Meg fogom valaha is találni helyemet?
Amikor a mindenki másétól eltérő szavakat énekeltem, kívülállónak éreztem magam.
Fényképezte: Nikki Reier
2009 januárjában a férjemmel Németországba repültünk. Ott fogadott el egy állást, mi pedig egy hetet Berlinben töltöttünk, hogy felkészüljünk a családunk költözésére.
Azonnal úgy éreztem, hogy maguk alá temetnek a Németország és az Amerikai Egyesült Államok közötti különbségek. Aznap este nem mertem elhagyni a szállodánkat.
De másnap reggel, vasárnap, összeszedtem a bátorságomat, hogy részt vegyek az úrvacsorai gyűlésen. Amikor beléptünk a kápolnába, egy kedves férfi felismerte, hogy amerikaiak vagyunk, és adott nekünk egy angol himnuszoskönyvet. Ahogy a hátsó sorban ültem és a mindenki másétól eltérő szavakat énekeltem, kívülállónak éreztem magam.
Az egyházközség felajánlotta az angol fordítást, és fejhallgatót adott nekünk. A gyűlés felénél le akartam tépni az enyémet, és vissza akartam térni az amerikai egyházközségembe. Amikor azonban a Mily szilárd alap az Isten igéje második versszakát énekeltem, a Szentlélek megragadta a szívemet.
Légy otthonodban vagy messzi földeken,
Ha szükséget szenvedsz…, ne félj, segítek!1
A himnusz olyan érzés volt, mint egy üzenet az Úrtól. Könnyek patakzottak az arcomon, miközben kisiettem a folyosóra, ahol egy gyengéd tekintetű férfi odaadta nekem a tízes zsepicsomagját. (Az egyházközségben mindig mindenkinél volt egy csomaggal.)
Ugorjunk három és fél évet. Ugyanabban a kápolnában, egy júniusi vasárnap reggelén az orgonista egy himnuszt kezdett el játszani. Kinyitottam a német himnuszoskönyvemet, és elkezdtem énekelni.
Ekkor ismét elárasztott a Szentlélek. Ezúttal is a Mily szilárd alap az Isten igéje című himnuszt énekeltem, mégis minden más volt.
Körülnéztem. Ahelyett, hogy idegeneket láttam volna, barátokat láttam. Mögöttem ült a korábbi cövekelnökünk, aki hamar megtanulta a nevünket. Az első sorban a diakónus fiam ücsörgött azon fiatal férfiak mellett, akik meglátogatták a kórházban, amikor diabéteszt állapítottak meg nála. A közelükben ült az egyházközségi Fiatal Nők vezetője, aki megtanította a lányomnak, hogyan készítsen ízletes krumplilepényt.
A kápolnában mindenütt olyan fiatalok ültek, akiket szerettem és egy angol nyelvű felsőfokú hitoktatási órán tanítottam; ott ültek a hithű látogatótanítóim; és mindazok, akik vidáman csatlakoztak az egyházközségi táncórákhoz, melyek megtartására a püspök kért fel.
Könnyek homályosították el a szememet, de ezúttal nem futottam ki a kápolnából. Ehelyett a táskámba nyúltam a saját csomag zsebkendőmért.
Az egyházközségben mindig mindenkinél volt egy csomaggal.