20. fejezet
Legeltesd az én juhaimat!
„[M]indannyiunknak meg kell tanulnunk igaz pásztornak lenni. Ugyanazt a szeretetet kell kinyilvánítanunk mások felé, amellyel a Jó Pásztor viseltet mindannyiunk felé. Minden lélek becses Őelőtte.”
Ezra Taft Benson életéből
Ezra Taft Benson elnök egy olyan élményről mesélt, amely akkor érte, amikor egy cövekelnökségben szolgált tanácsosként:
„Évekkel ezelőtt, az Idaho állambeli Boise városban tartott elnökségi ülésen, megpróbáltunk kiválasztani egy elnököt a cövek leggyengébb és legkisebb elderek kvórumának élére. Az írnokunk behozta az érintett kvórum összes elderének jegyzékét, és abban szerepelt egy olyan illető neve, akit akkor már évek óta ismertem. Erős utolsónapiszent családból származott, de nem nagyon csinált bármit is az egyházban.
Ha a püspök szólt a tagoknak, hogy valami dolgozni való van a kápolnán, akkor általában eljött, és ha a kvórumtagok éppen szoftballozni akartak, hát olykor őt is ott lehetett látni közöttük. Voltak vezetői képességei: egy helyi jótékonysági egyletnek volt az elnöke, és remek munkát végzett.
Azt mondtam a cövekelnöknek: »Engedélyeznéd, hogy elmenjek és találkozzak ezzel az emberrel, és azt a kihívást intézzem hozzá, hogy igazítsa az életét az egyház mércéjéhez, és álljon a kvóruma élére? Tudom, hogy van ebben kockázat, de megvan a képessége.«
A cövekelnök azt mondta: »Csináld csak, és áldjon meg az Úr.«
[…] Elmentem ennek a férfinak az otthonába. Soha nem felejtem el az arcára kiülő kifejezést, amikor ajtót nyitott és meglátta kint állni a cövekelnöksége egyik tagját. Habozva behívott; a felesége éppen vacsorát főzött, én pedig éreztem a kávé illatát beszűrődni a konyhából. Megkértem, hogy a felesége is csatlakozzon. Miután leültünk, elmondtam neki, hogy miért jöttem. »Nem kérem, hogy ma válaszolj – mondtam neki. – Csak annyit kérek, hogy ígérjétek meg, hogy gondolkoztok róla, imádkoztok felőle, átgondoljátok, hogy mit jelent majd ez a családotoknak, én pedig a jövő héten visszajövök. Ha úgy döntötök, hogy nem fogadjátok el, szeretetünk változatlan marad irántatok« – tettem hozzá.
A következő vasárnap, amint ajtót nyitott, rögtön láttam, hogy változás történt. Örömmel fogadott, gyorsan behívott, és szólt a feleségének is, hogy csatlakozzon. Azt mondta: »Benson testvér, úgy tettük, ahogy mondtad. Gondolkoztunk róla, imádkoztunk felőle, és úgy döntöttünk, hogy elfogadjuk az elhívást. Ha nektek, fivéreknek, ekkora bizalmatok van bennem, akkor én hajlandó vagyok az életemet az egyház mércéjéhez igazítani, amit amúgy már régen meg kellett volna tennem.«
Hozzátette: »Azóta nem ittam kávét, hogy itt voltál a múlt héten, és nem is fogok többé.«
Elválasztották az elderek kvóruma elnökének, és a kvórum látogatottsága növekedni kezdett – és ez a növekedés csak folytatódott. Kiment, felkarolta a kevésbé tevékeny eldereket, és behozta őket. Pár hónappal később elköltöztem a cövekből.
Évek teltek el, amikor egy nap Salt Lake Cityben, a Templom téren odajött hozzám egy férfi. Kezet nyújtott és azt mondta: »Benson testvér! Már nem emlékszel rám, igaz?«
»De, emlékszem – válaszoltam. – Csak a neved nem jut eszembe.«
Azt mondta: »Emlékszel, amikor hét évvel ezelőtt Boiseban meglátogattad egy kötelességszegő elder otthonát?« Akkor természetesen minden beugrott. Azután a férfi azt mondta: »Benson testvér, nem tudok elég hosszú ideig élni ahhoz, hogy elégszer megköszönhessem az akkori, vasárnap délutáni látogatásodat. Most püspök vagyok. Régen úgy hittem, hogy boldog vagyok, de nem tudtam, mi az igazi boldogság.«”1
Ezen élmény és más élmények által lelkesítve, Benson elnök bátorította az utolsó napi szenteket, hogy karolják fel az egyház azon tagjait, akik „az egyháztól és az evangélium befolyásától elkülönülve” élnek.2 Az 1984-es áprilisi általános konferencián ezt mondta: „Örömmel vettük oly sok fivérünk és nőtestvérünk tevékennyé tételét. Buzdítjuk a papsági és segítőegyleti vezetőket, hogy folytassák ezt a nagyszerű erőfeszítést.”3 Ugyanazon a héten papsági vezetők egy csoportjához is szólt arról, milyen fontos, hogy barátkozzanak azokkal a férfiakkal az egyházban, akik még nem lettek elrendelve elderré:
„Szívem ezen férfiak, családfők felé fordul. […] Nem hiszem, hogy lenne ma az egyházban nagyobb kihívásunk, mint e férfiak tevékennyé tétele, és eljuttatása arra a pontra, hogy elvigyék családjaikat az Úr házába, és megnyissák számukra a leggazdagabb áldásokat, melyek csak ismeretesek a férfiak és a nők előtt ebben és az eljövendő világban.
Fivérek, abban reménykedünk és azért imádkozunk, hogy többnek lássátok a tevékennyé tétel erőfeszítéseit egy ideiglenes programnál. Reméljük, hogy akik majd visszatekintenek egyházunk történelmének e szakaszára, elmondhatják, hogy ez volt az az időszak, amikor sok bolyongó és elveszett lélek állíttatott vissza Isten egyházába.”4
„Most van itt az ideje, hogy alkalmazzuk a Szabadító jó pásztorról szóló tanítását…”
Ezra Taft Benson tanításai
1
Az Úr követőiként küldetésünk része, hogy felkaroljuk azokat a fivéreinket és nővéreinket, akik különváltak az egyháztól.
Az Úr egyházának rendeltetése az, hogy elősegítse Isten minden fiának és lányának haladását az örök élet legnagyobb áldásai felé.
[…] Szeretnék a szentek tökéletesítését célzó küldetésünkről beszélni, különösen pedig arról a kihívásról, amelyet a teljesen tevékeny egyházi léttől visszavonultak tevékennyé tétele jelent. Ezek a tagok, akik a fivéreink és a nővéreink, jelenleg az egyháztól és az evangélium befolyásától elkülönülve élnek.
A kevésbé tevékeny egyháztagok e csoportjában sok olyan innen hiányzó ember van, aki közömbös és érdektelen. Olyanok is vannak benne, akik ideiglenesen elvesztek, mert nem ismerjük a hollétüket. Ezek közül néhányan új megtértek, akik nyilván nem részesültek abban a tápláló figyelemben és tanításban, amely arra indította volna őket, hogy „polgártársai [legyenek] a szenteknek” (lásd Efézusbeliek 2:19). Sokan egyedülálló felnőttek.
Egyháztagokként és az Úr követőiként minden ilyen egyén felé át kell adnunk és meg kell újítanunk a szeretetünket és szívből jövő meghívásunkat a visszatérésre. „Jöjjetek vissza! Jöjjetek vissza és lakmározzatok az Úr asztalánál, és ízleljétek meg újból a szentek társaságának édes és megelégedést nyújtó gyümölcseit” (Ensign, March 1986, p. 88).
Az előttünk álló kihívás hatalmas. […] Nagy hitet, lendületet és odaadást kell tanúsítanunk, ha el akarjuk érni ezeket a testvéreket. De muszáj megtennünk. Az Úr elvárja tőlünk, és mi megtesszük!5
2
Amikor táplálni törekszünk az eltévelyedetteket, a Szabadító jó pásztorról szóló tanítását kell alkalmaznunk.
Most van itt az ideje, hogy alkalmazzuk a Szabadító jó pásztorról szóló tanítását az elveszett juhok és csökönyös bárányok visszahozásának előttünk álló kihívásában.
„Mit gondoltok? Ha valamely embernek száz juha van, és egy azok közül eltévelyedik: vajjon a kilenczvenkilenczet nem hagyja-é ott, és a hegyekre menvén, nem keresi-é azt, a melyik eltévelyedett?
És ha történetesen megtalálja azt, bizony mondom néktek, inkább örvend azon, mint a kilenczvenkilenczen, a mely el nem tévelyedett” (Máté 18:12–13).
Jézus idejében a palesztinai pásztor ismerte minden egyes juhát. A juhok ismerték a hangját, és bíztak benne. Nem követtek idegeneket. Amikor tehát szólította őket, a juhok hozzá mentek. (Lásd János 10:1–5, 14.)
Éjszakára a pásztorok bevezették juhaikat egy cserénybe vagy egy karámba. Magas falak övezték a karámot; ezek tetejét tüskék szegélyezték, hogy a vadállatok és tolvajok ne tudjanak keresztülmászni rajtuk. Néha azonban egy éhségtől űzött vadállat átvetődött a falakon a juhok közé, megrémítve és veszélybe sodorva azokat.
Az ilyen helyzetben vált el az igazi – a juhait szerető – pásztor a bérestől, aki csupán kötelességből, fizetésért dolgozott. Az igazi pásztor hajlandó volt az életét áldozni a juhaiért. Bement a juhok közé, és harcolt az épségükért. A béres ugyanakkor többre értékelte személyes biztonságát a juhokénál, és rendszerint elmenekült a veszélytől.
Jézus ezt a hétköznapi történetet használta arra, hogy kijelentse, miszerint Ő a Jó Pásztor, az Igaz Pásztor. Testvérei iránti szeretete okán hajlandó volt saját akaratából, önként letenni értük az életét. (Lásd János 10:11–18.)
Végül aztán a Jó Pásztor valóban az életét adta a juhokért – értetek, értünk, mindannyiunkért.
A jó pásztor jelképrendszere nem nélkülözi a jelentőségteljes párhuzamokat a mai egyházzal sem. A juhokat éber pásztoroknak kell vezetniük. Túl sokan tévelyegnek. Egyeseket a figyelmüket csak egy pillanatra megzavaró dolgok csalnak el. Mások teljességgel elvesztek.
Tisztában vagyunk vele, hogy az elmúlt korokhoz hasonlóan, a juhok egy része lázadni fog, és olyan lesz, „mint a vad nyáj, mely elszökik a pásztortól” (Móziás 8:21). A legtöbb gondunk azonban a szerető és figyelmes pásztorolás hiányából fakad, és több pásztort is kell nevelni.
A pásztor gondoskodása alatt az új egyháztagjainkat – azokat, akik újonnan születtek az evangéliumba – figyelmes barátkozás által kell táplálni, miközben növekednek evangéliumi tudásukban, és elkezdenek az új mércék szerint élni. Az ilyen figyelem biztosítja, hogy ne térjenek vissza régi szokásaikhoz.
A pásztor szerető gondoskodása alatt a fiataljaink, a fiatal bárányaink nem éreznek majd akkora hajlandóságot a bolyongásra. Ha azonban mégis erre hajlanának, akkor a pásztor botjának kampója – a szerető kar és a megértő szív – segít visszahozni őket.
A pásztor gondoskodása alatt sokakat vissza lehet még hozni, akik ma a nyájtól elkülönülve vannak. Sokan azok közül, akik az egyházon kívül kötöttek házasságot, és a világ életvitelét öltötték magukra, felelhetnek arra a hívásra, hogy térjenek vissza a nyájba.6
Amikor ápoljuk a barátságokat az egyházközségeinkben és gyülekezeteinkben, akkor segítünk egymásnak megmaradni a Jó Pásztor nyájában
3
Azoknak az utolsó napi szenteknek, akik eltévelyedtek, valódi, szívből jövő törődésre van szükségük az igaz és szerető pásztoroktól.
Nincsenek új megoldások arra a régi gondra, hogy a juhok máshova tévednek élelemért. A kipróbált megoldás az a megbízás, melyet Jézus adott Péternek, és amelyet háromszori ismétléssel hangsúlyozott ki: „Legeltesd az én bárányaimat! Legeltesd az én juhaimat! Legeltesd az én juhaimat!” (Lásd János 21:15–17.)
Ahogyan az a Mormon könyve dicsőséges intésében is szerepel, a Krisztus egyházába keresztelteknek arra van szükségük, hogy „emlékezzenek rájuk és Isten jó szavával táplálják őket” (Moróni 6:4).
A válasz tehát a nyáj imádságos pásztorolásában és etetésében található – más szóval, a személyes óvó gondoskodásban. Valódi, szívből jövő törődésre van szükség egy igaz és szerető pásztortól, nem csupán arra a sekélyes érdeklődésre, melyet egy béres tanúsíthat.
Amikor a jó pásztor elgondolásáról beszélünk, elismerjük, hogy az Úr ezt a felelősséget a papságviselőknek adta. Ugyanakkor a nőtestvéreknek is vannak „pásztorolási” elhívásai abban a jószívű és szerető szolgálatban, melyet egymás között és mások felé végeznek. Így hát mindannyiunknak meg kell tanulnunk jó pásztornak lenni. Ugyanazt a szeretetet kell kinyilvánítanunk mások felé, amellyel a Jó Pásztor viseltet mindannyiunk felé. Minden lélek becses Őelőtte. Hívása minden egyháztagot, Isten minden fiát és lányát szólítja.
„Íme, ő minden emberhez felhívást intéz, mert ki van nyújtva feléjük az irgalom karja, és ő így szól: Tartsatok bűnbánatot, és én majd befogadlak benneteket.
[…] Jöjjetek hozzám, és vesztek az élet fájának gyümölcséből…
Igen, jöjjetek hozzám, hozzatok igazlelkű cselekedeteket…” (Alma 5:33–35).
Senkitől nem tartatik vissza a hívása. Mindenkit szívesen lát, aki elfogadja nagylelkű meghívását, hogy részesüljön az evangéliumából. A juhokat – a megzavartakat, a közömböseket, a mással elfoglaltakat – meg kell találni és tevékeny állapotba kell visszaszeretni. Minden papsági és segédszervezeti erőforrást fel kell használni ezen erőfeszítés támogatására.
Ennek a kihívásnak nem lehet megfelelni addig, mígnem a cöveki, egyházközségi, kvórumi és segédszervezeti vezetők és hithű tagok egyházszerte gyakorolják az akaratukat és a hitüket, hogy visszahozzák a kevésbé tevékenyeket a teljesen tevékeny egyházi létbe.
Amikor őszintén törekedtek e nemes cél megvalósítására, arra biztatunk benneteket, hogy megújult nyomatékkal kezeljétek az eredményes papsági házitanítást és az eredményes segítőegyleti látogatótanítást. A házitanítás és a látogatótanítás sugalmazott programok. Úgy lettek megtervezve, hogy minden hónapban elérjék az egyház minden tagját – a tevékenyeket és a kevésbé tevékenyeket egyaránt. Kérjük, hogy helyezzetek nagyobb hangsúlyt a házitanításra és a látogatótanításra.7
4
Amikor továbbra is szolgáljuk testvéreinket, akkor segíthetünk nekik részesülni az evangélium szertartásaiból és áldásaiból.
Imáinknak ma ugyanolyan erővel és aggódással kell szólniuk, mint amikor Alma imádkozott azért, hogy visszahozhassa a bolyongó zorámitákat, akik eltévelyedtek az Úrtól:
„Ó Uram, add meg nekünk, hogy sikerüljön őket ismét tehozzád vezetnünk Krisztusban.
Íme, Ó Uram, értékes az ő lelkük, és sokan közülük a testvéreink; adj tehát nekünk, Ó Uram, hatalmat és bölcsességet, hogy ismét elhozhassuk tehozzád ezeket a testvéreinket” (Alma 31:34–35; kiemelés hozzáadva).
[…] A lelkek tevékennyé tételének tantételei nem változnak. Ezek a következők:
1. Az elveszetteket vagy kevésbé tevékenyeket fel kell kutatni, és kapcsolatba kell lépni velük.
2. Szerető törődést kell tanúsítani. Érezniük kell a szeretetünket.
3. Tanítani kell nekik az evangéliumot. Érezniük kell a Szentlélek hatalmát a tanítókon keresztül.
4. Be kell vonni őket a barátkozásba.
5. Tartalmas egyházi feladatokra van szükségük.
A Mormon könyve szavaival: „továbbra is szolgáljatok az ilyeneknek” (3 Nefi 18:32).
Kiemelten foglalkoztat bennünket az újonnan megtértek bekapcsolása a teljes értékű egyháztagságba. Kitárt karokkal kell fogadni őket.
Legyünk egységesek azon erőfeszítéseinkben, hogy visszahozzuk a kevésbé tevékenyeket a teljesen tevékeny egyházi létbe. Amikor így teszünk, mindannyian szorosabban forrunk egybe az egyház küldetésének megvalósításában: nagyobb mértékben eljuttatni az evangéliumot, valamint annak összes áldását és szertartását az egyháztagok életébe. Az egyháznak „minden tagra szüksége van” (T&Sz 84:110), és minden tagnak szüksége van az evangéliumra, az egyházra, és annak minden szertartására.
Kívánom, hogy törekedjünk az úr áldásaira, hogy azok megerősítsenek bennünket, és megadják nekünk a szeretet eme nagyszerű munkájához szükséges hatalmat és befolyást.8
Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz
Kérdések
-
Milyen érzéseid vannak, amikor azokra a családtagjaidra vagy barátaidra gondolsz, akik „az egyháztól és az evangélium befolyásától elkülönülve élnek”? Mit tehetünk azért, hogy felkaroljuk őket? (Lásd 1. szakasz.)
-
Elmélkedj Benson elnök tanításairól a béres és a pásztor közötti különbségeket illetően (lásd 2. szakasz). Mit tehetünk azért, hogy jobb pásztorok legyünk?
-
Benson elnök emlékeztetett bennünket, hogy az embereknek „valódi, szívből jövő törődésre van szükségük az igaz és szerető pásztoroktól” (3. szakasz). Hogyan fejleszthetünk ki szívből jövő törődést mások iránt? Amikor ezen a kérdésen elmélkedsz, gondolj a saját házitanítói vagy látogatótanítói szolgálatodra.
-
Szerintetek mit jelent az, hogy „továbbra is szolgáljatok az ilyeneknek”? (3 Nefi 18:32). Gondoljátok át az öt alapelvet, melyeket Benson elnök osztott meg, és amelyek azok szolgálatában segítenek bennünket, akiknek a teljesen tevékeny egyházi létbe kell visszatérniük (lásd 4. szakasz). Milyen módokon segítenek az egyes alapelvek abban, hogy valaki részesüljön az evangélium áldásaiban?
Kapcsolódó szentírások
Máté 9:10–12; Lukács 15; 22:32; 1 Péter 5:2–4; Moróni 6:4; T&Sz 18:10–16; 84:106
Tanulmányi segédletek
„Az olvasás, tanulmányozás és az elmélkedés [nem] ugyanaz. A szavak olvasásával lehetnek gondolataink. Tanulmányozás által mintákat és összefüggéseket fedezhetünk fel a szentírásokban. Elmélkedés közben viszont meghívjuk a Lélek általi kinyilatkoztatást. Az elmélkedés számomra abból áll, hogy a szentírások gondos tanulmányozása után elgondolkozom, majd imádkozok azokról” (Henry B. Eyring: A Lélek által szolgálni. Liahóna, 2010. nov. 60.).