Hithűen öregedve
„Tudod, mennyire hálás vagyok?”
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
Az egyik este, amikor egy idős nővérről gondoskodtam, életre szóló leckét tanultam a köszönetnyilvánításról.
Fényképes illusztráció a Getty Images jóvoltából; illusztrálta: Carolyn Vibbert
Dorothy tudta, hogy közeleg a vég. Mindennap elveszített valamit – nem kézzelfogható dolgokat, hanem képességeket. Az önálló zuhanyzás képességét. A saját ételeinek elkészítésére való képességet. Arra való képességet, hogy elesés nélkül kimenjen a mellékhelyiségbe. A hátsó ajtó kinyitásának és az újság behozásának képességét. Azt a képességet, hogy üzenetet írjon a szeretteinek.
Néhány dolgot azonban még nem veszített el. A bátorságát. A gyors észjárását. A háláját. Emiatt pedig öröm volt Dorothyval lenni. Úgy tűnt, hogy az otthona szívesen fogad vendégeket a fátyol mindkét oldaláról.
Egy alkalommal én voltam az az egyházközségi segítőegyleti vendég, aki nála töltötte az éjszakát – állítólag én segítettem neki. Jött egy tavaszi vihar, és úgy éjjel 11 óra körül elment az áram. Akkor jöttünk rá erre, amikor megpróbáltam felkapcsolni a villanyt, hogy kisegíthessem a mellékhelyiségbe. Felkapcsoltam a kapcsolót, de nem történt semmi. Dorothyazonban felkészült volt. Előhúzott egy apró zseblámpát a járókerete zsebéből, és valahogy ezzel a gyengécske lámpával sikerült végigbotorkálnunk a folyosón. Miután lassan visszasétáltunk a karosszékéhez, elmosolyodott és azt kérdezte: „Tudod, mennyire hálás vagyok?”
Fényképes illusztráció a Getty Images jóvoltából; illusztrálta: Carolyn Vibbert
Ugyanazon az éjszakán, fél egy körül, valami felébresztett. Hallottam a késztetést: „Dorothynak szüksége van a hordozható oxigénkészülékére!” Észrevettem, hogy nem hallom Dorothy hagyományos oxigénkészülékének hangjait. Az áram még mindig nem jött vissza. Gyorsan odavittem hozzá a hordozható oxigénkészüléket. Ráillesztettem, és közben megpróbáltam nem felébreszteni. Amikor az arca köré igazítottam a csöveket, felnézett, majd újra azt kérdezte: „Tudod, mennyire hálás vagyok?”
Szerencsére, amikor hajnali 1-kor ráírtam a segítőegyleti elnökünkre, ő válaszolt. „Nálunk van áram – írta. – Felhívom a szolgáltatót.” Úgy tűnt, hogy a hívása nem volt hiábavaló, mert fél 2-kor megérkezett néhány autó, és a szerelők elkezdték visszaállítani az áramot Dorothy otthonába. Amikor hajnali fél 3-kor felébredt, hogy egy újabb lassú, zseblámpás sétát tegyen a mellékhelyiség felé, kinézett a konyhaablakon. Látta a sok munkást, és azt mondta: „Remélem, tudják, milyen hálás vagyok.”
A munkások fél 6-kor fejezték be a munkát – pont akkor, amikor lemerült a hordozható oxigénkészülék akkumulátora. Viszont megint volt áram. Miután visszatértünk a mellékhelyiségből a következő lassú séta után, láttuk, hogy ismét bugyborékol a rendes oxigénkészüléke. Segítettem neki biztonságban visszaülni a karosszékébe. Mielőtt lehunyta volna a szemét, mesélt nekem három másik látogatóról, akiket az éjszaka folyamán látott – a családtagjairól, akik azért jöttek, hogy megnyugvást és békességet nyújtsanak neki. Aztán ismét azt suttogta: „Tudod, mennyire hálás vagyok?”
Szombaton reggel 8 órakor hagytam el Dorothy otthonát, amikor megérkezett egy másik nővér az egyházközségünkből, hogy vele legyen. Ahogy az autómban ültem, a könnyeimmel küszködtem. Olyan nagy szeretetet éreztem Dorothy iránt, olyan nagy hálát a vele töltött gyengéd pillanatokért!
Hirtelen hálaadó imát mondtam magamban, miközben az ő szavai visszhangoztak a szívemben: „Mennyei Atyám, Te tudod, mennyire hálás vagyok?”
Bár Dorothy idős volt, és segítségre volt szüksége, a hála egyszerű példájával megáldott engem azon az éjszakán. És továbbra is megáld engem. Bár ő már elhunyt, gyakran jut szembe ez a gondolat: „Tudják az emberek, hogy mennyire hálás vagyok?” És amikor ez eszembe jut, megpróbálom kifejezésre juttatni ezt a hálát.