Válasszuk a világosságot!
Vern P. Stanfill elder
a Hetvenektől
Válasszuk azt, hogy megfogadjuk a prófétai tanácsot, ismerjük fel a lelki késztetéseket és cselekedjünk ezek szerint, engedelmeskedjünk Isten parancsolatainak és törekedjünk személyes kinyilatkoztatásra.
Nemrég a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy ideje lenne még jobban megismerni Montana állam északnyugati részének a lakhelyünk közelében található szépségeit. Elhatároztuk, hogy elvisszük a kerékpárokat a vasútvonal átalakításával létrehozott Hiawatha túraútvonalhoz, mely Montana és Idaho államok között átszeli a csodaszép Sziklás-hegységet. Arra számítottunk, hogy remek napunk lesz, s jó barátok társaságában élvezhetjük a táj természeti szépségét.
Tudtuk, hogy a 24 kilométeres pompás bicikliúton mély szakadékokon átívelő állványhidak és zord hegyeket átszelő alagutak is lesznek. Felkészültünk tehát a sisakokra és biciklikre erősített lámpákkal.
Akik már jártak erre, figyelmeztettek minket, hogy az alagutak sötétek, és nagyon erős lámpákra lesz szükségünk. A tömör sziklába vésett Taft alagút nyílásánál egy ottani karbantartó elmagyarázta nekünk, milyen veszélyeket rejt az útvonal, hogy teljes sötétség, érdes falak, az út peremén pedig mély gödrök várnak ránk. Mi lelkesen bekerekeztünk az alagútba. Alig néhány perc múlva beborított minket a megjósolt sötétség. A lámpák, melyeket hoztam, nem bizonyultak megfelelőnek, és fényüket hamarosan legyőzte a sötétség. Hirtelen nyugtalan, zavarodott és tanácstalan lettem.
Aggályaimat azonban szégyelltem bevallani a barátaimnak és a családomnak. Bár tapasztalt biciklis voltam, úgy éreztem, mintha még soha nem ültem volna kerékpáron. Egyre jobban összezavarodtam, alig tudtam nyeregben maradni. Végül elmondtam a körülöttem lévőknek, mennyire rosszul érzem magam, és közelebb húzódtam egy barátom erősebb lámpájához. Tulajdonképpen az egész csoport kezdett szorosan köré gyűlni. A közelében maradva, és egy időre az ő lámpájára és az egész csoport által kibocsátott fényre hagyatkozva egyre mélyebbre hatoltunk az alagút sötétjébe.
Óráknak tűnt, mire végre megpillantottam egy tűhegynyi világosságot. Szinte azonnal éreztem, hogy minden rendben lesz. Barátaim lámpáira és az egyre növekvő világos pontra hagyatkozva haladtam tovább. A fénypont méretének és erejének növekedésével fokozatosan visszatért az önbizalmam. Még messze volt az alagút vége, de már nem volt szükségem a barátaim segítségére. Minden nyugtalanságom eloszlott, miközben gyorsan a fény felé kerekeztünk. Már azt megelőzően teljesen nyugodt voltam, hogy kiértünk volna a meleg, ragyogó délelőtti világosságba.
Olyan világban élünk, melyben kihívások érik a hitünket. Talán magabiztosan úgy érezzük, hogy készen állunk szembenézni ezekkel a kihívásokkal, de aztán rájövünk, hogy nem készültünk fel rájuk eléggé. És ahogyan a barátom is figyelmeztetett engem a sötétségre, ma minket is figyelmeztetnek. Az apostolok szavai arra buzdítanak bennünket, hogy készítsük elő a lelki erő hatékony lámpását.
Lehet, hogy a hitünket érő kihívásokkal szembesülve lelki értelemben mi is nyugtalanságot, zavart és tanácstalanságot érzünk majd. Ezen érzések ereje és időtartama általában attól függ, hogyan reagálunk rájuk. Ha semmit nem teszünk, akkor a kétely, a kevélység és végül a hitehagyás eltéríthet miket a világosságtól.
Az alagútbeli tapasztalataimból fontos tanulságokat vontam le. Megosztok néhányat ezek közül.
Először is: nem számít, mennyire erős a kétely sötétje, mi döntjük el azt, hogy mennyi ideig és milyen mértékben engedjük, hogy hatással legyen ránk. Szem előtt kell tartanunk, mennyire szeret minket a mi Mennyei Atyánk és az Ő Fia. Egyikük sem fog hátat fordítani nekünk, és ha a segítségüket kérjük, akkor nem fogják engedni, hogy bármi legyőzzön minket. Ne feledjétek, mit tapasztalt meg Péter a Galileai-tenger zord hullámain. Amikor érezte, hogy ráborul a hideg sötétség, azonnal felismerte nehéz helyzetét, és abban a pillanatban úgy döntött, hogy segítséget kér. Nem kérdőjelezte meg a Szabadító erejét, hogy meg tudja menteni őt; egyszerűen felkiáltott: „Uram, tarts meg engem!”1
Életünkben a Szabadító felénk nyújtott keze egy bizalmas baráttól, vezetőtől vagy szerető szülőtől jövő segítség formáját is öltheti. Míg a sötétben küszködünk, semmi rossz nincs abban, ha egy ideig azok világosságára támaszkodunk, akik szeretnek minket és a javunkat akarják.
Ha alaposan átgondoljuk: miért is hallgatnánk a napjaink nagy és tágas épületeiből érkező arc nélküli, cinikus hangokra, és hagynánk figyelmen kívül azok könyörgését, akik őszintén szeretnek minket? A mindig jelenlévő kétkedők inkább rombolnak, mintsem építenének, és inkább csúfolnak, mintsem felemelnének. Gúnyos szavaik gyakran úgy hasítanak belénk, mintha kifejezetten a hitünk elpusztítására gondosan és szándékosan kialakított torzítások másodpercnyi elektronikus kisülései lennének. Vajon bölcs dolog idegenek kezébe tenni a saját örök jólétünket? Bölcs dolog-e azoktól kérni felvilágosítást, akiknek nincs világossága, és akiknek előlünk elrejtett személyes törekvései lehetnek? Ha a maguk valóságában látnánk ezeket a névtelen személyeket, akkor egy percet sem szánnánk rájuk az időnkből, de mivel kihasználják a senki által nem ellenőrzött közösségi médiát, szavahihetőnek tűnnek, bár méltatlanok erre.
Ha úgy döntünk, hogy hallgatunk a szent dolgokat gúnyolókra, az eltávolít minket a Szabadító megmentő és életet adó világosságától. János azt mondta: „Ismét szóla azért hozzájok Jézus, mondván: Én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.”2 Ne feledjétek, hogy akik igazán szeretnek minket, azok segíthetnek nekünk a hitünk építésében.
Amint én is szégyelltem magam az alagútban, talán mi is túlságosan szégyellünk segítséget kérni, amikor kétségeink támadnak. Talán mi vagyunk azok, akikre egykor mások erőért hagyatkoztak, de most nekünk van szükségünk segítségre. Ha felismerjük, hogy a Szabadító által biztosított világosság és vigasz túlságosan becses ahhoz, hogy kevélységünk áldozatává váljon, akkor segíthetnek a sugalmazott egyházi vezetők, szülők és bizalmas barátok. Ők készen állnak olyan lelki biztosítékokhoz segíteni bennünket, amelyek meg fognak erősíteni minket a hitünket érő kihívásokkal szemben.
Másodszor: bíznunk kell az Úrban ahhoz, hogy kifejleszthessük a bennünk lévő lelki erőt. Nem hagyatkozhatunk örökké mások világosságára. Tudtam, hogy az alagút sötétsége nem tart sokáig, ha a barátom mellett és a csoport nyújtotta biztonságban maradok. Azt is tudtam, hogy ha meglátom a világosságot, akkor már egyedül haladhatok tovább. Az Úr azt tanítja nekünk: „Közeledjetek hozzám, és én közeledni fogok hozzátok; keressetek engem szorgalmasan, és meg fogtok találni; kérjetek, és adatik nektek; kopogtassatok, és megnyittatik nektek.”3 Cselekednünk kell, számítva arra, hogy ígéretét beteljesítve az Úr ki fog emelni minket a sötétségből, ha közeledünk Őhozzá. Az ellenség azonban megpróbál majd meggyőzni minket arról, hogy még soha nem éreztük a Lélek hatását, és könnyebb lenne egyszerűen feladni.
Dieter F. Uchtdorf elnök azt tanácsolja nekünk: „…vonjátok először kétségbe a kételyeiteket, mielőtt kétségbe vonnátok a hiteteket!”4 Otthoni egyházközségemben azt mondta nemrég egy fiatal férfi: „Vannak olyan dolgok, melyeket éreztem, és másképp nem magyarázhatóak, csak azzal, hogy Istentől valók.” Ez a lelki feddhetetlenség.
Amikor kérdésekkel találjuk szembe magunkat vagy kísértést érzünk a kétkedésre, ne feledjük azokat a lelki áldásokat és érzéseket, amelyek egyszer már átjárták a szívünket és az életünket, és helyezzük a hitünket Mennyei Atyánkba és az Ő Fiába, Jézus Krisztusba! Az ismerős himnuszban elhangzó tanács jut eszembe: „Nem kételkedünk mi az Úrban, [mert] mindig velünk volt jósága.”5 A múltbéli lelki élmények figyelmen kívül hagyása eltávolít minket Istentől.
Könnyebben rátalálunk a világosságra, ha készen állunk azt felismerni, amikor felragyog az életünkben. Napjaink szentírásai leírják, mi is az a világosság, és ígéretet tesznek azoknak, akik elfogadják azt: „Ami Istentől való, az világosság; és aki világosságot fogad be, és megmarad Istenben, még több világosságot kap; és ez a világosság mind fényesebbé és fényesebbé válik, a tökéletes napig.”6 Amint az velünk is megesett a világosság felé tekerve, minél tovább kitartunk, annál ragyogóbbá válik életünkben az Ő hatása. Az alagút végén felcsillanó fényhez hasonlóan az Ő hatása is magabiztosságot, eltökéltséget, vigaszt és – ami a legfontosabb – annak tudatát eredményezi, hogy Ő él.
Harmadszor: nincs olyan tömör, olyan fenyegető, olyan bonyolult sötétség, melyet ne győzhetne le a világosság. Neil L. Andersen elder nemrég azt tanította: „Amint a gonoszság egyre terjed a világban, azzal arányosan, mintegy kiegyenlítésképpen nő az igazlelkűek lelki ereje. A világ egyre távolabb sodródik a lelki kikötőktől, ám az Úr előkészíti az utat azoknak, akik keresik Őt, nagyobb bizonyosságot, több megerősítést és nagyobb magabiztosságot kínálva nekik az általuk követett lelki nyomvonalon. A Szentlélek ajándéka a beköszöntő alkonyatban egyre ragyogóbb világosság lesz.”7
Testvéreim, nem vagyunk magunkra hagyva a világ hozzáállásában mutatkozó minden egyes hóbort és változás hatásával szemben, de megvan bennünk az erő, hogy a kétkedés helyett a hit mellett döntsünk! A megígért kiegyenlítő lelki erőhöz csak úgy férhetünk hozzá, ha a prófétai tanács megfogadása mellett döntünk, ha felismerjük a lelki késztetéseket és ezek szerint cselekszünk, engedelmeskedünk Isten parancsolatainak, és személyes kinyilatkoztatásra törekszünk. Nekünk kell döntenünk. Válasszuk a Szabadító világosságát! Jézus Krisztus nevében, ámen.