Szolgálattételi tantételek
Hogyan alakíthatjuk ki az egyházban a befogadás kultúráját?
Liahóna, 2019. július
Illusztrációk a Getty Images jóvoltából
Amikor körülnézünk az egyházközségeinkben és gyülekezeteinkben, olyan embereket látunk, akik láthatóan jól megvannak egymással. Amire viszont nem szoktunk gondolni az az, hogy még a látszólag beilleszkedett emberek között is sokan vannak, akik mellőzve érzik magukat. Egy közelmúltbeli kutatás kimutatta, hogy az amerikai felnőtteknek majdnem a fele a saját bevallása szerint magányosnak, mellőzöttnek, elszigeteltnek érzi magát.1
Fontos azt érezni, hogy befogadtak. Ez alapvető emberi szükséglet, és fáj, amikor kirekesztve érezzük magunkat. A mellőzöttség olyan érzéseket szülhet, mint a szomorúság vagy a harag.2 Amikor nem érezzük azt, hogy tartozunk valahová, akkor hajlamosak vagyunk olyan helyet keresni, ahol otthonosabban érezzük magunkat. Mindenkinek segítenünk kell azt érezni, hogy az egyházba tartozik.
A Szabadító módján történő befogadás
A Szabadító tökéletes példát mutatott abban, ahogy megbecsült és befogadott másokat. Amikor kiválasztotta az apostolait, nem a társadalmi állapottal, a vagyonnal vagy a jól csengő foglalkozással törődött. Megbecsülte a samáriai asszonyt a kútnál, annak ellenére téve neki bizonyságot saját isteni mivoltáról, hogy a zsidók lenézték a samáriaiakat (lásd János 4). Ő a szívre tekint, és nem személyválogató (lásd 1 Sámuel 16:7; Tan és szövetségek 38:16, 26).
A Szabadító azt mondta:
„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.
Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” (János 13:34–35).
Mit tehetünk?
Időnként nem könnyű eldönteni, hogy kívülállónak érzi-e magát valaki. A legtöbben nem mondják ki – legalábbis nem ilyen egyértelműen. Azonban szeretetteljes szívvel, a Szentlélek iránymutatásával, valamint a tudatosságra törekvő erőfeszítéssel felismerhetjük, ha az egyházi gyűlések és tevékenységek során valaki nem érzi úgy, hogy azoknak ő is a részese lenne.
Annak a lehetséges jelei, hogy valaki kirekesztve érzi magát:
-
Zárkózott testbeszéd, például szorosan összefont kéz vagy lesütött szem.
-
A terem hátsó részében vagy egyedül ül.
-
Nem jár istentiszteletre, vagy csak rendszertelenül jár.
-
A gyűlések vagy tevékenységek vége előtt távozik.
-
Nem vesz részt beszélgetésekben vagy az órai tanulásban.
Ezek a jelek egyéb érzelmek tünetei is lehetnek, úgymint félénkség, szorongás vagy a kényelmetlenség érzése. Azok az egyháztagok is úgy érezhetik, hogy „kilógnak a sorból”, akik újak az egyházban, más országból vagy társadalmi közegből érkeztek, vagy nem sokkal korábban megrázó változások történtek az életükben, mint amilyen egy válás, egy családtag halála, vagy a misszióból való idő előtti hazatérés.
Függetlenül attól, hogy mi az oka, ne habozzunk szeretettel fordulni feléjük. A szavainkkal és a tetteinkkel képesek vagyunk azt éreztetni, hogy mindenkit szívesen látunk, és mindenkire szükség van.
Néhány módja annak, hogy befogadóak és szívélyesek legyünk
-
Ne üljünk mindig ugyanazok mellett az istentiszteleten.
-
Tekintsünk túl az emberek külső megjelenésén, hogy meglássuk a valódi énjüket. (E témáról bővebben lásd a Szolgálattétel: úgy látni másokat, ahogy a Szabadító című cikket. Liahóna, 2019. jún. 8–11.)
-
Vonjunk be másokat is a beszélgetésekbe.
-
Hívjunk meg másokat, hogy legyenek részesei az életünknek. Például bevonhatjuk őket olyan tevékenységekbe, amelyeket már elkezdtünk tervezni.
-
Találjunk közös érdeklődési köröket, és építsünk azokra.
-
Ne fosszunk meg senkit a barátságunktól csupán azért, mert nem felel meg az elvárásainknak.
-
Amikor valami egyedit fedezünk fel másokban, legyünk érdeklődőek ahelyett, hogy elsiklanánk felette, vagy kerülnénk az említését.
-
Mutassuk ki a szeretetünket, és mondjunk őszinte dicséretet.
-
Szánjunk rá időt, és gondoljuk át, mit is jelent valójában, amikor azt mondjuk, hogy az egyház mindenkié, bármennyire különbözzenek is az emberek. Hogyan válthatnánk ezt valóra?
Nem mindig könnyű felszabadultnak érezni magunkat olyanok társaságában, akik mások, mint mi. Azonban gyakorlással jobbá válhatunk abban, hogy értékre leljünk az eltérésekben és mindabban, amit az egyes emberek egyedi módon tesznek hozzá a nagy egészhez. Ahogy azt Dieter F. Uchtdorf elder, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja tanította, a különbözőségeink segíthetnek nekünk jobb, boldogabb emberekké válni: „Gyertek, segítsetek nekünk felépíteni és megerősíteni az Isten minden gyermeke iránti gyógyítás, kedvesség és irgalom kultúráját!3
Áldást hozó befogadás
Christl Fechter a háború tépázta hazájából egy idegen országba költözött. Nem beszélte jól a nyelvet, és nem ismert senkit az új lakóhelyén, így aztán eleinte kívülállónak és magányosnak érezte magát.
Mivel az egyház tagja volt, összeszedte a bátorságát, és elkezdett járni az új egyházközségébe. Aggódott, hogy az erős akcentusa miatt az emberek majd nem akarnak beszélgetni vele, vagy ítélkezni fognak, amiért nem házas.
Ott azonban olyan emberekkel találkozott, akik túltekintettek a különbségeken, és befogadták a baráti közösségükbe. Szeretetteljesen felkarolták, és hamarosan azon kapta magát, hogy lefoglalja egy elemis osztály tanításában való segédkezés. A gyermekek nagyszerű példát mutattak a befogadásra, és az érzés, hogy szeretik, és szükség van rá, megerősítette a hitét, és segített felszítani az Úr iránti élethossziglani odaadását.