18. fejezet
Óvakodjatok a kevélységtől!
„A kevélység az egyetemes bűn, a nagy erkölcsi vétek. A kevélység ellenszere az alázatosság…”
Ezra Taft Benson életéből
Az egyház elnökeként elmondott első általánoskonferenciai beszédében Ezra Taft Benson elnök a kevélység és az alázat közötti különbségről tanított:
„A kevélység nem tekint fel Istenre, és nem törődik azzal, hogy mi a helyes. Oldalra néz az emberre, és arról vitatkozik, hogy kinek van igaza.
[…] A kevélység jellemzője inkább az, hogy »mit akarok az élettől?«, mintsem az, hogy »mit akar Isten, mit tegyek az életemmel?«. Akaratosság, Isten akarata helyett. Emberek miatti félelem, istenfélelem helyett.
Az alázat Isten akaratára reagál – ítéleteinek félésére és a körülöttünk lévők szükségleteire. A kevélyek fülében a világ tapsa zeng; az alázatosak szívét mennyei taps melengeti.”1
Ezek a tanítások ismertek voltak azok előtt, akik Benson elnökkel szolgáltak a Tizenkét Apostol Kvórumában. Tudták, hogy kvórumuk elnökeként soha nem a saját nézetei foglalkoztatták, hanem mindig Isten akaratának megismerése és követése. Boyd K. Packer elnök, aki később maga is a Tizenkettek Kvórumának elnökeként szolgált, ezt mondta Benson elnök hozzáállásáról a kvórumgyűlések tanácskozásaihoz: „Nyugodtan ellentmondhattál Benson elnöknek anélkül, hogy aggódnod kellett volna, hogy magára veszi. Teljes körű tanácskozásaink voltak egy-egy ügyről anélkül, hogy az ő feltételezett álláspontja miatt aggódtunk volna.”2 Russell M. Nelson, aki két éven át szolgált Benson elnök vezetése alatt a Tizenkettek Kvórumában, ezt mondta: „Minden megfontolandó ügyben, még ha az nem is egyezett a saját véleményével, Benson elnök egyetlen mércével mérte a helyzetet: mi a legjobb a királyság számára? Ha ez azzal járt, hogy egy redőt másképp kellett hajtogatni, mint ahogy eltervezte – ám legyen! Csak azt akarta, ami a legjobb volt a királyság számára.”3
Benson elnök vezető kormányzati beosztásban is ugyanilyen elkötelezett volt aziránt, hogy azt tegye, ami a legjobb Isten királyságának. Amikor az Egyesült Államok földművelésügyi minisztereként szolgált, sokszor volt része a „világ tapsában”4, és nagy mennyiségű kemény kritikában is. Ő egyiket sem engedte a fülében zengeni. Ehelyett hű maradt azokhoz az emlékeztető szavakhoz, amelyeket a felesége, Flora intézett hozzá gyakran: „Ne foglalkoztasson a világ rólad alkotott véleménye, ameddig az Úr előtt igaz vagy.”5 Kielégítette a halk „mennyei taps”6, és mindig arra törekedett, hogy feleljen Isten akaratára.
A Szabadító, aki „szelíd és alázatos szívű” (Máté 11:29), Ő a mi nagyszerű példánk az alázatra
Ezra Taft Benson tanításai
1
Az Úr figyelmeztet bennünket, hogy óvakodjunk a kevélységtől.
A Tan és a szövetségek elmondja nekünk, hogy a Mormon könyve „egy bukott nép feljegyzés[e]” (T&Sz 20:9). Miért buktak el? Ez a Mormon Könyvének egyik legfőbb üzenete. Mormon a következő szavakkal adja meg erre a választ a könyv utolsó fejezetében: „Íme, ezen nemzet, vagyis a nefita nép kevélysége bizonyul pusztulásuk okának” (Moróni 8:27). Majd pedig, nehogy elszalasszuk a Mormon könyvének eme nagy jelentőségű üzenetét ettől az elbukott néptől, az Úr a Tan és a szövetségekben is figyelmeztet, hogy „óvakodjatok a kevélységtől, különben olyanokká lesztek, mint a régi nefiták” (T&Sz 38:39).
Buzgón könyörgöm a hitetekért és az imáitokért, miközben megpróbálok rávilágítani a Mormon könyve ezen üzenetére: a kevélység bűnére. Ez az üzenet erősen nyomja a lelkemet már egy ideje, és tudom, hogy az Úr azt akarja, hogy most hangozzon el.
A halandóság előtti tanácsban a kevélység okozta, hogy Lucifer, „a hajnal fia” elbukott. (2 Nefi 24:12–15; lásd még T&Sz 76:25–27; Mózes 4:3.) Ennek a világnak a végén, amikor Isten tűzzel tisztítja meg a földet, a kevélyek elégnek, mint a tarló, a szelídek pedig örökölni fogják a földet. (Lásd 3 Nefi 12:5; 25:1; T&Sz 29:9; JST 1:37; Malakiás 4:1.)
A Tan és a szövetségekben az Úr háromszor használja az „óvakodj a kevélységtől” kifejezést, figyelmeztetve többek között az egyház második elderét, Oliver Cowderyt, valamint Emma Smitht, a próféta feleségét (T&Sz 23:1; lásd még 25:14; 38:39).7
2
A kevélység legfőbb jellemzője az ellenségeskedés Istennel és embertársainkkal szemben.
A kevélység egy igen félreértett bűn, és sokan tudatlanságban vétkeznek. (Lásd Móziás 3:11; 3 Nefi 6:18.) A szentírásokban nincs olyan, hogy jogos kevélység – a kevélység mindig bűnnek számít. Függetlenül tehát attól, hogy a világ hogyan használja ezt a kifejezést, nekünk azt kell megértenünk, hogyan használja Isten ezt a kifejezést, hogy megérthessük a szentírások nyelvezetét, és hogy az javunkra válhasson (lásd 2 Nefi 4:15; Móziás 1:3–7; Alma 5:61).
Legtöbben úgy gondoljuk, hogy a kevélység énközpontúság, önteltség, hencegés, fennhéjázás vagy gőg. Mindezek részét képezik e bűnnek, de nem tartalmazzák annak velejét, vagyis a lényegét.
A kevélység központi jellemzője ugyanis az ellenségeskedés – ellenségeskedés Istennel és ellenségeskedés az embertársainkkal. Az ellenségeskedés azt jelenti: „gyűlölet valami iránt, rosszindulat vagy az ellenállás egy állapota”. Ezen erő által szeretne Sátán uralkodni felettünk.
A kevélység természetéből fakadóan versengő. Saját akaratunkat szembeállítjuk Isten akaratával. Amikor kevélységünket Isten felé irányítjuk, annak lelkülete ez: „az én akaratom legyen meg, nem a tiéd”. Ahogyan Pál mondta, az ilyen „a maga hasznát keresi, nem a Krisztus Jézusét” (Filippibeliek 2:21).
Ha akaratunk Isten akaratával verseng, akkor vágyaink, ösztöneink és szenvedélyeink zabolátlanná válhatnak (lásd Alma 38:12; 3 Nefi 12:30).
A kevélyek nem képesek elfogadni, hogy Isten hatalma nyújtson iránymutatást az életükben (lásd Hélamán 12:6). Az igazságról vallott felfogásukat helyezik szembe Isten fenséges tudásával, a képességeiket Isten papsági hatalmával, a teljesítményeiket pedig az Ő hatalmas műveivel.
Az Isten ellen irányuló ellenségeskedésünk sok címkét viselhet magán, úgymint a lázadás, a keményszívűség, a merevnyakúság, a bűnbánat hiánya, a felfuvalkodottság, a sértődékenység, valamint a jelek keresése. A kevélyek azt kívánják, hogy Isten értsen velük egyet. Hallani sem akarnak arról, hogy ők változtassanak a saját véleményükön azért, hogy az egyezzen Istenével.
A kevélység e nagyon is gyakori bűnének másik nagy alkotóeleme az embertársainkkal szembeni ellenségeskedés. Naponta megkísértetünk, hogy magunkat mások fölé emeljük, őket pedig lekicsinyeljük (lásd Hélamán 6:17; T&Sz 58:41).
A kevélyek minden embert ellenségükké tesznek azáltal, hogy intellektuális képességeiket, véleményüket, eredményeiket, vagyonukat, tehetségeiket vagy a világ egyéb mérőeszközeit szembeállítják másokkal. C. S. Lewis szavaival: „A kevélység nem leli élvezetét valaminek a birtoklásában, hanem csak abban, ha többet birtokol belőle, mint a másik ember. […] Az összehasonlítás az, ami kevéllyé tesz: a jóleső érzés, hogy a többiek felett állsz. Amint vége van a versengésnek, eltűnik a kevélység is” (Mere Christianity, New York: Macmillan, 1952, pp. 109–10).
A földi élet előtti tanácsban Lucifer szembeállította saját javaslatát az Atya azon tervével, amelyet Jézus Krisztus támogatott (lásd Mózes 4:1–3). Azt kívánta, hogy mindenkinél jobban dicsőítsék őt (lásd 2 Nefi 24:13). Röviden szólva, kevély vágya arra irányult, hogy megfossza Istent a trónjától (lásd T&Sz 29:36; 76:28).
A szentírások bővelkednek annak bizonyítékaiban, hogy milyen súlyos következményekkel jár a kevélység bűne az egyénekre, csoportokra, városokra és nemzetekre nézve. „A megromlás előtt kevélység jár” (Példabeszédek 16:18). Ez pusztította el a nefita nemzetet és Szodoma városát (lásd Moróni 8:27; Ezékiel 16:49–50).8
3
A kevélyek sokkal jobban félik az emberek ítéletét, mint Isten ítéletét.
A kevélység vezetett Krisztus keresztre feszítéséhez. A farizeusok azon dühödtek fel, hogy Jézus Isten Fiának nevezte magát: ez fenyegetést jelentett az ő helyzetükre, így hát összeesküvést szerveztek a megöletésére (lásd János 11:53).
Saul kevélységből lett Dávid ellensége. Féltékeny volt, mert az izraelita asszonyok sokasága azt énekelte, hogy „megverte Saul az ő ezerét és Dávid is az ő tízezerét” (1 Sámuel 18:6–8).
A kevélyek sokkal jobban félik az emberek ítéletét, mint Isten ítéletét (lásd T&Sz 3:6–7; 30:1–2; 60:2). A „mit gondolnak majd rólam az emberek?” többet nyom a latban, mint az, hogy „mit gondol majd rólam Isten?”.
Noé király már közel állt ahhoz, hogy szabadon engedje Abinádi prófétát, ám amikor gonosz papjai a kevélységét legyezgették, akkor a lángok közé küldte Abinádit (lásd Móziás 17:11–12). Heródest elszomorította felesége azon kérése, hogy lefejeztesse Keresztelő Jánost. De kevély vágya miatt, hogy jó színben tűnjön fel, tehát „a vendégek miatt” megölette Jánost (lásd Máté 14:9 és Márk 6:26).
Noé király kevélysége Abinádi és a saját halálához vezetett
Az emberek ítéletétől való félelem az emberek jóváhagyásáért való versengésben nyilvánul meg. A kevélyek „inkább szereti[k] az emberek dicséretét, mintsem az Istennek dicséretét” (János 12:42–43). A tetteink indítékában nyilvánul meg a bűn. Jézus azt mondta, hogy Ő „mindenkor azokat cseleksz[i]”, ami Istennek tetsző (János 8:29). Nem lenne jobb, ha az ösztönözne bennünket, hogy Isten tetszése szerint cselekedjünk ahelyett, hogy megpróbáljuk magunkat a testvérünk fölé emelni, és azon igyekezni, hogy felülmúljunk másokat?
Néhány kevély ember nem annyira azon aggódik, hogy a bére elegendő-e a szükségletei kielégítéséhez, hanem inkább azon, hogy magasabb-e a bére, mint valaki másé. Ők azt tekintik jutalomnak, ha mindenki másnál jobbak. Ez a kevélységből eredő ellenségeskedés.
Amikor kevélység uralja a szívünket, elveszítjük a világtól való függetlenségünket, és szabadságunkat az emberek ítéletének rabságába vetjük. A világ túlharsogja a Szentlélek suttogásait. Az emberi érvelések semmibe veszik Isten kinyilatkoztatásait, és a kevélyek elengedik a vasrudat (lásd 1 Nefi 8:19–28; 11:25; 15:23–24).9
4
A kevélység sokféle módon nyilvánul meg.
A kevélység olyan bűn, amelyet könnyen észreveszünk másokban, de csak ritkán ismerünk fel önmagunkban. A legtöbben úgy tekintünk a kevélységre, mint a csúcson lévő emberek – a gazdagok és a tanultak – bűnére, akik lenéznek ránk, többiekre (lásd 2 Nefi 9:42). Létezik azonban köztünk egy sokkal gyakoribb betegség – ez pedig a lentről felfelé tekintő kevélység. Igen sokféle módon nyilvánul meg, úgymint a hibakeresésben, a pletykálkodásban, a rágalmazásban, a zúgolódásban, a lehetőségeinket meghaladó életmódban, az irigységben, a sóvárgásban, a másikat felemelni képes hála és dicséret visszatartásában, valamint az engesztelhetetlenségben és féltékenységben.
Az engedetlenség lényegében egy kevély hatalmi harc valaki olyannal szemben, akinek fennhatósága van felettünk. Ez lehet egy szülő, egy papsági vezető, egy tanár, vagy végső soron Isten is. A kevély ember gyűlöli azt a tényt, hogy valaki felette áll. Úgy gondolja, ez lealacsonyítja őt.
Az önzés egyike a kevélység hétköznapibb arcainak. „Hogyan érint engem mindez?” – e körül forog minden, ami számít: az önhittség, az önsajnálat, a világi önmegvalósítás, az önös érdekek kielégítése és maga az önzés.
A kevélység titkos összeesküvéseket eredményez, melyeket hatalom- és haszonszerzésre, valamint a világ dicsőségének elnyerésére hoznak létre (lásd Hélamán 7:5; Ether 8:9, 16, 22–23; Mózes 5:31). A kevélység bűnének e gyümölcsei – vagyis a titkos összeesküvések – döntötték meg a járedita és nefita civilizációkat, és sok más nemzet bukásának voltak és lesznek is még okozói. (Lásd Ether 8:18–25.)
A kevélység másik arca a viszálykodás. A vitatkozások, veszekedések, az igazságtalan uralom, a nemzedéki szakadékok, a válások, a házastársi bántalmazás, a lázongások és zavargások mind a kevélység ezen fajtájába tartoznak.
A családunkban lévő viszálykodás elűzi az Úr Lelkét. Elűzi továbbá számos családtagunkat is. A viszálykodás mértéke egy barátságtalan szótól akár a világméretű ellenségeskedésig is terjedhet. A szentírások elmondják, hogy „csak háborúság lesz a kevélységből” (Példabeszédek 13:10; lásd még Példabeszédek 28:25).
A szentírások tanúsága szerint a kevélyek sértődékenyek és haragtartók (lásd 1 Nefi 16:1–3). Visszatartják megbocsátásukat, csak azért, hogy a másik az adósuk maradjon, és igazolják sértettségüket.
A kevélyeknek nehéz elfogadni a tanácsot vagy a helyesbítést (lásd Példabeszédek 15:10; Ámós 5:10). Védekezővé válnak, hogy igazolják gyarlóságaikat és kudarcaikat, és kifogásokat keressenek rájuk (lásd Máté 3:9; János 6:30–59).
A kevélyek a világ véleményére alapozzák, hogy értékesek-e, vagy sem. Önbecsülésüket az határozza meg, hogy ezen ítélet szerint hol állnak éppen a világi sikerek szamárlétráján. Akkor érzik magukat egyénileg értékesnek, ha minél többen vannak olyanok, akik alattuk állnak teljesítményben, tehetségben, szépségben vagy szellemi képességekben. A kevélység rút. Azt állítja, hogy „a te sikered az én kudarcom”.
Ha Istent szeretjük, és az Ő akaratát tesszük, valamint jobban féljük az Ő ítéletét, mint az emberekét, akkor lesz önbecsülésünk.10
5
A kevélység korlátozza vagy megakadályozza a fejlődést.
A kevélység olyan bűn, mely a szó legszorosabb értelmében kárhozatra vezet bennünket. Korlátozza vagy megakadályozza a fejlődést (lásd Alma 12:10–11). A kevélyek nehezen taníthatók (lásd 1 Nefi 15:3, 7–11). Nem fogják megváltoztatni véleményüket azért, hogy elfogadják az igazságot, mert ez azt sugallná, hogy tévedtek.
A kevélység káros hatással van minden kapcsolatunkra: az Istennel és az Ő szolgáival való kapcsolatunkra, a férj és a feleség, a szülő és gyermek, a munkaadó és alkalmazott, tanár és diák, valamint az egész emberiség közötti kapcsolatra. Kevélységünk mértéke határozza meg, hogyan bánunk Istenünkkel, valamint fivéreinkkel és nőtestvéreinkkel. Krisztus oda akar emelni minket, ahol Ő áll. Vajon vágyunk-e arra, hogy ugyanezt tegyük másokkal?
A kevélység elhomályosítja azon érzésünket, hogy Isten gyermekei és egymás testvérei vagyunk. Elkülönít és megoszt bennünket: „rangsort” állít fel közöttünk „vagyonunk” és „tanulási lehetőségeink” szerint (3 Nefi 6:12). Lehetetlen az egység a kevély nép között, pedig ha nem vagyunk egyek, nem vagyunk az Úré (lásd Móziás 18:21; T&Sz 38:27; 105:2–4; Mózes 7:18).
Gondoljunk bele, milyen árat követelt tőlünk a kevélység a múltban, és milyen árat követel most tőlünk a saját életünkben, a családunkban és az egyházban!
Gondoljunk a bűnbánatra, mely megváltoztatná az életeket, fenntartaná a házasságokat, és megerősítené a családokat, ha a kevélység nem tartana vissza minket attól, hogy bevalljuk a bűneinket, és elhagyjuk azokat (lásd T&Sz 58:43).
Gondoljunk a sok-sok testvérünkre, akik kevésbé tevékenyek az egyházban, mert megsértődtek, és kevélységük nem engedi, hogy megbocsássanak, vagy mindenből falatozhassanak az Úr asztaláról.
Gondoljunk a fiatal férfiak és házaspárok további ezreire, akik misszióban lehetnének, ha a kevélységük nem tartaná vissza őket attól, hogy szívüket átadják Istennek (lásd Alma 10:6; Hélamán 3:34–35).
Gondoljunk bele, mennyire előrehaladna a templomi munka, ha fontosabb lenne, hogy időnket ezzel az isteni szolgálattal töltsük azon kevély elfoglaltságok helyett, melyek az időnkért versengenek.11
Az alázat egységet teremt és erőt visz a házasságokba és a családokba
6
A kevélység ellenszere az alázatosság.
A kevélység különböző időben és különböző mértékben, de mindannyiunkra hatással van. Most már láthatjátok, hogy a Lehi álmában látott épület, amely a világ gőgjét jelképezi, miért volt olyan nagy és tágas, és miért volt oly hatalmas az a tömeg, amely bement oda (lásd 1 Nefi 8:26, 33; 11:35–36).
A kevélység az egyetemes bűn, a nagy erkölcsi vétek. Igen, a kevélység valóban az egyetemes bűn, a nagy erkölcsi vétek.
A kevélység ellenszere az alázatosság – a szelídség és engedékenység (lásd Alma 7:23). A megtört szív és töredelmes lélek (lásd 3 Nefi 9:20; 12:19; T&Sz 20:37; 59:8; Zsoltárok 34:18; Ésaiás 57:15; 66:2). Ahogy Rudyard Kipling olyan jól kifejezte:
A tömeg zaja elhal már,
Hadvezére, királya sincs,
Ám ősi áldozatod áll:
Az alázatos, megtört szív.
Seregek Ura, maradj még,
Hogy ezt ne feledje a nép!
Isten népe csakis alázatos lehet. Vagy azt választjuk, hogy alázatosak leszünk, vagy pedig rákényszerítenek bennünket, hogy azok legyünk. Alma ezt mondta: „Áldottak… azok, akik megalázkodnak anélkül, hogy alázatosságra kényszerülnének” (Alma 32:16).
Válasszuk hát az alázatosságot!
Úgy tudunk alázatossá válni, hogy legyőzzük testvéreink iránt érzett ellenséges érzéseinket, hogy tiszteljük őket, mint önmagunkat, és hogy olyan magasra vagy még magasabbra emeljük őket, mint amilyen magasan mi állunk (lásd T&Sz 38:24; 81:5; 84:106).
Úgy tudunk alázatossá válni, hogy elfogadjuk a tanácsot és a feddést (lásd Jákób 4:10; Hélamán 15:3; T&Sz 63:55; 101:4–5; 108:1; 124:61, 84; 136:31; Példabeszédek 9:8).
Úgy tudunk alázatossá válni, hogy megbocsátunk azoknak, akik megbántottak minket (lásd 3 Nefi 13:11, 14; T&Sz 64:10).
Úgy tudunk alázatossá válni, hogy önzetlen szolgálatot végzünk (lásd Móziás 2:16–17).
Úgy tudunk alázatossá válni, hogy misszióba megyünk, és prédikáljuk az igét, amely alázatossá tesz másokat (lásd Alma 4:19; 31:5; 48:20).
Úgy tudunk alázatossá válni, hogy gyakrabban elmegyünk a templomba.
Úgy tudunk alázatossá válni, hogy beismerjük és elhagyjuk bűneinket, és újjászületünk Istentől (lásd T&Sz 58:43; Móziás 27:25–26; Alma 5:7–14, 49).
Úgy tudunk alázatossá válni, hogy szeretjük Istent, és saját akaratunkat alárendeljük az Övének, valamint hogy Őt tesszük az első helyre az életünkben (lásd 3 Nefi 11:11; 13:33; Moróni 10:32).
Válasszuk hát az alázatosságot! Meg tudjuk tenni. Tudom, hogy képesek vagyunk rá!
Drága fivéreim és nővéreim, fel kell készülnünk Sion megváltására! Lényegében a kevélység bűne akadályozott meg bennünket abban, hogy Joseph Smith próféta napjaiban létrehozzuk Siont. Ugyanez, a kevélység bűne volt az, amely véget vetett a nefiták közötti felajánlás törvényének (lásd 4 Nefi 1:24–25).
A kevélység a nagy botlókő a Sion felé vezető úton. Megismétlem: A kevélység a nagy botlókő a Sion felé vezető úton.
Meg kell tisztítanunk a belső edényt azáltal, hogy legyőzzük a kevélységet (lásd Alma 6:2–4; Máté 23:25–26).
Engednünk kell „a Szent Lélek hívásainak”, le kell vetkőznünk a kevély „természetes embert”, „szentté [kell válnunk] az Úr, Krisztus engesztelése által”, olyanná, „mint egy gyermek, [aki] engedékeny, szelíd, alázatos” (Móziás 3:19; lásd még Alma 13:28).
Azért imádkozom buzgón, hogy ezt megtegyük, és betöltsük isteni rendeltetésünket.12
Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz
Kérdések
-
Benson elnök rámutatott, hogy a kevélység vezetett a nefita nép elpusztításához (lásd 1. szakasz). Szerinted miért van ekkora romboló ereje a kevélységnek?
-
Milyen módjai vannak annak, ahogyan az emberek szembeállítják a saját akaratukat Isten akaratával? (Lásd 2. szakasz.) Milyen áldásaink származnak abból, ha követjük Isten akaratát?
-
Szerinted miért tesszük fel néha azt a kérdést, hogy „mit gondolnak majd rólam az emberek?” ahelyett, hogy azt kérdeznénk, hogy „mit gondol majd rólam Isten?” (lásd 3. szakasz). Hogyan változik meg az életünk, amikor leghőbb vágyunk kedvesnek lenni Isten előtt?
-
Tekintsd át a kevélység azon megnyilvánulásait, amelyek a 4. szakaszban vannak felsorolva. Hogyan kerülhetjük el a kevélység e megnyilvánulásait az életünkben?
-
Benson elnök ezt mondta: „A kevélység káros hatással van minden kapcsolatunkra” – Istennel és másokkal (5. szakasz). Miért igaz ez a kijelentés? Milyen módokon javulnak a kapcsolataink, amikor alázatosak vagyunk?
-
A 6. szakaszban Benson elnök több lehetséges módot sorol fel arra, hogy miként választhatjuk az alázatosságot. Szerinted miért jobb választani a megalázkodást, mint kényszerülni a megalázkodásra?
Kapcsolódó szentírások
Máté 23:12; Lukács 18:9–14; Jakab 4:6; Alma 5:27–28; T&Sz 112:10; 121:34–40
Tanulmányi segédletek
Ahhoz, hogy a próféták szavait magadhoz hasonlítsd, gondolkozz el azon, hogyan vonatkoznak rád a tanításai (lásd Tanítás, nincs nagyobb elhívás [2000]. 165.). Érdemes lehet feltenni magadnak a kérdést, hogy miként segítenek neked azok a tanítások életed aggodalmaiban, kérdéseiben és kihívásaiban.