6. fejezet

Jézus Krisztus engesztelése és feltámadása

„A Szabadító engesztelő áldozatának és feltámadásának köszönhetően fel fogunk támadni a halandó halálból, hogy örökkévaló életünk legyen.”

Howard W. Hunter életéből

1934. március 20-án megszületett Howard és Claire Hunter első gyermeke. A fiú az ifj. Howard William Hunter nevet kapta, és Billynek becézték. A nyár folyamán észrevették, hogy Billy levertnek tűnik. Az orvosok vérszegénységet állapítottak meg nála, és Howard kétszer is adott vért az átömlesztéshez, de Billy állapota nem javult. A további vizsgálatok súlyos bélgondot mutattak ki, amely vérveszteséget okozott Billynek. Az orvosok megműtötték, miközben Howard a fia mellett feküdt, hogy vért adjon neki, ám az eredmények nem voltak biztatóak. Három nappal később, 1934. október 11-én Billy csendben elhunyt, miközben szülei az ágya mellett ültek. „Bánattól sújtottak és kábultak voltunk, amikor kiléptünk a kórházból az éjszakába”¹ – írta Howard.

Billy halálának és más szerettei halálának átélésekor Hunter elnöknek a Szabadító engesztelésébe és feltámadásába vetett bizonysága nyújtott támaszt. „Szilárd meggyőződésünk, hogy [az engesztelés] valóság – tette bizonyságát Hunter elnök –, és semmi sem fontosabb a szabadítás egész isteni tervében, mint Jézus Krisztus engesztelő áldozata. Valljuk, hogy a szabadulás az engesztelés miatt jön. Annak hiányában a teremtés egész terve semmivé válna. […] Ezen engesztelő áldozat nélkül az időleges halál jelentené a véget, és nem lenne feltámadás, ahogyan a lelki életünknek sem lenne célja. Nem létezne az örök élet reménye.”²

Az áprilisi általános konferenciák közel esnek a húsvéti időszakhoz, és Hunter elnök ilyenkor gyakran beszélt Jézus Krisztus feltámadásáról. Az 1983. áprilisi általános konferencián ezt mondta:

„E húsvéti időszak során erősen érzem azon megbízatásom fontosságát, hogy bizonyságot tegyek a Szabadító feltámadásáról. Férfi- és nőtestvéreim, van egy Isten a mennyben, aki szeret titeket és engem, és törődik velünk. Van egy Mennyei Atyánk, aki elküldte lélekgyermekei Elsőszülöttjét, az Egyszülöttjét a testben, hogy földi példaként szolgáljon számunkra, hogy magára vegye a világ bűneit, és hogy ezt követően keresztre feszítsék a világ bűneiért, és feltámadjon. […]

Ez valóban egy gyönyörű üzenet: lesz élet a halál után. Visszatérhetünk, hogy ismét Mennyei Atyánkkal éljünk, köszönhetően a Szabadító értünk hozott áldozatának, és köszönhetően a saját bűnbánatunknak és a parancsolatok iránti engedelmességünknek.

Húsvét reggelének dicsőséges hajnalán, amikor a keresztény világ gondolatai néhány múló pillanat erejéig Jézus feltámadása felé fordulnak, fejezzük ki Mennyei Atyánknak nagyrabecsülésünket a szabadítás nagyszerű terve miatt, mely a rendelkezésünkre lett bocsátva.”³

garden tomb — A Szabadító üres sírja „kijelenti az egész világnak: »Nincs itt, hanem feltámadott«” (Lukács 24:6).

Howard W. Hunter tanításai

Az engesztelés a szeretet legfőbb cselekedete volt Mennyei Atyánk és a szeretett Fia, Jézus Krisztus részéről.

Jézus Krisztus engesztelése előre elrendelt megbízatás volt Mennyei Atyánktól, hogy megváltsa gyermekeit bukott állapotukból. A szeretet cselekedete volt Mennyei Atyánk részéről az, hogy megengedte Egyszülöttjének egy engesztelő áldozat meghozatalát. És a szeretet legfőbb cselekedete volt a szeretett Fia részéről, hogy véghezvitte az engesztelést.

Sok alkalommal álltam a Gecsemáné kertjében. Elmémben gyakran időztem a Szabadító szenvedésén, gyötrelmein – azon a gyötrelmen, melyet akkor élt át, amikor Mennyei Atyánk megengedte neki, az elménk által fel nem fogható módon, hogy magára vegye az egész emberiség fájdalmát és bűneit. Lelkem megtelt bánattal, amikor az emberiségért hozott e nagy áldozatra gondoltam.

Álltam a Golgota vagyis a koponyák helye alatt, és elgondolkodtam a keresztre feszítés megszégyenítő cselekedetén, amely a Szabadító halandó halálát eredményezte, de amely egyúttal elhozta számára és az egész emberiség számára a halhatatlanságot. És lelkem ismét megalázkodott.

Álltam a kerti sírkamra előtt is, és elképzeltem a feltámadás ama dicsőséges napját, amikor a Szabadító élve, feltámadva, halhatatlanul kelt ki a sírból. Ezen elmélkedés során szívem örömtől duzzadt.

Ezen élmények révén arra éreztem indíttatást, hogy hálaadásban és nagyrabecsülésben öntsem ki lelkemet Mennyei Atyánknak azért a szeretetért, melyet ő és a Fia nekünk adott a dicsőséges engesztelő áldozat által. Charles Gabriel szavaival: „Ámulok, hogy Jézusunk mily nagyon szeretett, [z]avarba ejt irántam érzett nagy kegyelme. Megrendít, hogy értem szegezték át szent kezét, [h]ogy értem, egy bűnösért áldozta életét. Olyan nagyon szeretett, hogy drága életét [á]ldozta érettem, Ó, mily csodálatos, csodás ez nékem! […]

Bizonyságomat teszem nektek férfi- és nőtestvéreim, hogy Mennyei Atyánk elküldte szeretett Fiát, Jézus Krisztust a világba, hogy betöltessenek azok a feltételek, melyek a szabadítás tervének működéséhez szükségesek. Az engesztelés az irántunk való nagy szeretetét jelképezi.⁴

A Szabadító magára vette minden bűnünket, gyengeségünket, gyászunkat és fájdalmunkat.

Amikor összegyűltek a páskha megünneplésére, Jézus és az apostolai vettek a szentség azon jelképeiből, melyeket ezen utolsó közös vacsorájukon vezetett be, majd pedig kisétáltak az Olajfák hegyéhez.

Tanító volt az utolsó pillanatig, így hát folytatta az áldozati bárány témájáról megkezdett beszédét. Elmondta nekik, hogy le fognak rá sújtani, őket pedig szétszórják, mint a pásztor nélküli nyájat (lásd Máté 26:31). „De föltámadásom után – tette hozzá – előttetek megyek majd Galileába” (Máté 26:32).

Az ezt követő órákban vércseppeket izzadt, megostoroztatták ugyanazok a vezetők, akik a törvénye letéteményeseinek vallották magukat, majd pedig tolvajok társaságában keresztre feszítették. A Mormon könyvebeli Benjámin király jövendölte a következőt: „kísértéseket fog elszenvedni, és testi fájdalmat, éhséget, szomjúságot és kimerültséget, méghozzá többet, mint amit ember el tud szenvedni, hacsak meg nem hal; mert íme, minden pórusából vér fakad, oly nagy lesz az ő kínja népe gonoszsága és utálatosságai miatt. […]

[E]ljön az övéihez, hogy a szabadulás eljöhessen az emberek gyermekeihez…; és mindezek után mégis embernek tartják és azt mondják, hogy egy ördög lakik benne, és megostorozzák és keresztre feszítik” (Móziás 3:7, 9).

Alma prófétának vagyunk adósai a szenvedések teljességének ismeretéért: „ő megy, mindenféle fájdalmat és megpróbáltatást és kísértést szenvedve el; és ez azért lesz, hogy beteljesedjen az ige, mely azt mondja, hogy magára fogja venni népének fájdalmait és betegségeit.

És magára veszi a halált, hogy megoldhassa a halál kötelékeit, amelyek népét lekötözik; és magára veszi a gyengeségeiket, hogy bensője irgalommal telhessen meg, a test szerint, hogy a test szerint tudhassa, hogyan segítse meg népét a gyengeségeik szerint” (Alma 7:11–12).

Gondoljatok bele! Mire testét levették a keresztről, és sietve elhelyezték egy kölcsönzött sírkamrába, addigra ő, Isten bűntelen Fia már magára vette nemcsak minden bűnbánó emberi lélek bűnét és kísértését, hanem az összes betegségünket és gyászunkat és mindenféle fájdalmunkat. Úgy szenvedte el ezeket a megpróbáltatásokat, ahogyan mi is elszenvedjük, a test szerint. Mindet megszenvedte. Azért tette ezt, hogy tökéletesítse az irgalmát és azon képességét, hogy minden földi próbatételünk fölé emeljen bennünket.⁵

Hozhatunk hibás döntéseket, rossz döntéseket, bántó döntéseket. És néha hozunk is, de ez az, ahol Jézus Krisztus küldetése és irgalma teljes erejében és dicsőségében megnyilvánul. […] Közbenjáró engesztelést biztosított az általunk hozott hibás döntésekért. Ő a szószólónk az Atyánál, és előre megfizetett azon ballépésekért és bolondságokért, melyeket gyakran tapasztalunk szabadságunk gyakorlása során. El kell fogadnunk az ajándékát, meg kell bánnunk azokat a hibákat, és követnünk kell a parancsolatait, hogy teljes mértékben kihasználhassuk e megváltást. Az ajánlat mindig él, az út mindig nyitva áll. Mindig, még a legsötétebb óránkon és legkatasztrofálisabb hibáink során is az Isten Fiára tekinthetünk, és élhetünk.⁶

Jézus Krisztus kikelt a sírból, és a feltámadás zsengéjévé vált.

Térjetek vissza velem az időben a szentföldi események zárójeleneteihez. Közeledett Urunk halandó életének vége. Addigra már betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, és szentírásokat magyarázott – beleértve a saját haláláról és feltámadásáról szóló jövendöléseket. Így szólt a tanítványaihoz:

„Ímé, felmegyünk Jeruzsálembe, és az embernek Fia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak; és halálra kárhoztatják őt,

És a pogányok kezébe adják őt, hogy megcsúfolják és megostorozzák és keresztre feszítsék; de harmadnap feltámad” (Máté 20:18–19). […]

Amikor felvirradt ama harmadik nap hajnala, Mária Magdaléna és „a másik Mária” ahhoz a sírbolthoz mentek, melybe előzőleg az élettelen testét fektették [Máté 28:1; lásd még Márk 16:1; Lukács 24:10]. A főpapok és a farizeusok korábban már Pilátusnál jártak, és meggyőzték, hogy állítson őrt a sírbolt bejáratához, „ne hogy az ő tanítványai odamenvén éjjel, ellopják őt és azt mondják a népnek: Feltámadott a halálból” (Máté 27:64). Két hatalmas angyal azonban elgördítette a sírkamra ajtaja elől a sziklát, és a kijelölt őrök ennek láttán rettegve menekültek el.

Amikor a nők a sírkamrához értek, nyitva és üresen találták azt. Az angyalok bevárták őket, hogy közöljék velük a legnagyszerűbb hírt, melyet emberi fül valaha is hallott: „Nincsen itt, mert feltámadott, a mint megmondotta volt” (Máté 28:6).⁷

Nincs az egész emberiség számára nagyobb fontossággal bíró tan a keresztény kánonban, mint az Isten Fia feltámadásának tana. Rajta keresztül jött a feltámadás minden férfihoz, nőhöz és gyermekhez, akik valaha is születtek – vagy valaha is születni fognak – a világra.

Azon nagy fontosság ellenére, melyet a tanunkban a feltámadásnak tulajdonítunk, sokan közülünk talán még nem teljesen mérték fel annak lelki jelentőségét és örökkévaló fenségét. Ha megtettük volna, akkor úgy ámulnák annak gyönyörűségén, ahogyan Nefi öccse, Jákób tette, és beleborzonganánk abba a másik lehetőségbe, amely akkor várna ránk, ha nem kaptuk volna meg e mennyei ajándékot. Jákób így írt erről:

„Ó, mily nagy Isten bölcsessége, irgalma és kegyelme! Mert íme, ha a test többé nem támadna fel, akkor lelkünk annak az angyalnak lenne kiszolgáltatva, aki elbukott, kikerült az Örökkévaló Isten színe elől, és az ördög lett belőle, hogy többé fel ne keljen” (2 Nefi 9:8).

Biztos, hogy minden keresztény hitének középpontjában a feltámadás áll: ez a világ Szabadítója által véghezvitt összes csoda közül a legnagyobb. Nélküle valóban reményvesztettek maradnánk. Hadd vegyem kölcsön Pál ezen szavait: „[H]a nincsen halottak feltámadása…, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk…, [és] az Isten hamis bizonyságtevőinek is találtatunk, mivelhogy az Isten felől bizonyságot tettünk, hogy feltámasztotta a Krisztust; […] Ha… a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek; még bűneitekben vagytok” (1 Korinthusbeliek 15:13–15, 17).⁸

A feltámadás nélkül Jézus Krisztus evangéliuma bölcs mondások és látszólag megmagyarázhatatlan csodák litániája – ám ezek végső diadal nélküli mondások és csodák. Nem – a végső diadal a végső csodában van: először történt az emberiség történetében, hogy valaki, aki halott volt, élő halhatatlanságba emelte magát. Igen, ő Isten Fia volt, a halhatatlan Mennyei Atyánk Fia, és diadala a testi és lelki halál felett az az örömhír, melyet minden keresztény nyelv meg kellene valljon.

Az örökkévaló igazság az, hogy Jézus Krisztus kikelt a sírból, és a feltámadás zsengéjévé vált. (Lásd 1 Kor. 15:23.) E csodás történés tanúinak tanúsága megdönthetetlen.

Az Úr apostolai is a kiválasztott tanúk között vannak. A szent apostolságra való elhívás tulajdonképpen arra szól, hogy tanúságot tegyenek a világnak az Úr Jézus Krisztus isteniségéről. Joseph Smith ezt mondta: „Vallásunk alapvető tantételei az apostolok és a próféták bizonysága Jézus Krisztusról; az, hogy Ő meghalt, eltemették, és harmadnap feltámadt, és felemelkedett a mennybe; és a vallásunkra vonatkozó minden más ennek csupán függeléke” (History of the Church, 3:30). […]

Az apostolait tanítva Krisztus tudatta velük, hogy „az ember Fiának sokat kell szenvedni, és megvettetni a vénektől és a főpapoktól és írástudóktól, és megöletni, és harmadnapra feltámadni” (Márk 8:31). Így is lett. Keresztre feszítették, és sírkamrába helyezték. A harmadik napon feltámadt, hogy újra éljen – az egész emberiség Szabadítója és a feltámadás zsengéje. Engesztelő áldozata révén minden ember megszabadul a sírtól, és újra élni fog. Mindig ez volt az apostolok bizonysága, melyhez hozzáteszem a saját tanúságomat.”⁹

Christ and Mary Magdalene — Jézus Krisztus röviddel feltámadása után megjelent Mária Magdalénának (lásd János 20:1–18).

Jézus sokaknak megjelent a feltámadását követően.

A feltámadását követő napokban az Úr sokak előtt megjelent. Eléjük tárta öt különleges sebhelyét. Járt és beszélt és evett velük, mintegy kétségtelenül bizonyítva, hogy a feltámadt test valóban egy tapintható húsból és csontból való fizikai test. Később a nefitáknak is szolgált, akiknek ezt parancsolta: „jöjjetek hozzám, hogy kezeteket bebocsáthassátok az oldalamba, és hogy érezhessétek a szögek nyomait a kezeimben és a lábfejeimben, hogy tudhassátok, hogy én vagyok Izráel Istene, és az egész föld Istene, és megöltek a világ bűneiért.

És… a sokaság odament, és az oldalába bocsátották a kezeiket, és érezték a szögek nyomait a kezeiben és a lábfejeiben; és egyenként mind így tettek, míg mindannyian oda nem mentek, és a szemükkel láttak, és a kezeikkel éreztek, és biztosan tudták, és bizonyságot tettek arról, hogy ő az, akiről a próféták megírták, hogy el fog jönni” (3 Nefi 11:14–15).

Minden férfi és nő felelőssége és öröme mindenhol, hogy „keressé[k] ezt a Jézust, akiről a próféták és az apostolok [bizonyságot tettek]” (Ether 12:41), és hogy lelki tanúsággal rendelkezzenek az isteniségéről. Mindenkinek joga és áldása, aki alázatosan keresi, hogy meghallja a Szent Lélek hangját, amint bizonyságot tesz az Atyáról és az ő feltámadt Fiáról.¹⁰

Soha nem cáfolták azok bizonyságát, akik élő személyként látták [Jézust] a halála után. Legalább tíz vagy tizenegy alkalommal jelent meg: Mária Magdalénának és a többi asszonynak a kertben, a két tanítványnak az Emmausba vezető úton, Péternek Jeruzsálemben, az apostoloknak Tamás távollétében, majd pedig a jelenlétében ismét, az apostoloknak a Galileai-tengernél, aztán egyszerre 500 atyafinak a hegyen, Jakabnak (az Úr testvérének), valamint a mennybemenetelkor az apostoloknak.¹¹

Olyasvalakiként, akit arra hívtak el és szenteltek fel, hogy az egész világnak tanúságot tegyen Jézus Krisztus nevéről, bizonyságomat teszem e húsvéti időszak során, hogy ő él. Húsból és csontból való, megdicsőült, halhatatlan teste van. Ő az Atya Egyszülött Fia a testben. Ő a Szabadító, a világ Világossága és Élete. Keresztre feszítését és halálát követően feltámadt lényként jelent meg Máriának, Péternek, Pálnak és sok más embernek. Megmutatta magát a nefitáknak. Megmutatta magát Joseph Smithnek, a prófétafiúnak, és sok más embernek a mi adományozási korszakunkban.¹²

Fel fogunk támadni a halálból, és örökkévaló életünk lesz.

A húsvét a halhatatlanság minden embernek megadott ingyenes ajándékának ünneplése, mely ajándék visszaállítja az életet és begyógyít minden sebet. Habár a növekedés és fejlődés örök tervének megfelelően mindannyian meg fogunk halni, ennek ellenére vigaszt találhatunk a zsoltáríró kijelentésében: „[E]ste bánat száll be hozzánk, reggelre öröm” (Zsolt. 30:6).

Jób tette fel a korszakosnak nevezhető kérdést: „Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é?” (Jób 14:14). Krisztus válasza egészen a mostani óráig visszhangzik a korokon át: „[M]ert én élek, ti is élni fogtok” (János 14:19).¹³

A halál pillanatában megtörténik a lélek és a test szétválasztása. A feltámadás ismét egyesíti a lelket a testtel, és a test lelki testté válik, egy húsból és csontból való testté, melyet azonban vér helyett a lélek elevenít meg. Így tehát a feltámadást követően a lélek által megelevenített testünk halhatatlanná válik, és többé soha meg nem hal. Ezt jelentik Pál azon állításai, hogy „[v]an érzéki test, és van lelki test is”, és hogy „test és vér nem örökölheti Isten országát” [lásd 1 Korinthusbeliek 15:44, 50]. Az érzéki test hús és vér, ha azonban vér helyett a lélek eleveníti meg, akkor beléphet és be is fog lépni a királyságba. […]

Meggyőződésem, hogy Isten él, és Jézus a Krisztus. Ahogy Pál tette bizonyságát ama sok évvel ezelőtti húsvéti időszak során a korinthoszi szentekhez írt levelében, én is hozzáteszem a tanúságomat, hogy a Szabadító engesztelő áldozatának és feltámadásának köszönhetően fel fogunk támadni a halandó halálból, hogy örökkévaló életünk legyen. Úgy képzelem el őt az elmémben, mint akinek ki van nyújtva a karja mindenki felé, aki hajlandó meghallani:

„Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él;

És a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal” (János 11:25–26).¹⁴

Krisztus feltámadása hozza el a halhatatlanság áldását és az örök élet lehetőségét. Üres sírja kijelenti az egész világnak: „Nincs itt, hanem feltámadott” (Lukács 24:6). E szavak tartalmazzák mindazt a reményt, bizonyosságot és hitvallást, melyek ahhoz szükségesek, hogy támaszul szolgáljanak a kihívásokkal és olykor bánattal teli életünkben.¹⁵

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

Miként mutatja Mennyei Atyánk és Jézus Krisztus irántunk való szeretetét az engesztelés? (Lásd 1. szakasz.) Hogyan tudjuk kimutatni a hálánkat a szeretet ezen ajándékáért? (Lásd T&Sz 42:29.)
Miközben áttekinted a 2. szakaszt, keresd ki azokat a módokat, ahogyan az engesztelés megáld bennünket. Miként fejlesztik az engesztelésről való megértésedet Hunter elnök tanításai és szentíráshasználata? Milyen élmények erősítették meg az engesztelésről való bizonyságodat? Hogyan erősíthet téged az engesztelés hatalma a megpróbáltatásaid idején?
Milyen benyomásaid voltak, amikor tanulmányoztad Hunter elnök tanításait a feltámadásról? (Lásd 3. szakasz.) Hogyan tudnánk még jobban értékelni a feltámadás jelentőségét?
Tekintsd át a 4. szakaszt, amelyben Hunter elnök Jézus Krisztus feltámadásának számos tanújáról beszél. Miért jelentős e tanúk bizonysága?
Gondolkodj el Hunter elnök azon tanításán, hogy a feltámadás nyújtja „mindazt a reményt, bizonyosságot és hitvallást, melyek ahhoz szükségesek, hogy támaszul szolgáljanak a kihívásokkal és olykor bánattal teli életünkben” (5. szakasz). Miképpen szolgál a remény és vigasz forrásául számodra a feltámadás? Hogyan tette gazdagabbá az életedet a feltámadásról való bizonyság?

Kapcsolódó szentírások

János 10:17–18; 2 Nefi 2:6–9, 22–27; 9:19–25; 3 Nefi 27:13–16; T&Sz 18:10–16; 19:15–20; Mózes 6:59–60

Tanulmányi segédlet

„Olyan tanulási tevékenységeket tervezz, amelyek a Szabadítóba vetett hitedet erősítik” (Prédikáljátok evangéliumomat! [2006]. 22.). Például tanulmányozás közben feltehetsz magadnak az alábbiakhoz hasonló kérdéseket: „Hogyan segíthetnek nekem ezek a tanítások gyarapítani a Jézus Krisztus engeszteléséről való megértésemet? Hogyan tudnak ezek a tanítások segíteni nekem abban, hogy mindinkább olyanná váljak, mint a Szabadító?”