19. fejezet

Isten iránti elkötelezettségünk

„A sikeres élet… elköteleződést igényel – egész lelkes, mélyen vallott, örökké becsben tartott elköteleződést azon elvek mellett, melyeket az Isten által adott parancsolatok tartalmaznak, és amelyekről tudjuk, hogy igazak.”

Howard W. Hunter életéből

Amikor Howard W. Huntert elhívták a Tizenkettek Kvórumának tagjaként, kijelentette: „[E]lfogadom, fenntartások nélkül, a rám rótt elhívás[t], és hajlandó vagyok az életemet és mindent, amivel rendelkezem, e szolgálatnak szentelni.”¹

Hunter elnök ezen elkötelezettségéhez hűen élte az életét. Miután elrendelték apostolnak, visszatért Kaliforniába, hogy lezárja az egyházi és üzleti ügyeit, és felkészüljön az átköltözésre Salt Lake Citybe. Hunter eldernek és feleségének nehéz volt maguk mögött hagyni a családjukat és barátaikat Kaliforniában – Hunter eldernek pedig maga mögött hagyni az ügyvédi praxisát. Ügyvédi pályafutásának lezárásakor ezt írta:

„Ma befejeztem az irodában a munkám nagyját. El lett végezve majdnem az összes függőben lévő ügy. Egyedül voltam ma az irodában azzal a felismeréssel, hogy az ügyvédi praxisom ezennel véget ért. Jegyzeteket írtam számos aktához, és az asztalon hagytam őket. […] Szinte belebetegedtem, amikor kiléptem az ajtón. Élveztem az ügyvédként való praktizálást, és ez volt az életem az elmúlt évek során, de ennek ellenére örömmel és boldogan válaszolok arra a nagy elhívásra, amely az egyházban ért engem.”²

Hunter elder személyes tapasztalatból tudta, hogy „alávetni magunkat Atyánk akaratának nem mindig könnyű.”³ Mindazonáltal tisztában volt annak fontosságával, hogy teljes mértékben el legyen kötelezve Isten iránt. Így írt ezen elkötelezettséggel kapcsolatban: „A legtöbben nem értik, hogy miért fogadják el mi hitünkön lévő emberek a szolgálatra szólító elhívásokat, vagy hogy miért kötelezzük el magunkat az iránt, hogy mindent beleadunk. Nagyon élveztem az ügyvédként való praktizálást, de ez az elhívás, amely engem ért, bőven el fogja homályosítani a szakmai törekvéseket vagy az anyagi gyarapodást.”⁴

women with bag of groceries — A „teljes elkötelezettség” és a „hiánytalan odaadás” kimutatásának egyik módja, ha szolgáljuk a szükséget látókat.

Howard W. Hunter tanításai

Mennyei Atyánk nemcsak a hozzájárulásunkat, hanem a teljes elkötelezettségünket követeli meg.

Amikor az Isten által nekünk adott áldásokra és Jézus Krisztus evangéliumának számos szépségére gondolok, tisztában vagyok vele, hogy az utunk során bizonyos hozzájárulásokat kérnek tőlünk cserébe, időbeli vagy pénzbeli vagy egyéb erőforrásbeli hozzájárulásokat. Ezek mind értékesek és mind szükségesek, de nem képezik a teljes felajánlásunkat Istennek. Amit Mennyei Atyánk végső soron meg fog követelni tőlünk, az több mint hozzájárulás: teljes elkötelezettség az, hiánytalan odaadás, mindaz, amik vagyunk és mindaz, amik lehetünk.

Kérlek, értsétek meg, hogy nemcsak az egyház és annak tevékenységei iránti elkötelezettségről beszélek, bár azt is állandóan erősíteni kell. Nem. Én ennél konkrétabban, egy olyan elkötelezettségről beszélek, amely megjelenik az egyéni viselkedésünkben, a személyes feddhetetlenségünkben, az otthon és család és közösség, valamint az egyház iránti hűségünkben. […]

Hadd idézzek fel röviden mindössze egyetlen pompás példát a szentírásból, ahol három, viszonylag fiatal ember kiállt az elvei mellett, és kitartott a feddhetetlensége mellett, habár nyilvánvalónak tűnt, hogy ez az életükbe fog kerülni.

Mintegy 586 évvel Krisztus előtt Nabukodonozor, Babilónia királya Jeruzsálem városa ellen vonult és meghódította azt. Annyira mély benyomást tettek rá Izráel gyermekeinek jellemvonásai és tanultsága, hogy közülük többeket is a [babilóniai] királyi udvarba vitetett.

Az izráeliták akkor kerültek bajba, amikor Nabukodonozor egy arany bálványt készített, és parancsba adta, hogy mindenki azt imádja Babilónia tartományában. Ezt a parancsot a három fiatal izráelita – Sidrák, Misák és Abednégó – csendben megtagadta. A király eltelt „haraggal és felgerjedéssel”, és azt követelte, hogy hozzák őket elé. (Dán. 3:13.) Tájékoztatta őket, hogy ha nem borulnak le az arany állókép előtt a megadott időben, akkor „tüstént bevettettek az égő, tüzes kemenczébe”. Utána pedig feltette egy kis önelégültséggel a kérdést: „és kicsoda az az Isten, a ki kiszabadítson titeket az én kezeimből?” [Dán. 3:15.]

A három fiatal férfi udvariasan, de habozás nélkül felelt:

„Ímé – mondták –, [ha te halállal fenyegetsz is bennünket,] a mi Istenünk, a kit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemenczéből, és a te kezedből is, oh király, kiszabadít minket.

De ha nem tenné is [bármi okból, hogy kiszabadít minket a tűzből], legyen tudtodra, oh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, a melyet felállíttatál, nem imádjuk.” [Dán. 3:17–18.]

Nabukodonozor természetesen még haragosabb lett, és utasítást adott, hogy az egyik kemencét a szokásosnál hétszerte forróbra izzítsák. Azután megparancsolta, hogy ezt a három bátor fiatal férfit dobják be teljes ruházatukban a tűzbe. Mi több, a király annyira hajlíthatatlan, a tűz pedig annyira forró volt, hogy a Sidrákot, Misákot és Abednégót vivő katonák holtan estek össze a kemence hevétől, amikor belökték a foglyaikat.

Ekkor megtörtént azon nagy csodák egyike, melyekre a hithűek Isten akarata szerint jogosultak. Ez a három fiatal férfi nyugodtan állt és sétált a kemence közepében, és nem égett meg. Mi több, amikor a megdöbbent király kihívta őket később a kemencéből, a ruhájuk tiszta volt, a bőrük mentes volt minden égésnyomtól, és egyetlen hajszál sem perzselődött meg a fejükön. Még füstszag sem lengte be ezeket a bátor, elkötelezett fiatal férfiakat.

„Áldott… a Sidrák, Misák és Abednégó Istene – mondta a király –, a ki… kiszabadította az ő szolgáit, a kik ő benne bíztak… és veszedelemre adták az ő testöket és nem szolgáltak és nem imádtak más istent az ő Istenökön kivűl.

[…] Akkor a király nagy tisztességre emelé Sidrákot, Misákot és Abednégót Babilon tartományában.” (Dán. 3:28, 30.)

Az a képesség, hogy kiálljunk az elveinkért, hogy feddhetetlenül és hittel éljünk a hitelveink szerint – ez az, ami számít. Ez jelenti a különbséget a hozzájárulás és az elköteleződés között. Az igaz tantétel iránti ezen odaadás – az egyéni életünkben, az otthonunkban és a családunkban, és minden helyen, ahol más emberekkel találkozunk és hatással vagyunk rájuk –, ez az odaadás az, amit végső soron Isten kér tőlünk. […]

A sikeres élet, a jó élet, az igazlelkű keresztény élet valamivel többet igényel egy hozzájárulásnál, habár minden hozzájárulás értékes. Végső soron elköteleződést igényel – egész lelkes, mélyen vallott, örökké becsben tartott elköteleződést azon elvek mellett, melyeket az Isten által adott parancsolatok tartalmaznak, és amelyekről tudjuk, hogy igazak. […]

Ha igazak és hűek leszünk az elveinkhez, elkötelezettek a becsületesség és feddhetetlenség szerinti élet mellett, akkor nem lesz az a király vagy kihívás vagy tüzes kemence, amely képes lenne megalkuvásra késztetni bennünket. Isten földi királyságának sikere érdekében álljunk a tanúiként „mindig és mindenben, és minden helyen, ahol csak vagy[unk], méghozzá egészen halál[unkig]”. (Móziás 18:9).⁵

Légy elkötelezett az Úrnak való engedelmesség iránt, tekintet nélkül arra, hogy mások mit döntenek.

[A]mikor Józsué azt az utasítást kapta, hogy pusztítsa el Jerikó városát, amely [Izráel törzsei előtt] terült el, a város nagy falai tiszteletet parancsoló és fizikailag leküzdhetetlen akadályként álltak Izráel sikerének útjában – vagy legalábbis úgy tűnt. Nem ismerve az eszközt, de bizonyossággal rendelkezve a célt illetően, Józsué végrehajtotta az Úr hírnökétől kapott utasításokat. Elkötelezett volt a teljes engedelmesség mellett. Az foglalkoztatta, hogy pontosan úgy tegyen, ahogyan az utasítás szólt, hogy beteljesedhessen az Úr ígérete. Az utasítások kétségtelenül furcsának tűnhettek, de a végkimenetelbe vetett hite hajtotta előre. Az eredmény természetesen egy újabb csoda volt a csodák azon hosszú sorában, melyeket megtapasztaltak az izráeliták, miközben sok éven át vezette őket Mózes, Józsué és sok más próféta, akik elkötelezettek voltak az Úr parancsolatainak és iránymutatásainak követése iránt.

Amikor Józsué és a népe megközelítette Jerikót, pontosan követték az Úr utasításait, és a szentírásbeli beszámoló szerint „leszakada a kőfal magától, és felméne a nép a városba, kiki az előtte való helyen, és bevevék a várost.” (Józs. 6:20).

A feljegyzés szerint, miután Izráel megpihent az ellenségeikkel vívott háborúk után, az addigra már nagyon öreg Józsué összehívta egész Izráelt. Búcsúbeszédében emlékeztette őket arra, hogy azért lehettek győzedelmesek, mert Isten az oldalukon harcolt; ha azonban onnantól felhagynak az Úr szolgálatával és a törvényei betartásával, akkor el lesznek pusztítva. […]

Ezt követően ez a nagy katonai és lelki vezető elköteleződést sürgetett, illetve a maga és a családja nevében is megfogalmazott egyet: „[V]álaszszatok magatoknak még ma, a kit szolgáljatok; …én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk.” (Józs. 24:15.)

Nagyszerű kijelentés volt ez: egy embernek az Isten iránti elkötelezettségéről, egy prófétának az Úr kívánalmai iránti elkötelezettségéről, Józsuénak, a férfiúnak az ő Istene iránti elkötelezettségéről, aki korábban sok alkalommal megáldotta őt az engedelmességéért. Azt mondta ekkor az izráelitáknak, hogy bárhogy döntsenek is, ő azt fogja tenni, amiről tudja, hogy helyes. Azt mondta, hogy az ő döntése az Úr szolgálatát illetően független az ő bármiféle döntésüktől; hogy az ő cselekedeteik nem fogják befolyásolni az övét; hogy az Úr akaratának megtétele iránti elkötelezettségén nem fog változtatni semmi, amit akár ők akár bárki más tesz majd. Józsué szilárdan uralta a cselekedeteit, és az Úr parancsolataira szegezte szemeit. Elkötelezett volt az engedelmesség iránt.⁶

Abraham and Isaac — „Mily elégedett lehetett az Úr, amikor Ábrahám… úgy tett, ahogyan utasítva volt, kérdés és megingás nélkül.”

Döntsetek úgy most, hogy a szigorú engedelmesség ösvényét követitek.

Az evangélium törvényének és az Úr akaratának – a szentírások és a próféták szavainak olvasásából és tanulmányozásából fakadó – megértését követi az a további megértés, hogy miért nevezik gyakran az engedelmességet a menny első törvényének, és hogy miért elengedhetetlen az engedelmesség a szabaduláshoz. Ez el is vezet bennünket a legfőbb próbához. Hajlandóak vagyunk teljes mértékben engedelmeskedni Isten törvényének? Mindannyiunk életében eljön az idő, amikor határozott döntést kell hoznunk.⁷

Az Úr biztos, hogy mindennél jobban szereti azt, amikor az ember megingathatatlanul elkötelezett a tanácsainak való engedelmességben. Biztos, hogy az Ószövetség nagy prófétáinak tapasztalatai azért kerültek feljegyzésre, hogy segítsenek megértenünk annak fontosságát, hogy a szigorú engedelmesség ösvényét válasszuk. Mily elégedett lehetett az Úr, amikor Ábrahám – azt követően, hogy iránymutatást kapott egyetlen fia, Izsák feláldozását illetően – úgy tett, ahogyan utasítva volt, kérdés és megingás nélkül. A feljegyzés szerint Isten így szólt Ábrahámhoz:

„Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közűl egyen, a melyet mondándok néked.” (1 Móz. 22:2.)

A következő vers pedig igen egyszerűen leszögezi:

„Felkele azért Ábrahám jó reggel, …és maga mellé vevé …az ő fiát Izsákot, …és elindula a helyre, melyet néki az Isten mondott vala.” (1 Móz. 22:3.)

Évekkel később, amikor Rebekát megkérdezték, hogy Ábrahám szolgájával tartana-e, hogy Izsák felesége legyen – kétségtelenül annak tudatában, hogy az Úr áldása van a szolga küldetésén –, ő egyszerűen ennyit mondott: „Elmegyek.” (1 Móz. 24:58.)

Egy nemzedékkel később, amikor Jákób utasítást kapott, hogy térjen vissza Kánaán földjére – vagyis, hogy hagyjon maga mögött mindent, amiért sok éven át dolgozott –, elhívta Rákhelt és Leát a mezőre, ahol a nyája volt, és elmagyarázta, hogy mit mondott az Úr. Ráhel [és Lea] válasza egyszerű és egyértelmű volt, és [kettejük] elkötelezettségét mutatta: „valamit néked az Isten mondott, azt cselekedjed.” (1 Móz. 31:16.)

Rendelkezésünkre állnak tehát szentírásbeli példák arra, hogy miként tekintsünk az Úr parancsolataira, és miként mérlegeljük azokat. Ha azt választjuk, hogy Józsuéhoz és Ábrahámhoz és Rebekához és Ráhelhez [és Leához] hasonlóan reagálunk, akkor a válaszunk egyszerűen az lesz, hogy megyünk, és megtesszük azt, amit az Úr parancsolt.

Jó oka van annak, hogy most hozzuk meg az Úr szolgálatára vonatkozó döntésünket. Ezen a vasárnap reggelen [az általános konferencia idején], amikor az élet bonyodalmai és kísértései valamelyest távolabb vannak, és amikor van időnk – és főleg hajlandóságunk – az örökkévaló szemléletmódra, tisztábban mérlegelhetjük, hogy mi fogja az életben a legnagyobb boldogságot hozni számunkra. Most kellene döntenünk, a reggeli fényben, hogy miként fogunk cselekedni, amikor eljön az éjszaka sötétje és a kísértés viharai.

Imádkozom, hogy legyen erőnk most eldönteni, hogy azt tegyük, amit tennünk kellene. Imádkozom, hogy most döntsünk az Úr szolgálata mellett.⁸

Önmagában a hit nem elég: cselekednünk is kell a Mennyei Atya akaratát.

Amikor a sokasághoz szólt, a Mester ezt mondta: „Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Máté 7:21).

Amikor e szavakra figyelek, az olyan, mintha az Úr ezt mondaná: „Csak azért, mert valaki esetleg elfogadja a felhatalmazásomat, vagy hisz az isteni természetemben, vagy pusztán kijelenti a hitét a tanításaimban vagy az általam hozott engesztelő áldozatban, még nem jelenti azt, hogy be fog jutni a menny királyságába, vagy hogy a felmagasztosulás magasabb fokát fogja elérni.” Közvetve ezt mondja: „A hit önmagában nem elegendő.” Majd pedig kifejezetten hozzáteszi: „…hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát”. Vagyis az, aki dolgozik, és metszi a szőlőskertet, hogy az jó gyümölcsöt hozhasson. […]

Úgy tűnik, hogy az egész természet, amely az Úr birtoka, ugyanezen tantételt szemlélteti. Azt a méhet, amely nem „cselekszi”, hamar kiűzik a kaptárból. Amikor a sürgölődő hangyákat figyelem az ösvényen vagy a boly körül, lenyűgöz az a tény, hogy ők cselekvők, és nemcsak hívők. A kotkodácsolástól még nem talál szemet a tyúk – ahhoz kapirgálnia kell. A pangó medence, melyet zöldre fest az alga és a tétlenség piszka, a mocsári betegségek tenyészete. A tiszta hegyi patak azonban, amely a sziklákon át rohanva kanyarog lefelé a szorosban, kínálja magát az ivásra.

A Mester szavai az alap nélküli házról azt üzenik nekem, hogy az ember nem táplálhat olyan sekélyes és meggondolatlan elképzeléseket, hogy ő önmagában is elégséges, és bármilyen alapra felépítheti a saját életét, ha az könnyűnek és kellemesnek tűnik számára [lásd Máté 7:26–27]. Ameddig tart a jó idő, a bolondsága talán nem derül ki; de egy napon jönnek majd az árvizek, valamely hirtelen szenvedély zavaros vizei, az előre nem látott kísértés rohanó árja. Ha a jellemének nincs biztos alapja a szavakon túl, akkor az egész erkölcsi felépítménye összeomolhat⁹.

Jakab ezt mondta: „Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól” (Jakab 1:27).

Más szavakkal, a vallás több mint Istenről való tudás vagy valamely hit megvallása, és több mint teológia. A vallás Isten igéjének megcselekvése. Az, amikor – többek között – a fivérünk őrizői vagyunk. […]

Lehetünk vallásosak a sabbatnapi hódolatunk során, és lehetünk vallásosak feladatainkban a hét másik hat napján. […] [Mennyire fontos] minden bizonnyal, hogy minden gondolatunk, az általunk kimondott szavak, a cselekedeteink, a viselkedésünk, a szomszédokkal való kapcsolataink, az üzleti ügyleteink, és az összes mindennapi ügyünk összhangban legyen vallási hitelveinkkel. Pál szavaival szólva, „akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek” (1 Korinthusbeliek 10:31). Vajon kiiktathatjuk-e tehát a vallást a mindennapi ügyeinkből, és korlátozhatjuk-e azt kizárólag a sabbatnapra? Ha Pál intését követjük, akkor bizonyosan nem.¹⁰

„Élő egyháztagok” azok, akik a teljes elkötelezettségre törekszenek.

Az Úr kijelentette a Tan és a szövetségekhez fűzött előszavában, hogy ez az „egyetlen igaz és élő egyház… az egész föld színén”. Majd hozzátette: „amellyel én, az Úr, nagyon elégedett vagyok, az egyház egészének, és nem egyéneknek mondva ezt” (T&Sz 1:30). Ennek egy örökkévaló jelentőségű kérdést kellene felvetnie az elménkben: Tudjuk, hogy intézményileg ez az igaz és élő egyház, de vajon mint egyén, igaz és élő egyháztag vagyok-e?

[…] Amikor azt kérdezem, hogy „igaz és élő egyháztag vagyok-e”, akkor a kérdésem azt jelenti, hogy vajon mélységesen és teljességgel az Úrral kötött szövetségeim megtartásának szentelem-e magam? Vajon teljes mértékben el vagyok-e kötelezve amellett, hogy az evangélium szerint éljek, és az igének megtartója legyek, ne csak hallgatója? A vallásom szerint élek? Igaz maradok? Szilárdan állok ellen Sátán kísértéseinek? […]

Az „élő egyháztag vagyok-e” kérdésre adott igenlő válasz megerősíti az elkötelezettségünket. Azt jelenti, hogy szeretjük Istent, és szeretjük a felebarátainkat úgy, mint saját magunkat, most és mindörökké. Azt jelenti, hogy a cselekedeteink tükrözik azt, hogy kik vagyunk, és miben hiszünk. Azt jelenti, hogy mindennapi keresztények vagyunk, és úgy járunk, ahogyan azt Krisztus szeretné.

Élő egyháztagok azok, akik a teljes elkötelezettségre törekszenek. […]

Az élő egyháztagok felismerik azon kötelezettségüket, hogy előre kell törekedniük. Élő utazásuk első lépéseként megkereszteltetnek. Ez egy jelzés Isten, az angyalok és a menny felé, hogy követni fogják Isten akaratát. […]

Az élő egyháztagok odafigyelnek a Lélekre, aki felserkenti a belső létet. Folyamatosan keresik az útmutatását. Erőért imádkoznak és legyőzik a nehézségeket. Szívüket nem a világ dolgaira, hanem a végtelenre helyezik. A lelki megújulást nem áldozzák fel a fizikai elégedettségért.

Az élő egyháztagok Krisztust helyezik első helyre az életükben, tudva, hogy mely forrásból származik az életük és a fejlődésük. Van egy olyan hajlam az emberben, hogy magát helyezze a világegyetem középpontjába, és elvárja, hogy mások alkalmazkodjanak az ő kívánságaihoz és szükségleteihez és vágyaihoz. A természet azonban nem díjazza ezt a téves elgondolást. Az életben a központi szerep Istené. Ahelyett, hogy arra kérnénk, hogy a mi kívánságainkat teljesítse, arra kellene törekednünk, hogy összhangba hozzuk magunkat az akaratával, és ezáltal folytatódjon fejlődésünk élő egyháztagként. […]

Az élő egyháztagok megtérésüket követően végrehajtják azon parancsolatot, hogy a fivéreiket és nővéreiket erősítsék [lásd Lukács 22:32]. Izgatottan várják, hogy megoszthassák örömüket másokkal, és ezen vágyukat soha nem veszítik el. […]

Az élő egyháztagok felismerik annak szükségességét, hogy a hitelveiket tettekre váltsák. E szentek izgatottan vesznek részt abban, hogy sok jó és nemes dolgot vigyenek véghez saját szabad akaratukból és elhatározásukból [lásd T&Sz 58:27]. […]

Az élő egyháztagok szeretik egymást. Meglátogatják az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban. Szeplőtelenül tartják meg magukat a világtól [lásd Jakab 1:27]. […]

Szilárd hitünk van azon kijelentésben, hogy ez az igaz és élő Isten igaz és élő egyháza. Ez a kérdés viszont még a válaszunkra vár: Odaadó és elkötelezett, igaz és élő egyháztag vagyok-e?

Kívánom, hogy álljunk szilárdan, és legyünk igaz és élő tagjai az egyháznak, és nyerjük el a megígért jutalmat, vagyis hogy azok között lehessünk, akik a Tan és a szövetségek szerint „Sion hegyéhez jönnek, és az élő Isten városába, a mennyei helyre, mindenek legszentebbikébe” (T&Sz 76:66).¹¹

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

Tekintsd át Hunter elnök tanításait a „hozzájárulás” és a „teljes elkötelezettség” közti különbségről (lásd 1. szakasz). Milyen változást eredményez az életünkben, ha teljesen elköteleződünk Istennek? Milyen tanulságokkal szolgálhat számunkra Sidrák, Misák és Abednégó története?
Tekintsd át Hunter elnök Józsuéról szóló összefoglalóját a 2. szakaszban. Mit tanulhatsz az Isten iránti teljes elkötelezettségről ebből a beszámolóból? Hogyan fejleszthetünk ki elkötelezettséget az Istennek való engedelmesség iránt, tekintet nélkül mások tetteire? Hogyan segíthetünk a gyermekeknek és a fiataloknak kifejleszteni ezt az elkötelezettséget?
Milyen benyomásaid vannak, miközben a 3. szakaszban lévő szentírásbeli történeteket tekinted át? Az engedelmességnek milyen egyéb szentírásbeli példái voltak rád hatással? Szerinted miért van, hogy az Úr „szereti azt, amikor az ember megingathatatlanul elkötelezett a tanácsainak való engedelmességben”?
Elmélkedj Hunter elnöknek a 4. szakaszban lévő tanításain. Miért „nem elegendő” önmagában a hit? Hogyan segít felkészülni a vészterhes időkre, ha a Mennyei Atya akaratát cselekedjük? Miként alkalmazhatjuk Hunter elnöknek a vallásunk szerinti életről szóló tanításait?
Tekints át minden egyes jellemzést, melyet Hunter elnök az „élő egyháztagról” mond az 5. szakaszban. Hogyan fejleszthetjük ki az „élő egyháztagok” e jellemvonásait? Gondold át, hogyan lehetnél még jobb „igaz és élő tagja” az egyháznak.

Kapcsolódó szentírások

1 Sámuel 15:22–23; Zsoltárok 1:1–3; Jakab 2:14–26; 2 Nefi 32:9; Omni 1:26; Móziás 2:41; Alma 37:35–37; 3 Nefi 18:15, 18–20; T&Sz 58:26–29; 97:8; Ábrahám 3:24–26

Tanítási segédlet

Olvassatok el együtt néhány idézetet a fejezetből. Az egyes idézetek elolvasása után kérd meg az osztály tagjait, hogy osszanak meg olyan példákat a szentírásokból vagy a saját élményeikből, melyek kapcsolódnak az idézetben lévő tanításokhoz.