünk, hanem hogy még azután is viselik terheinket. Nemcsak a viselősség alatti kihordás, hanem az egész életen át tartó hordozás teszi az anyaságot ilyen döbbenetes hőstetté. Természetesen vannak szívszaggató kivételek is, de a legtöbb édesanya ösztönösen megérezve tudja, hogy ez az egyik legmagasabb fokú szent bizalom. E felismerés súlya, különösképpen a fiatal anyai vállakra nehezedve, rendkívül ijesztő lehet.

Egy csodálatos ifjú édesanya nemrégiben ezt írta nekem: „Hogyan lehetséges az, hogy egy emberi lény annyira szeressen egy gyermeket, hogy készakarva feladja érte a függetlensége jelentős részét? Hogy lehet olyan erős a halandó szeretet, hogy önként alávesd magadat a felelősségnek, sebezhetőségnek, szorongásnak és szívfájdalomnak – majd újra és újra át akard élni azt? Milyen halandó szeretet képes azt éreztetni veled gyermeked születése után, hogy az életed soha, de soha többé nem lesz a sajátod? Az anyai szeretet bizonyosan isteni. Nincs rá más magyarázat. Amit az anyák végeznek, az Krisztus munkájának alapvető összetevője. Ennek a tudásnak elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy rájöjjünk, az ilyen szeretet hatása újból és újból az elviselhetetlentől a mindent felülmúlóig fog terjedni, mígnem a legutolsó földi gyermek biztonsága és szabadulása után Jézus nyomán mi is elmondhatjuk: »[Atyám,] elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem azt«¹¹ ”.

Miközben elménkben visszhangzik e levél kifinomultsága, hadd osszak meg három olyan, az édesanyák ama fenséges hatását tükröző élményt, melyet a szolgálatom elmúlt néhány hetében tapasztaltam:

Az első történetem óvatosságra int, és arra emlékeztet bennünket, hogy nem minden anyai erőfeszítésnek van mesébe illő vége, legalábbis nem azonnal. Ez az emlékeztető egy olyan emberrel folytatott beszélgetésemből ered, aki több mint 50 éven át nagyon kedves barátom volt, és aki ettől – a szívében általa is igaznak elismert – egyháztól eltávolodva haldoklott. Bármennyire is próbáltam vigaszt nyújtani neki, úgy tűnt, hogy nem adhatok neki békességet. Végül kertelés nélkül ezt mondta: „Jeff, bármily fájdalmas is lesz Isten előtt állnom, elviselhetetlen számomra a gondolat, hogy édesanyám elé álljak. Az evangélium és a gyermekei jelentettek számára mindent. Tudom, hogy összetörtem a szívét, és ez a tudat összetöri az enyémet.”

Teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy amikor a barátom eltávozott, az édesanyja szerető, kitárt karjaiba fogadta. A szülők így szokták. A történet óvatosságra intő része azonban az, hogy a gyermekek igenis képesek összetörni az anyjuk szívét. Itt is egy újabb isteni párhuzamot láthatunk. Szükségtelen felidéznem, hogy a világ bűneinek hordozásától kifáradtan és meggyötörten Jézus szíve is megszakadt a halálakor. Így hát, ha bármely pillanatban kísértés ér, tekintsünk anyánkra és a Szabadítónkra, hogy megkíméljük mindkettejüket bűneink fájdalmától.

Másodszor egy fiatal férfiról szeretnék szólni, aki érdemesen indult el a missziójába, de saját akaratából korábban tért haza, a saját neméhez való vonzódás és egy olyan trauma miatt, melyet ezzel kapcsolatosan szenvedett el. Továbbra is érdemes maradt, ám a hite válságban volt, érzelmi terhei egyre nehezebbek lettek, lelki fájdalma pedig egyre csak mélyült. A megbántottság, a zavarodottság, a harag és a vigasztalanság állapota váltakozott nála.

A misszióelnöke, a cövekelnöke és a püspöke számtalan órát töltöttek kereséssel, könnyeket hullatva és áldást adva neki, miközben igyekeztek kapaszkodót nyújtani számára. Ám a sebei egy része annyira személyes volt, hogy azok – legalábbis részben – rejtve maradtak előttük. Ebben a történetben a fiú drága édesapja a teljes lelkét beleadta gyermeke megsegítésébe, de a megerőltető munkakörülményei miatt gyakran előfordult, hogy a lélek hosszú, sötét éjszakáin a fiú és az édesanyja csak egymásra számíthatott. Éjjel-nappal, ahogy a hetek hónapokká váltak, a hónapok pedig évekké, együtt keresték a gyógyulást. A keserűség (leginkább a fiúi, de néha az anyai keserűség) időszakai, illetve a vég nélküli félelem (leginkább az anyai, de néha a fiúi félelem) időszakai során az anya bizonyságát tette a fiának Isten hatalmáról, az Ő egyházáról, de különösképpen az e gyermeke iránti szeretetéről. Egy füst alatt bizonyságot tett a saját, engedményt nem ismerő, kiolthatatlan szeretetéről is, melyet fia iránt érzett. Annak érdekében, hogy létezésének e két teljességgel létfontosságú pillérét – Jézus Krisztus evangéliumát és a családját – összehozza, vég nélküli imákban öntötte ki lelkét. Böjtölt és könnyezett, könnyezett és böjtölt, azután pedig csak hallgatta és hallgatta, ahogyan a fia újra és újra elmondja neki, hogy megszakad a szíve. Így hordozta őt – ismét –, csak ezúttal nem kilenc hónapon át. Ezúttal azt hitte, hogy örökké fog tartani, míg átvajúdják magukat fia reményvesztettségének viharvert tájain.

Azonban Isten kegyelme, a saját állhatatossága, illetve számos egyházi vezető, barát, családtag és szakember segítsége révén e könyörgő édesanya tanúja lett annak, ahogyan a fia hazatért a megígért földre. Sajnos be kell látnunk, hogy az ilyen áldás nem jön el – vagy legalábbis még nem jött el – minden olyan szülőhöz, akik gyermekeik sokféle körülményei miatt aggódnak, de itt volt remény. El kell mondanom azt is, hogy ennek a fiúnak a nemi irányultsága nem változott meg valamilyen varázslatos módon – ezt senki nem is várta. Apránként azonban megváltozott a szíve.

Újra elkezdett járni az egyházba. Úgy döntött, hogy vesz az úrvacsorából – önszántából és arra érdemesen. Ismét megkapta a templomi ajánlását, és elfogadott egy elhívást, hogy kora reggeli ifjúsági hitoktatóként szolgáljon, mely elhívásban csodálatosan sikeres volt. Most pedig, öt év elteltével, a saját kérésére és az egyház jelentős segítségével visszatért a misszióba, hogy befejezze az Úrnak tett szolgálatát. Könnyeket hullattam e fiatal férfi és családja bátorsága, feddhetetlensége és azon eltökéltsége okán, hogy megoldják a dolgokat, és hogy segítsenek neki megtartani a hitét. Tudja, hogy sokkal tartozik sokaknak, de azt is tudja, hogy a legtöbbel az életében lévő két messiási alaknak tartozik; annak a kettőnek, akik viselték és hordozták őt, vele vajúdtak és végül előhozták őt a szabadságra: Szabadítójának, az Úr Jézus Krisztusnak, és az eltökélt, szabadítását elősegítő, teljességgel szentséges édesanyjának.

Az utolsó élmény a Mexikói Mexikóváros templom három héttel ezelőtti újraszenteléséhez kapcsolódik. Ott történt, hogy Henry B. Eyring elnökkel együtt tanúja voltam, ahogy kedves barátunk, Lisa Tuttle Pieper ott állt azon a megindító felszentelési gyűlésen. Nehézséget okozott neki azonban ott állni, mert egyik karjával a hőn szeretett, de súlyos fogyatékkal élő lányát, Dorát tartotta, míg a másik kezével igyekezett Dora működésképtelen jobb kezét úgy irányítani, hogy Isten e korlátokkal élő, de örökkön értékes leánya meglengethesse a fehér zsebkendőt, és csak a maga számára érthető nyöszörgéssel ezt kiálthassa: „Hozsánna, hozsánna, hozsánna Istennek és a Báránynak!”¹²

Azt mondom minden édesanyának – a múltban, a jelenben vagy a jövőben –, mindenhol: „Köszönöm! Köszönöm, hogy életet adtok, alakítjátok a lelkeket, formáljátok a jellemet, és megmutatjátok Krisztus tiszta szeretetét!” Azt mondom Éva anyánknak, Sárának, Rebekának és Rákhelnek, a názáreti Máriának és Mennyei Anyánknak: „Köszönet azért a létfontosságú szerepért, melyet az örökkévalóság céljainak betöltésében játszotok!” Minden édesanyának, minden körülmény közepette – beleértve azokat is, akik küszködnek – ezt mondom: „Legyen békességetek! Higgyetek Istenben és magatokban. Jobban végzitek feladatotokat, mint gondolnátok. Sőt, szabadítók vagytok Sion hegyén¹³, és hasonlóan az általatok követett Mesteréhez, a ti szeretetetek is »soha el nem múlik«.¹⁴” Senki előtt nem tudok ennél nagyobb elismeréssel adózni. Jézus Krisztus nevében, ámen.