Howard W. Hunter élete és szolgálata
Howard W. Hunter elnök 1994. június 6-án – egy nappal azután, hogy elválasztották Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza elnökének, két felhívást adott át. A gyengéd bátorítás hangján szólva ezt mondta:
„Először is, arra kérem az egyház minden tagját, hogy az Úr Jézus Krisztus életére és példájára irányuló egyre nagyobb figyelemmel élje az életét, különös tekintettel arra a szeretetre és reményre és együttérzésre, melyet Ő tanúsított. Imádkozom, hogy több kedvességgel, több előzékenységgel, több alázattal és türelemmel és megbocsátással forduljunk egymáshoz”1.
A Szabadító példájának követésére való buzdítás évtizedeken keresztül állt Hunter elnök tanításainak középpontjában. „Kérlek, hogy emlékezzetek erre az egyre – mondta néhány évvel korábban. – Ha életünk és hitünk Jézus Krisztusra és az [Ő] visszaállított evangéliumára összpontosul, akkor semmi nem romolhat el tartósan. Másfelől, ha az életünk nem a Szabadítóra és a tanításaira összpontosít, akkor semmilyen más siker sem működhet tartósan”2.
Hunter elnök második felhívása arra irányult, hogy az egyháztagok teljesebb mértékben részesüljenek a templom áldásaiból:
„Meghívom továbbá az egyháztagokat, hogy tegyék az Úr templomát egyháztagságuk nagyszerű jelképévé és legszentebb szövetségeik mindenekfeletti helyszínévé. Szívem leghőbb vágya, hogy az egyház minden tagja érdemes legyen a templomba történő belépésre. Remélem, hogy minden felnőtt egyháztag érdemes egy érvényes templomi ajánlásra – és rendelkezik is vele – még akkor is, ha a templomtól való távolság nem teszi lehetővé, hogy azt közvetlenül és gyakorta használja.
Legyünk templomba járó és templomszerető nép! Igyekezzünk olyan gyakran eljutni a templomba, amennyire csak időnk, anyagi lehetőségeink és személyes körülményeink megengedik. Ne csak az elhunyt rokonainkért menjünk oda, hanem menjünk oda a templomi hódolat személyes áldásáért is; azért a szentségért és biztonságért, amely azok között a megszentelt és felszentelt falak között található. A templom a szépség helye. A kinyilatkoztatás helye. A békesség helye. A templom az Úr háza. Szent az Úr számára. Legyen számunkra is szent!”3
Hunter elnök az egyház elnökeként végzett szolgálata során újból és újból kihangsúlyozta e két meghívást. Habár elnöki szolgálata csupán kilenc hónapig tartott, e felhívások világszerte arra ihlették az egyház tagjait, hogy krisztusibbak legyenek, és nagyobb odaadással törekedjenek a templom áldásaira.
Kezdetek
Az 1800-as évek közepe táján négy különböző országban csatlakoztak Howard W. Hunter ősei Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházához. Édesanyja ágán ezek az ősök Dániából és Norvégiából származtak. Miután kivándoroltak hazájukból, a Utah állambeli Mount Pleasant legkorábbi telepesei közé tartoztak. E rendíthetetlen úttörők egyik leszármazottja, Nellie Rasmussen lett a próféta édesanyja.
Édesapja ágán Howard ősi gyökerei Skóciába és Új-Angliába nyúltak vissza. Azok, akik csatlakoztak az egyházhoz, nagy áldozatot hoztak, de a legtöbben pár év után feladták a vallási hovatartozásukat. John William („Will”) Hunter 1879-es születésével a harmadik olyan nemzedék vette kezdetét a Hunter családban, amelynek már nem volt kapcsolata az egyházzal. Will Hunter azonban mégis egy próféta édesapjává vált.
Amikor Will Hunter 8 éves volt, családja az Idaho állambeli Boiseba költözött. Mintegy 16 évvel később Will megismerte Nellie Rasmussent, amikor a lány Boiseba érkezett, hogy az egyik nagynénjénél és nagybátyjánál lakjon. Will hamarosan udvarolni kezdett Nellie-nek, és két évvel később megkérte a kezét. Nellie egy ideig habozott, de Will kitartó volt, így végül igent mondott a lánykérésre. A pár Utah államban, Mount Pleasant városában házasodott össze, majd visszatértek Boiseba, hogy ott éljenek. Első gyermekük, Howard William Hunter Boiseban született 1907. november 14-én. Rajta kívül még egy gyermekük, egy lányuk született 1909-ben, akit Dorothynak neveztek el.
Howard W. Hunter gyermekkora
Egy élet alapjainak lefektetése
Howard születésekor az egyháznak csak egy kis gyülekezete volt Boiseban. Howard édesanyja a gyülekezet tevékeny tagja volt, aki az evangéliumban nevelte gyermekeit. Howard ezt mondta róla: „Mindig hithű volt. [A Fiatal Nők] és az Elemi elnökeként szolgált. Emlékszem, hogy édesanyámmal néha a gyűlések kitűzött kezdete előtt mentünk az egyházba, utána pedig ottmaradtunk, hogy elvégezhesse a feladatait”4. Habár Howard édesapja nem volt egyháztag, nem ellenezte családja részvételét, és olykor maga is elment velük úrvacsorai gyűlésre.
Nellie Hunter nemcsak az egyházi tevékenységekben irányította a gyermekeit, hanem otthon is segített nekik erős vallási alapot építeni. „Anya volt az, aki vezető szerepet játszott abban, hogy az evangéliumot tanítsa nekünk – emlékezett vissza Howard. Az ő szoknyája mellett tanultunk meg imádkozni. Kisfiúként édesanyám szoknyája mellett… szereztem tanúbizonyságot”5.
A Boise Gyülekezetből 1913-ban, pár nappal Howard hatodik születésnapja előtt lett egyházközség. Két évvel később, amikor Howard nyolc éves lett, már nagyon várta, hogy megkeresztelkedhessen. „Nagyon izgatottan vártam a lehetőségre” – mondta. Édesapja azonban nem adott rá engedélyt. Howard így idézte ezt vissza: „Apa… úgy érezte, hogy jobb lesz várnom, amíg biztosan tudom, hogy merre szeretnék menni az életben. Meg akartam keresztelkedni, bár a megfelelő idő elérkezett és el is múlt ezen áldás nélkül”6.
Mivel Howard nem lett megkeresztelve, nem lehetett diakónusnak sem elrendelni 12 évesen. „Addigra az összes barátomat elrendelték diakónusnak – mesélte. Mivel azonban én hivatalosan nem voltam az egyház tagja, ezért sok mindenben nem vehettem részt, amiben ők igen”7. Howardot különösen az hangolta le, hogy nem oszthatta az úrvacsorát: „Ott ültem az úrvacsorai gyűléseken a többi fiúval. Amikor arra került a sor, hogy kiosszák az úrvacsorát, mindig magamba roskadtam a helyemen. Annyira mellőzve éreztem magamat”8.
Howard ismét megkörnyékezte az édesapját, ezúttal a 10 éves húgával, Dorothyval: „[E]lkezdtük megfűzni apánkat, hogy engedélyezze a keresztelkedésünket. Eközben imádkoztunk is, hogy igent mondjon. Hihetetlenül örültünk, amikor végre beleegyezését adta”9. Mintegy öt hónappal azután, hogy Howard betöltötte a 12. életévét, őt és Dorothyt megkeresztelték egy uszodában. Nem sokkal ezután Howardot elrendelték diakónusnak, és életében először úrvacsorát oszthatott. „Féltem, de izgatott is voltam a kiváltság okán” – emlékezett vissza később.10 Egyéb feladatai mellett Howard az orgona fújtatóját is kezelte, valamint befűtötte a kápolnát a hideg vasárnapi reggeleken. „Egy teljesen új világ tárult ki előttem, ahogy megtanultam az egyháztagsággal és a papság birtoklásával járó feladatokat” – mondta.11
Fiatal férfiként Howard csatlakozott az egyházközsége cserkészcsapatához, és keményen dolgozott, hogy megszerezze a legmagasabb kitüntetést, a Sascserkészt. Már majdnem elérte a célját, amikor egy baráti versengésben vett részt. „Ketten voltunk versenyben, hogy egyikünk legyen az első Sascserkész Boiseban” – idézte fel Hunter elnök.12 A másik fiatalember elsőként teljesítette a követelményeket, de Howard elégedettnek tűnt azzal is, hogy másodikként kapta meg a kitüntetést.13
Howard már az élete korai szakaszában megtanult szorgalmasnak lenni. Segítette az özvegyeket és más szomszédokat, újságot árult, illetőleg a nagybátyja gazdaságában dolgozott. Amikor idősebb lett, többek között labdaszedő volt egy golfpályán, táviratokat kézbesített, patikában, újságnál, szállodában, áruházban és egy művészeti boltban is dolgozott.
Dorothy Hunter szerint a bátyját „hajtotta a törekvés”, és „briliáns elméje” volt.14 E tulajdonságokat egészítették ki az együttérzés és nagylelkűség jellemvonásai. Visszaidézve gondoskodó mivoltát, Dorothy szerint „Howard mindig jót akart tenni és jó akart lenni. Csodálatos báty volt, aki vigyázott rám. Kedves volt anyánkkal és apánkkal”15.
Howard együttérző természete az állatok iránt is megmutatkozott. „Minden kóbor macska menedékre lelt a házunkban, még a család tiltakozása ellenére is” – mesélte Hunter elnök.16 Egy alkalommal néhány környékbeli fiú egy kismacskát kínzott, be-bedobva az állatot a Hunterék közelében lévő öntözőcsatornába. Amikor kimászott, a fiúk visszadobták. Howard hamarosan jött és megmentette a cicát. „Ott feküdt félholtan – mesélte Dorothy –, ő pedig hazahozta”17.
„Nem fogja túlélni” – mondta az édesanyja.
„Anya, muszáj megpróbálnunk” – erősködött Howard.18
Dorothy elmesélte, hogy „betekerték egy takaróba és a meleg tűzhely közelébe rakták és ápolták”, mígnem a gondoskodás következtében a cica erőre kapott, és még évekig élt a családnál.
Howardot 1923-ban rendelték el tanítónak, éppen a Boise Második Egyházközség megalakítása előtt. Szükség lévén egy további gyülekező helyre, valamint számítva a jövőbeni növekedésre, a helyi egyházi vezetők egy cöveki tabernákulum felépítésére tettek javaslatot. A Boiseban élő szentek felkérést kaptak, hogy 20 000 dollárral járuljanak hozzá az épület felépítéséhez.19 Azon a gyűlésen, ahol a vezetők az adománygyűjtő felhívást tették, az ifjú Howard W. Hunter emelte fel elsőnek a kezét, hogy megígérjen egy összeget. A megígért összeg (25 dollár) soknak számított 1923-ban, különösen egy 15 éves fiútól. „Addig dolgoztam és gyűjtögettem, amíg egészében be tudtam fizetni a vállalásomat” – mesélte később.20 A tabernákulum 1925-ben készült el, és decemberben Heber J. Grant elnök jött el felszentelni.21
Howard már nagyon fiatalon tanúságot tett zenei érzékéről, tizenévesként pedig több hangszeren is megtanult játszani. 16 évesen megalakította saját zenekarát Hunter’s Croonaders néven. Ez a zenekar gyakran játszott bálokon, fogadásokon és egyéb rendezvényeken Boiseban és környékén.
Amikor Howard 19 lett, szerződést kapott, hogy egy Ázsiába tartó luxushajón szolgáltasson zenét. 1927 első két hónapjában Howard öttagú zenekara vacsorákhoz és bálokhoz muzsikált, mialatt a hajó átszelte a Csendes-óceánt, valamint különböző japán, kínai és fülöp-szigeteki városokban kötött ki. A hajóút szélesítette Howard látókörét, aki más népekkel és kultúrákkal ismerkedhetett meg. Habár keresete zömét látnivalókra és emléktárgyakra költötte, úgy érvelt, hogy „[a] tanulás bőven megért minden ráköltött centet”22.
1927: Howard W. Hunter (középen) és a Hunter’s Croonaders
A nagy döntések ideje
Howard arra az örömteli hírre tért haza a hajóútról, hogy távolléte alatt édesapja megkeresztelkedett. A rákövetkező vasárnapon Howard és az édesapja először vett részt közösen papsági gyűlésen. Egy gondoskodó püspök volt az, aki keresztelkedésre buzdította Will Huntert, ugyanakkor Howard szerint „egy [házi]tanítónak volt köszönhető, hogy benne is nagyobb érdeklődés támadt az egyház iránt”23.
A hajóutat követően Howard bizonytalan volt a jövőjét illetően. Lefoglalták a zenei tevékenységek és egyéb munkák, beleértve a saját vállalkozását is, de ezek egyike sem kecsegetett jó szakmai kilátásokkal. Amikor 1928 márciusában a vállalkozása megfeneklett, úgy döntött, hogy meglátogatja egy barátját Dél-Kaliforniában. Eredetileg csak egy-két hétre tervezte az ottlétet, de hamarosan úgy döntött, hogy marad, és keres – ahogyan ő fogalmazott – egy „lehetőségekkel bíró munkaviszonyt”24. Kaliforniában nemcsak munkára lelt, hanem feleségre, sokrétű egyházi szolgálati lehetőségekre, valamint több mint három évtizeden át otthonra is.
Howard első kaliforniai munkahelyein cipőket adott el, illetve egy citruscsomagolóban dolgozott, ahol olykor napi 40–45 tonna narancsot rakodott vasúti kocsikba. „Fogalmam sem volt, hogy ilyen rengeteg narancs van a világon” – mondogatta később. Egyszer aztán „szörnyű napja” volt, mert szín szerint kellett osztályoznia a citromokat, de színvak lévén nem tudta megkülönböztetni a sárga és a zöld árnyalatait. „A nap vége felé azt hittem, hogy idegösszeroppanásom lesz” – idézte fel utólag.25
Két hét citrusüzemi munka után Howard egy Los Angeles-i bankba jelentkezett, amely azonnal alkalmazta, és gyorsan léptette előre a ranglétrán. A zenei tevékenységekkel sem hagyott fel, és esténként különböző zenekarokban játszott. 1928 szeptemberében, mintegy hat hónappal azután, hogy Howard Kaliforniába költözött, a család újból egyesült, amikor a szülei és a húga is odaköltöztek.
Fiatal évei alatt Howard továbbra is járt az egyházba, de nem tanulmányozta mélységeiben az evangéliumot. Kaliforniában azonban elkezdett sokkal jobban odafigyelni az evangélium tanulmányozására. „[A]z evangélium iránti első igazi ébredésem [az] Adams Egyházközségben, egy vasárnapi iskolai osztályban történt, melyet Peter A. Clayton testvér tanított – mesélte Hunter elnök. Rendkívüli volt a tudása és azon képessége, hogy megihlesse a fiatalokat. Tanulmányoztam a leckéket, elolvastam az általa adott házi feladatokat, és beszéltem a kijelölt témákról. [Ú]gy gondolok vissza életem e szakaszára, mint arra az időre, amikor az evangélium igazságai elkezdtek kibomlani előttem. Mindig volt bizonyságom az evangéliumról, de hirtelen elkezdtem érteni is”26. Howard számára azokkal a vasárnapi iskolai élményekkel kezdődött az evangélium tanulmányozásának életre szóló szeretete.
Howard szívesen érintkezett a Los Angelesben és környékén lakó más fiatal felnőttekkel. Együtt jártak az egyházba, néha egy vasárnap két-három egyházközségbe is, és sokféle tevékenységben vettek részt. Az egyik ilyen tevékenység maradandó jelentőségűnek bizonyult Howard számára. Pár hónappal azután, hogy Kaliforniába érkezett, néhány barátjával egy egyházi táncestélyen vett részt, majd kisétáltak a partra, hogy a homokra kifutó hullámokban sétáljanak. Aznap este találkozott először Howard és Clara May („Claire”) Jeffs, akinek éppen Howard egyik barátjával volt légyottja. Howard és Claire bimbózó vonzalma hamarosan szerelemmé növekedett.
Találkoztak néhányszor 1928-ban, majd a rákövetkező évben komolyabbra fordult a kapcsolatuk. „A világosbarna hajával igen gyönyörű lány volt – mesélte később Howard. – Azt hiszem, hogy a legnagyobb benyomást a bizonyságának mélysége tette rám”27. 1931 egyik tavaszi estéjén, majd’ három évvel az első találkozásuk után, Howard elvitte Claire-t egy Csendes-óceánra néző kilátóteraszra. Ott megkérte a kezét, és Claire igent mondott. Howard így emlékezett vissza:
„Kocsival mentünk Palos Verdesbe, és a sziklák tetejénél parkoltunk le, ahonnan a telihold fényében néztük, ahogy a Csendes-óceán hullámai kifutnak és megtörnek a sziklákon. Beszélgettünk a terveinkről, majd pedig gyémánt gyűrűt húztam az ujjára. Sok döntést hoztunk azon az estén, és néhány erélyes elhatározást az életünket illetően”28.
Azok az elhatározások olyan irányba befolyásolták Howardot, hogy négy nappal az esküvője előtt az életét megváltoztató döntést hozzon. Miután a zenekara aznap este befejezte az előadást, Howard elrakta a hangszereit, és soha többé nem játszott hivatásos zenészként. A táncmulatságokon és összejöveteleken való zenélésnek „bizonyos értelemben megvolt a maga varázsa – mondta –, és jó pénzt kerestem vele”, de úgy érezte, hogy ennek az életvitelnek egyes részei nem egyeztethetők össze azzal az élettel, melyet a családjának szánt. „Hagyott egy bizonyos űrt maga után az, amit korábban örömmel csináltam, [de] a döntést soha nem bántam meg” – idézte fel évekkel később.29 Fia, Richard, így vélekedett: „Gyakran gondoltam arra a figyelemre méltó fegyelemre (én szívósságnak hívom), amelyre szükség lehetett ahhoz, hogy feladjon valamit, amit mélyen szeretett, mert valamit még többre értékelt”30.
Nehézségek és áldások a házasság első éveiben
Howard és Clair 1931. június 10-én házasodtak össze a Salt Lake templomban, majd visszatértek Dél-Kaliforniába, hogy megkezdjék közös életüket. A gazdasági világválság miatt az Amerikai Egyesült Államokban egyre romlottak az üzleti feltételek, és 1932 januárjában kénytelen volt bezárni az a bank is, ahol Howard dolgozott. A következő két évben különböző munkakörökben dolgozott, megpróbálva biztosítani a megélhetésüket. Claire-rel eltökéltek voltak abban, hogy megőrzik az önállóságukat ameddig lehet, de egy év után elfogadták Clair szüleinek meghívását, és egy időre hozzájuk költöztek.
1934. március 20-án megszületett Howard és Claire első gyermeke. A fiú az ifj. Howard William Hunter nevet kapta, és Billynek becézték. A nyár folyamán észrevették, hogy Billy levertnek tűnt. Az orvosok vérszegénységet állapítottak meg nála, és Howard kétszer is adott vért az átömlesztéshez, de Billy állapota nem javult. A további vizsgálatok súlyos bélgondot mutattak ki, amely miatt az orvosok műtétet javasoltak. Howard így idézte fel a történteket: „Befektettek mellé a szobába, egy műtőasztalra, és a műtét folyamán vért adtam neki. Miután végeztek, az orvosok nem biztattak semmivel”31. Három nappal később, hét hónapos korában Billy elhunyt, miközben szülei az ágya mellett ültek. „Bánattól sújtottak és kábultak voltunk, amikor kiléptünk a kórházból az éjszakába” – írta Howard32. „Ez súlyos csapás volt számunkra”33.
Két hónappal Billy születése előtt Howard a Los Angeles Megyei Árvízvédelmi Kerületnél helyezkedett el. Az ottani munkája során jogi iratokkal és bírósági ügyekkel foglalkozott, és úgy döntött, hogy ügyvédi pályára lép. E cél eléréséhez évekig tartó elszántságra és kemény munkára volt szükség. Mivel még nem volt alapdiplomája, Howardnak sok tárgyat kellett megtanulnia, hogy felvehessék a jogi karra. Esti órákra járt, mert dolgoznia is kellett. A jogi karon töltött évei során is teljes munkaidőben dolgozott tovább. „Egész nap dolgozni és esténként iskolába járni, ráadásul időt találni a tanulásra is, nem volt könnyű feladat” – írta.34 „Nem volt szokatlan, hogy bőven az éjszakába nyúlóan tanultam”35. Howard öt éven keresztül tartotta ezt a szigorú napirendet, míg végül 1939-ben, az évfolyama harmadik legjobb eredményét elérve diplomázott.
Amíg Howard a jogra járt, még két fiuk született: John 1936-ban és Richard 1938-ban. Howard árvízvédelmi kerületnél betöltött állásának köszönhetően a család meg tudott venni egy kisebb otthont.
Az El Sereno Egyházközség püspöke
Körülbelül egy évvel a jogi diploma megszerzése után Howardot elhívták, hogy az újonnan létrehozott kaliforniai El Sereno Egyházközség püspökeként szolgáljon. Az elhívás meglepetésként érte: „Mindig úgy gondoltam egy püspökre, mint egy idősebb valakire, ezért rá is kérdeztem, hogyan lehetnék az egyházközség atyja harminckét éves fiatalként.” A cövekelnökség válaszában biztosította őt arról, hogy „meg fog tudni felelni a megbízásnak”. Habár Howard úgy érezte, hogy ez meghaladhatja az erejét, ígéretet tett: „A tőlem telhető legjobbat fogom tenni”36. Ezt az ígéretet az elkötelezettség, a sugalmazás és az együttérzés magas szintjén teljesítette püspöki szolgálatának több mint hat éve alatt.
Howard ideje és ereje tehát ismét erőteljesen igénybe volt véve, de úgy érezte, hogy szolgálatából sok áldást kapott. „Hirtelen elárasztottak a felemésztő feladatok – mondta. – Dicsőséges munka és nagy áldás volt”37.
Az új egyházközség egyik legelső szükséglete egy gyűlési helyszín megtalálása volt. A püspökség bérelt néhány termet egy helyi épületben, az egyházközség tagjai pedig elkezdtek pénzt gyűjteni egy saját gyülekezeti házra. Az egyházi épületek építése hamarosan fel lett függesztve a második világháború miatt, de a tagok a jövőbe tekintve folytatták a pénzgyűjtést. Az egyik pénzgyűjtési program „hagyma projekt” néven futott, és abból állt, hogy egy savanyító üzembe mentek hagymát szeletelni. A hagyma illata tartós volt, ami vicces megjegyzésre adott okot Hunter püspöknek: „Könnyű volt rájönni az úrvacsorai gyűlésen, ha valaki korábban hagymát metélt”38.
Az egyéb pénzgyűjtési módozatok közé tartozott a káposztaaprítás egy savanyúkáposzta-üzemben, valamint készleten felüli reggelizőpelyhek csomagolása és eladása. „Boldog idők voltak ezek, amikor mindannyian együtt dolgoztunk, minden társadalmi osztályból és mindenféle készségekkel, támogatva a püspökséget abban, hogy összegyűjtse a pénzt egy kápolna felépítésére – idézte fel Hunter püspök. – Az egyházközségünk olyan volt, mint egy nagy, boldog család”39. Sok türelem és áldozathozatal után, az egyházközség saját gyülekezeti házra vonatkozó célja 1950-ben – majdnem négy évvel Howard felmentését követően – végre megvalósult.
Püspöknek lenni a második világháború idején egyedi kihívásokkal járt. Az egyházközségből sok férfi szolgált a seregben, férjek és apák nélkül hagyva otthon a családokat. A férfiakban mutatkozó hiány kihívást jelentett az egyházi elhívások betöltésében is. Ebből következően, püspöki hivatali idejének egy része alatt Howard cserkészvezetőként is szolgált. „Volt egy csoport kiváló fiatal férfi, akiket nem lehetett elhanyagolni – mesélte. – Majd’ két évig dolgoztam a fiúkkal, és kiválóan haladtak”40.
Howardot 1946. november 10-én mentették fel a püspöki elhívásból. „Mindig hálás leszek ezért a kiváltságért, és az akkori évek jelentette tanulásért” – mondta. Habár az élmény „sok tekintetben nehéz” volt, Claire-rel együtt „hálásak voltunk azokért az értékekért, melyeket ez a családunknak adott”41. Kifejezve háláját Hunter püspök szolgálata iránt, az egyházközség egyik tagja ezt írta: „Összehozta kis egyházközségünk tagságát egy egységes erőfeszítés mentén, és megtanított bennünket olyan célok elérésére, melyek látszólag elérhetetlenek voltak. Együtt munkálkodtunk egyházközségként, együtt imádkoztunk, együtt szórakoztunk és együtt hódoltunk”42.
Habár Howardot 1946-ban felmentették, különleges kötődése az El Sereno Egyházközség tagjaihoz megmaradt. Richard azt mondta, hogy „élete végéig kapcsolatban maradt velük, és tudta, hogy merre járnak és milyenek a körülményeik. Amikor csak olyan helyre utazott, ahol a régi egyházközség valamelyik tagja [lakott], felvette velük a kapcsolatot. Az a szeretet, melyet az egyházközség tagjai iránt érzett, egész életében megmaradt”43.
Családnevelés és szakmai építkezés
Howard és Claire Hunter szeretetteljes szülők voltak, akik értékeket, felelősséget, és az evangélium fontosságát tanították fiaiknak. Jóval azelőtt, hogy az egyház a hétfő estéket jelölte volna ki a családi est számára, a Hunter család azt az estét tette meg a történetmondás, játékok és közös programok idejének. Amikor a család elutazott valahova, olyankor gyakran látogattak a templomokba is, hogy John és Richard kereszteléseket végezhessen a halottakért. Howard és a fiai szívesen építettek vasútmodelleket, táboroztak és végeztek együtt egyéb szabadtéri tevékenységeket.
Howard teljes munkaidőben dolgozott és mellette jogot tanult, amikor John és Richard megszülettek, és még nagyon kicsik voltak – négy- és kétévesek –, amikor elhívták őt püspöknek, tehát az erős család felépítése még nagyobb mértékű odaadást követelt Clair részéről. Aki mindezt örömmel meg is adta. „A vágyam és legfőbb törekvésem… az volt, hogy jó feleség legyek, jó otthonteremtő, és hogy valóban jó anya legyek – mondta Claire. – Keményen dolgoztunk azon, hogy a fiúkat bevonjuk az egyházba; a fiúk és én csodálatosan megvoltunk együtt”44. Howard gyakran dicsérte Claire-t a fiaik nevelésében kifejtett hatásáért és áldozataiért.
A gyermeknevelés és az egyházi vezetői elhívásokban való szolgálat évei során Howard egy jól működő ügyvédi praxist is felépített. Leginkább kis- és nagyvállalati ügyfelei voltak, és igen köztiszteletben álló ügyvéddé vált Dél-Kaliforniában. Több mint két tucat cég igazgatótanácsába is beválasztották.
A szakmájában Howardot a feddhetetlenségéről, szabatos észjárásáról, világos fogalmazásáról és az igazságérzetéről ismerték. A „nép ügyvédjeként” is ismerték – vagyis mint olyasvalakit, aki „úgy tűnt, hogy mindig tud időt és figyelmet fordítani arra, hogy segítsen az embereknek a gondjaikkal”45. Egy ügyvéd szerint Howardot „sokkal jobban foglalkoztatta az, hogy az emberek megkapják a szükséges segítséget, mint az, hogy ő megkapja érte a jussát”46.
Howard és Claire Hunter a fiaikkal, Johnnal és Richarddal
A Kalifornai Pasadena Cövek elnöke
1950 februárjában Stephen L Richards elder és Harold B. Lee elder a Tizenkettek Kvórumából Kaliforniába utaztak, hogy kettéosszák a gyorsan növekvő Pasadena Cöveket. Sok fivérrel tartottak interjút, beleértve Howardot. Miután imádságosan megfontolták, hogy kit szeretne az Úr a cövekelnöki szolgálatra, már majdnem éjfél volt, amikor Howardért küldettek, és átadták neki az elhívást. Richards elder és Lee elder elmondták neki, hogy aludja ki magát jól, és hívja fel őket másnap korán reggel a tanácsosokra vonatkozó javaslatával. „Hazamentem, de nem aludtam – mesélte Howard. – Az elhívás letaglózott. Claire-rel sokáig beszélgettünk”47.
Miután Hunter elnök és a tanácsosai támogatásra kerültek, elkezdték felmérni a szükségleteket a cövekben. Az új cövekelnökség kiemelt fontosságot tulajdonított annak, hogy segítsen az egyháztagoknak építeni a lelki erejüket. Az egyik aggodalom arra irányult, hogy a családok elkezdtek szétforgácsolódni, részben azért, mert olyan sok tevékenységben vettek részt. Miután a vezetők közösen imádkoztak és tanácskoztak, arra éreztek késztetést, hogy a családi estre helyezzék a hangsúlyt, és hogy a hétfő estéket a családok számára tartsák fenn. Hétfő esténként a cövekben lévő összes egyházi épületet bezárták, és „semmilyen egyéb rendezvényt sem tartottak, amely ütközött volna azzal a szent esttel”, magyarázta Hunter elnök.48
Szolgálata elején Hunter elnök és más cövekelnökök Dél-Kaliforniából találkoztak Stephen L Richards elderrel, hogy átbeszéljenek egy középiskolásoknak szóló ifjúsági hitoktatási programot. Hunter elnök így emlékezett vissza: „[Richards elder] elmagyarázta, hogy szeretnének kora reggeli ifjúsági hitoktatási órákkal kísérletezni egy olyan területen, ahol a törvény nem engedi az [iskolai] órarendbe illesztett hitoktatást”49. Felállítottak egy bizottságot az ötlet megvalósíthatóságának tanulmányozására, és Hunter elnököt nevezték ki az élére. A tanulmányozás végeztével a bizottság azt a javaslatot tette, hogy három középiskola diákjai számára vezessék be a kora reggeli ifjúsági hitoktatást. Fiatal lévén, Hunter elnök fia, Richard is részt vett a kora reggeli ifjúsági hitoktatási kísérletben. Később ezt mondta erről: „Megfordult a fejünkben, hogy valakinek elmehetett az esze, hogy berakott egy reggel 6-kor kezdődő órát, de aztán ez a napunk kedvenc része lett, amikor együtt lehettünk a barátainkkal az egyházból, és tanulhattunk”50. A programot hamarosan kiterjesztették más diákokra is, és ebből lett az egyháztag fiatalok kora reggeli ifjúsági hitoktatási programjának előfutára.
Az 1951-es októberi általános konferencián az első elnökség találkozott a dél-kaliforniai cövekelnökökkel, hogy bejelentsék számukra egy Los Angeles-i templom építését célzó kívánalmukat. Az a kilátás, hogy templom létesülhet a közelben, nagy örömöt okozott – egyúttal nagy áldozatot is kívánt, mivel az egyháztagoktól azt kérték, hogy egymillió dollárral járuljanak hozzá az építkezéshez. Amikor Hunter elnök visszatért Kaliforniába, találkozott a cöveki és egyházközségi vezetőkkel, és ezt mondta: „Adjátok meg az embereknek a nagy áldások elnyerésének lehetőségét azáltal, hogy nagylelkűen járulnak hozzá a templomhoz”51. Hat hónapra rá a dél-kaliforniai egyháztagok 1,6 millió dollárt ajánlottak fel a templom megépítésére, amelyet azután 1956-ban szenteltek fel.
A Pasadena Cövek vezetői (1950). Balról jobbra: Daken K. Broadhead, első tanácsos a cövekelnökségben; Howard W. Hunter, elnök; A. Kay Berry, második tanácsos; valamint Emron „Jack” Jones, írnok
Az egyháztagok nemcsak pénzadományokkal járultak hozzá a templomhoz és egyéb egyházi épületekhez, hanem önkéntes munkával is. Amikor gyülekezeti házak épültek, Hunter elnök sok órát töltött ásóval, kalapáccsal vagy ecsettel a kezében. Az egyháztagok az egyházi jóléti programokhoz is hozzájárultak önkéntes munkával, például baromfineveldékben, citrusültetvényeken és konzervüzemekben. Hunter elnök nyolc éven keresztül volt megbízva azzal, hogy összehangolja 12 cövek ilyen irányú programjait, és ezekbe maga is sokszor besegített. „Soha nem kért senkitől olyat, és nem bízott meg senkit olyasmivel, amit saját maga nem állt készen elvégezni” – jegyezte meg egy barátja.52 Évekkel később, a Tizenkettek Kvórumának tagjaként, Hunter elder kijelentette:
„Soha nem vettem részt szomorkás jóléti programban. Fára másztam és citromot szedtem, gyümölcsöt hámoztam, vízforralót kezeltem, dobozokat cipeltem, teherautókat rakodtam ki, konzervüzemet takarítottam, és még ezer és egy dolgot csináltam, de amire legtisztábban emlékszem, az a nevetés és az ének és az Úr szolgálatában tevékenykedő emberek jó társasága”53.
1953 novemberében Hunter elnök és felesége, illetve a Pasadena Cövek más tagjai szertartások végzésére az Arizonai Mesa templomba utaztak. November 14-én volt Hunter elnök 46. születésnapja, és az egyik szertartásgyűlés kezdete előtt a templomelnök arra kérte, hogy szóljon a kápolnában összegyűltekhez. Hunter elnök később így írt erről az élményről:
„Mialatt a gyülekezethez beszéltem, …bejött a kápolnába édesapám és édesanyám, fehérbe öltözve. Fogalmam sem volt, hogy édesapám már felkészült a templomi áldásaira, habár Anya már egy ideje izgatottan várta ezt. Annyira elárasztottak az érzelmek, hogy képtelen voltam tovább beszélni. Pierce elnök [a templomelnök] mellém lépett és elmagyarázta a megszakítás okát. Amikor édesapám és édesanyám eljöttek a templomba azon a reggelen, azt kérték az elnöktől, hogy ne említse nekem, hogy ott vannak, mert azt szerették volna, ha születésnapi meglepetés lesz. Ez egy olyan születésnap volt, amelyet soha nem felejtettem el, mert azon a napon felruházták őket, nekem pedig az a kiváltság adatott, hogy tanúja lehettem az egybepecsételésüknek, amely után hozzájuk pecsételtek engem”54.
Mintegy három évvel később Hunter elnök családjának örök kötelékei teljessé váltak, amikor Dorothyt a szüleihez pecsételték a frissen felszentelt Kaliforniai Los Angeles templomban.
Cövekelnökként Howard szeretetteljes vezető volt. Egy cöveki elhívásban szolgált asszony ezt mondta: „Megbecsültnek és hasznosnak és szükségesnek érezted magadat. […] Felelősséget adott az embereknek, amikor elhívást kaptak, de ha szükségük volt a véleményére vagy tanácsára, akkor mindig ott volt. Tudtuk, hogy bírjuk a teljes támogatását és figyelmét”55. Az egyik tanácsosa megjegyezte: „Dicsérte az embereket az eredményeikért, és engedte, hogy felnőjenek a magas elvárásokhoz”56. Az egyik nő a cövekből, aki szerint Hunter elnök volt az ő legnagyobb hatású tanítója, így magyarázta: „Ez az ember azáltal szeretett másokat, hogy kiemelt fontosságúnak tekintette őket; odafigyelt rájuk, hogy megértse őket; és megosztotta velük a tapasztalatait”57.
1959 őszére Howard W. Hunter már több mint kilenc éve elnökölt a Pasadena Cövek felett, olyan szolgálatot nyújtva, amely utolsó napi szentek ezreinek életét áldotta meg Dél-Kaliforniában. Egyházi szolgálata azonban éppen egy olyan bővülés küszöbén állt, amely világszerte megáldja majd az egyháztagok életét.
A Tizenkettek Kvóruma
„[T]egyél bizonyságot nevemről, …és küldd el szavam a föld széleiig” (T&Sz 112:4).
1959. október 9-én, Salt Lake Cityben, az általános konferencia két ülésszaka között Howard arról értesült, hogy David O. McKay elnök találkozni szeretne vele. Azonnal átment az Egyházigazgatási Épületbe, ahol McKay elnök meleg fogadtatásban részesítette, és ezt mondta: „Hunter elnök, …az Úr szólott. El leszel híva az egyik különleges tanújaként, és holnap támogatni fognak a Tizenkettek Tanácsának tagjaként”58. Howard ezt írta erről az élményről:
„Meg sem kísérelhetem elmagyarázni az érzést, amely eltöltött. Könnyek szöktek a szemembe és nem tudtam megszólalni. Soha nem éreztem magamat annyira alázattal telve, mint amikor e nagyszerű, kedves, jóságos férfi – az Úr prófétája – jelenlétében ültem. Beszélt arról, hogy mekkora örömöt fog ez hozni az életembe, beszélt a fivérek csodálatos társaságáról, és arról, hogy innentől az életem és az időm az Úr szolgálatának lesz szentelve, és hogy innentől az egyházé és az egész világé leszek. […] Átkarolt és biztosított arról, hogy az Úr szeretni fog engem, és hogy bírni fogom az Első Elnökség és a Tizenkettek Tanácsának támogató bizalmát. [Elmondtam neki, hogy] örömmel adom az időmet, életemet és minden tulajdonomat e szolgálatnak”59.
Amint Howard kilépett McKay elnök irodájából, a szállodai szobájába ment és felhívta Claire-t, aki ebben az időben Provóban látogatta meg a fiukat, Johnt, annak feleségét és a kisbabájukat. Először Howard alig tudott megszólalni. Amikor végül elmondta Claire-nek az elhívását, mindkettőjüket elárasztották az érzelmek.
Másnap, az általános konferencia szombat délelőtti ülésszakán, Howard William Hunter támogatva lett a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaként. „A világ súlyát… éreztem a vállaimon – mondta ezekről a pillanatokról. – Ahogy haladt a konferencia, kifejezetten kényelmetlenül éreztem magamat, és azon tanakodtam, vajon úgy fogom-e valaha is érezni, hogy ez tényleg az én helyem”60.
McKay elnök megkérte Hunter eldert, hogy szólaljon fel a konferencia vasárnap délutáni ülésszakán. Miután röviden visszatekintett az életére, és megosztotta a bizonyságát, Hunter elder ezt mondta:
„Nem kérek elnézést azokért a könnyekért, melyek ez alkalommal a szemembe szöknek, mert úgy hiszem, hogy barátokkal nézek szembe – egyházi fivéreimmel és nővéreimmel, kiknek szíve ugyanúgy ver ma, ahogyan az enyém, az evangélium és mások szolgálatának izgalmától.
„McKay elnök, …elfogadom, fenntartások nélkül, a rám rótt elhívásodat, és hajlandó vagyok az életemet és mindent, amivel rendelkezem, e szolgálatnak szentelni. Hunter nőtestvér is csatlakozik hozzám e felajánlásban”61.
Hunter eldert 1959. október 15-én rendelték apostollá. 51 évesen ő volt a Tizenkettek legfiatalabb tagja, akiknek az átlagéletkora abban az időben a 66 évhez közelített.
A rákövetkező 18 hónapban Hunter elder Kalifornia és Utah között ingázott, hogy lezárja ügyvédi praxisa függő ügyeit, és felkészüljön a költözésre. Egyik ügyfele kijelentette, hogy „az egyház biztosan nagyon vonzó ajánlatot tett”, amivel rávette, hogy otthagyjon egy ilyen sikeres ügyvédi praxist. Ezzel kapcsolatban Hunter elder ezt írta a naplójába:
„A legtöbben nem értik, hogy miért fogadják el mi hitünkön lévő emberek a szolgálatra szólító elhívásokat, vagy hogy miért kötelezzük el magunkat az iránt, hogy mindent beleadunk. […] Nagyon élveztem az ügyvédként való praktizálást, de ez az elhívás, amely engem ért, bőven el fogja homályosítani a szakmai törekvéseket vagy az anyagi gyarapodást”62.
Hunter elder apostoli szolgálata több mint 35 évet ölelt fel, és ezen idő során szinte a világ összes országába ellátogatott, hogy ellássa feladatát, mint Jézus Krisztus különleges tanúja (lásd T&Sz 107:23).
A Tizenkét Apostol Kvóruma (1965). Ülnek, balról jobbra: Ezra Taft Benson, Mark E. Petersen (a szék karfáján), Joseph Fielding Smith (kvórumelnök) és LeGrand Richards. Állnak, balról jobbra: Gordon B. Hinckley, Delbert L. Stapley, Thomas S. Monson, Spencer W. Kimball, Harold B. Lee, Marion G. Romney, Richard L. Evans és Howard W. Hunter
A Utahi Genealógiai Társaság
„Ajánljunk fel… az Úrnak… egy olyan könyvet, amely halottaink feljegyzéseit tartalmazza, ami teljes elfogadásra méltó” (T&Sz 128:24).
Az Első Elnökség 1964-ben az Egyház Genealógiai Társasága (akkori nevén: Utahi Genealógiai Társaság) elnökévé nevezte ki Hunter eldert. Ez a szervezet volt az egyház Családtörténeti Osztályának előfutára. Az volt a rendeltetése, hogy genealógiai adatokat gyűjtsön össze, őrizzen meg és osszon meg világszerte. Hunter elder nyolc éven át elnökölt a társaság felett, és ez idő alatt messzeható változásokat vezényelt le a családtörténeti munka előmozdításában, finomításában és kiszélesítésében.
1969-re a szervezet begyűjtött „több mint 670 000 tekercs mikrofilmet, ami hárommillió kötetnyi 300 oldalas könyvnek felelt meg”. Összegyűjtött még „hatmillió kitöltött családi csoport feljegyzést, egy 36 millió egyéni kartotékcédulából álló névmutatót, valamint egy több mint 90 000 kötetes könyvgyűjteményt”63. Hetente mintegy 1000 tekerccsel gyarapodott a mikrofilm gyűjtemény a világ minden tájáról. E feljegyzések feldolgozása és hozzáférhetővé tétele – úgy a kutatók, mint a templomi munka számára – óriási feladat volt. Hunter elder vezetése alatt a Genealógiai Társaság elkezdte felhasználni a legújabb számítógépes műszaki megoldásokat ebben a munkában. Egy szerző megjegyezte, hogy a társaság „világhírűvé vált szakmai berkekben a feljegyzések kezelésének előremutató gyakorlata miatt”64.
Hunter elnököt 1972-ben mentették fel a Genealógiai Társaság éléről. Erőfeszítéseit összegezve Richard G. Scott elder ezt mondta róla: „Életének jelentős részét szentelte ennek a munkának, és lefektette azokat az alapokat és irányt, melyeknek hasznát az egyház ma is élvezi”65.
A Polinéz Kulturális Központ
„…Hallgassatok ide, ti messzi népek; és ti, akik a tenger szigetein vagytok – figyeljetek együtt!” (T&Sz 1:1).
Az Első Elnökség 1965-ben a Hawaii állambeli Laiében található Polinéz Kulturális Központ igazgatóságának elnökévé nevezte ki Hunter eldert. A központ mindössze 15 hónappal korábban nyílt meg, és számos nehézséggel küszködött. Kevés turista látogatta, és az illetékeseknek eltérő nézeteik voltak a központ céljait és programjait illetően. Egy héttel kinevezése után Hunter elder Laiébe látogatott, és nekiállt alaposan áttanulmányozni a központ erősségeit és szükségleteit.
Hunter elder vezetése alatt a Polinéz Kulturális Központból Hawaii egyik legnépszerűbb turistacélpontja lett, amely 1970-ben közel egymillió látogatót vonzott. Hunter elder a központ és az ott zajló programok nagy mértékű kibővítését is levezényelte. Hunter elder megfogalmazása szerint az is fontos volt, hogy a központ munkalehetőséget biztosított, ami által lehetővé vált, hogy „a dél-csendes-óceáni térségből érkezett hallgatók ezrei kap[janak] segítséget a tanulmányaikhoz, akik közül a legtöbben [máskülönben] nem tudták volna otthagyni a szigetüket, hogy iskolába menjenek”66.
Hunter eldert 1976-ban, 12 év elnöklés után mentették fel a Polinéz Kulturális Központ éléről. Szolgálata segített beteljesíteni David O. McKay elnök szavait, aki 1955-ben azt mondta, hogy Laie kis falva magában hordozza annak lehetőségét, hogy „missziós tényező[vé váljon], amely nem ezrekre, nem tízezrekre, hanem olyan emberek millióira lesz hatással, akik azon törekvéssel érkeznek, hogy megtudják, mi is ez a város és mi a jelentősége”67.
Az egyháztörténész
„Az Úr írnokának, akit ő kinevezett, kötelessége az, hogy történetet vezessen és általános egyházi feljegyzést mindazon dolgokról, amelyek Sionban zajlanak…” (T&Sz 85:1).
1970 januárjában elhunyt David O. McKay elnök, és Joseph Fielding Smith került elválasztásra az egyház új elnökeként. Joseph Fielding Smith a megelőző 49 évben egyházi történetíróként szolgált, és amikor az egyház elnöke lett, Hunter eldert hívták el, hogy átvegye tőle ezt a megbízást. Ezt mondta erről: „Smith elnök oly sok éven át volt az egyházi történetíró, hogy alig tudtam magam elképzelni ebben a beosztásban”68.
Hunter elder a tőle megszokott buzgalommal vetette bele magát az új feladatba. „A megbízás, ahogyan azt az Úr kinyilatkoztatás révén megadta, rettenetesen nehéz – úgy a gyűjtés és feljegyzés feladatának teljesítésében, mint abban, hogy az anyagot hasznossá tegyük az egyháztagok számára” – fejtette ki Hunter elder.69 A Church News arról számolt be, hogy az egyházi történetíró „felelős minden feljegyzés vezetéséért az egyházban, beleértve a jegyzőkönyveket, templomi feljegyzéseket, minden elrendelést, pátriárkai áldást, és …az egyház jelenlegi történetének összeállítását”70.
1972-ben a Tizenkettek tagjait tehermentesítették egyes nehéz adminisztratív feladataik alól, hogy több időt szentelhessenek apostoli szolgálatuknak. E változás részeként Hunter eldert felmentették az egyházi történetírói elhívásból, de továbbra is tanácsadói szerepet töltött be az egyház Történeti Osztálya mellett. „Ezzel megmaradok iránymutatónak, de a működtetés terhe lekerül rólam” – írta erről.71 1978-ig maradt ebben a tanácsadói szerepben.
A Brigham Young Egyetem Jeruzsálemi Közel-keleti Tanulmányok Központja
Szentföldi szolgálat
Howard W. Hunterben különleges szeretet alakult ki a Szentföld iránt, amikor 1958-ban és 1960-ban odautazott a családjával. Apostolként való szolgálata során több mint két tucat alkalommal tért oda vissza. „Kielégíthetetlennek tűnt azon vágya, hogy ott legyen, ahol a Szabadító járt és tanított” – mondta James E. Faust elder a Tizenkettek Kvórumából.72
Nagyon is tudatában lévén a térség viszályainak, Hunter elder a szeretet és a béke üzenetét vitte. „A zsidók és az arabok egyaránt Atyánk gyermekei – mondta. – Ők egyaránt az ígéret gyermekei, és egyházként nem állunk egyik pártjára sem. Mindkettő felé szeretettel és figyelemmel fordulunk. Jézus Krisztus evangéliumának célja az, hogy a szeretet, egység és testvériség legmagasabb rendjét valósítsa meg”73.
1972 és 1989 között Hunter elder kulcsfontosságú megbízásokat teljesített két különleges jeruzsálemi projekt ügyében. Ezek az Orson Hyde emlékkert és a Brigham Young Egyetem (BYU) Jeruzsálemi Közel-keleti Tanulmányok Központja voltak. Az egyház történetének korai szakaszában, 1841-ben történt, hogy Orson Hyde elder a Tizenkettek Kvórumából felszentelési imát mondott az Olajfák hegyén, Jeruzsálemtől keletre. Az Első Elnökség 1972-ben arra kérte Hunter eldert, hogy keressen lehetséges helyszíneket egy jeruzsálemi Orson Hyde emlékhely felépítéséhez. Jeruzsálem városa 1975-ben zöld utat adott a későbbi Orson Hyde emlékkertnek, amely az Olajfák hegyén került kialakításra.
A következő néhány évben Hunter elder sokszor utazott Jeruzsálembe, hogy az emlékhellyel kapcsolatos szerződésekről tárgyaljon, illetve felügyelje a tervezést és az építkezést. A kert 1979-ben készült el, és Spencer W. Kimball elnök szentelte fel még abban az évben. A felszentelési ünnepség levezetését követően Hunter elder kifejtette azon meggyőződését, hogy az emlékhely „nagy és jó hatással lesz arra, hogy kedvező képet közvetítsen az egyházról”74.
Még mielőtt befejeződött volna az Orson Hyde emlékkert kialakítása, Hunter elder elkezdett egy olyan helyszínt keresni, ahol az egyház felépíthetné a BYU külföldi tanulmányi programját kiszolgáló központot. A központnak a Jeruzsálem Gyülekezet számára is összejöveteli helyet kellett biztosítania. E beruházás felügyelete Hunter elder szolgálatának egyik legösszetettebb, legérzékenyebb megbízása volt.
Az egyházi vezetők kiválasztottak egy helyszínt, de a földbérleti és építési szándékuk jóváhagyatásához közel öt évnyi, Hunter elder megfogalmazása szerint „vég nélküli munka”75 szükségeltetett. Kiterjedt vitákat és tárgyalásokat követően az izraeli kormány engedélyt adott a központ építésének elindítására.
1988 májusára az építkezés nagyja befejeződött, és a bérleti szerződés is csak aláírásra várt. Addigra Howard W. Hunter már a Tizenkettek ügyvezető elnökeként szolgált. Egy évvel korábban komoly hátműtétet végeztek rajta, így nem tudott járni, de ennek ellenére elrepült Jeruzsálembe, hogy aláírja a bérleti szerződést. Ottléte alatt a BYU hallgatói és a Jeruzsálem Gyülekezet tagjai egy kis fogadást adtak hálájuk kifejezésére. A gyülekezeti monográfiában olvasható egy, a fogadás kezdetekor lejátszódott szívbemarkoló jelenet: „[Jeffrey R.] Holland [a Brigham Young Egyetem] elnök[e] betolta a hátműtétje nyomán még mindig lábadozó Hunter elnököt a főbejáraton, a kórus pedig A Szent város eléneklésével köszöntötte őket”76. Könnyek csorogtak végig Hunter elnök arcán.
Hunter elnök 1989 májusában visszatért Jeruzsálembe, hogy felszentelje a központot. A felszentelési ünnepség annak az egy évtizednyi rendkívüli erőfeszítésnek a megkoronázását jelentette, melyet ő és mások fejtettek ki azért, hogy a Jeruzsálem Központ reményből valósággá váljon. „Howard W. Hunter elnök… volt e beruházás folyamatos összekötő fonala és szeretetteljes őrszeme a toronyban, egészen azóta, amikor az még csak egy álom volt” – mondta Jeffrey R. Holland elder.77 A felszentelési imában Hunter elnök azt mondta:
„Ezen… épület azok hajlékául lett felépítve, akik szeretnek téged, és azon igyekeznek, hogy tanuljanak rólad, és a Fiad, a mi Szabadítónk és Megváltónk nyomdokain járjanak. Minden tekintetben gyönyörű, és annak szépségét szemlélteti, amit jelképez. Ó, Atyánk, köszönjük neked a kiváltságot, hogy felépíthettük neked e házat, fiaid és leányaid javára és oktatására”78.
Hunter elnök a Brigham Young Egyetem Jeruzsálemi Közel-keleti Tanulmányok Központjánál, annak felszentelése előtt
A terjeszkedő egyház
„…Sionnak gyarapodnia kell szépségben és szentségben; határait ki kell szélesíteni; cövekeit meg kell erősíteni…” (T&Sz 82:14).
Amikor Howard W. Huntert 1959-ben elhívták apostolnak, az egyháznak mintegy 1,6 millió tagja volt. A rákövetkező évtizedekben kulcsfontosságú szerepet játszott az egyház példátlan világszintű növekedésében. Hétvégék százain utazott különböző cövekekbe, hogy megerősítse az egyháztagokat és új vezetőket hívjon el. Kormányzati tisztségviselőkkel is találkozott számos országban, elősegítve az ajtók megnyílását a misszionáriusi munka előtt.
1975-re az egyháztagok létszáma körülbelül 3,4 millióra nőtt, és Dél-Amerikában különösen gyorsan növekedett. Annak az évnek a vége felé megbízták Hunter eldert és J. Thomas Fyans eldert, a Tizenkettek egyik asszisztensét, hogy osszanak fel 5 cöveket Mexikóvárosban. Miután találkoztak a terület egyházi vezetőivel, és áttekintették a cövekelnököktől kapott adatokat, Hunter elder annak az 5 cöveknek 15 cövekké történő átszervezésére adott utasítást – mindezt egyetlen hétvége alatt.79 A szokásos szerénységgel ezt írta: „Kétlem, hogy lett volna valaha is ilyen tömeges szervezeti intézkedés az egyházban, és fáradtak voltunk, mire hazaértünk”80.
Howard és Claire Hunter
Claire, az odaadó társ
„A feleségem mindig is kedves és szerető társam volt” – mondta Hunter elder, amikor 1959-ben elhívták a Tizenkettek Kvórumába.81 Az évek során Claire általában Hunter elderrel tartott annak apostoli útjain. Monson elnök felidézett egy alkalmat, amikor megfigyelte, ahogy Claire szeretettel fordul a tongai gyermekek felé: „Felvette azokat a kedves tongai kisgyermekeket a karjába, és egyet-egyet a térdeire ültetett, úgy beszélt hozzájuk…, majd pedig elmagyarázta az elemis tanítóknak, milyen áldottak és kiváltságosak, amiért lehetőségük van ilyen drága kisgyermekeket tanítani. Ismerte az emberi lélek értékét”82.
Egy 1974-es interjúban Hunter elder azt mondta a feleségéről, hogy „egész házasságunk alatt [f]olyamatosan mellettem áll, szeretettel, tapintattal és bátorítással… Mindig erős támaszom”83.
Mire erre az interjúra sor került, Claire-nek már komoly egészségügyi gondjai jelentkeztek. Először súlyos fejfájásokkal, valamint alkalmankénti emlékezetvesztéssel és tájékozódási zavarokkal küzdött. Később több kisebb szélütés érte, melyek megnehezítették számára a beszédet és a kezei használatát. Onnantól kezdve, hogy a felesége állapota folyamatos gondozást tett szükségessé, Hunter elder eltökélte, hogy a tőle telhető legtöbbet teszi érte, miközben teljesíti a Tizenkettek Kvórumának tagjaként rá háruló feladatokat is. Megszervezte, hogy legyen valaki Claire mellett napközben, de éjszaka maga gondoskodott róla. Hunter elnök saját egészségével is voltak gondok ezekben az években, beleértve egy szívrohamot 1980-ban.
Claire 1981-ben agyvérzést szenvedett, majd 1982-ben ismét. A második után annyira magatehetetlenné vált, hogy az orvosok ragaszkodtak hozzá, hogy gondozóotthonba kerüljön, ahol megfelelő egészségügyi ellátás várja. Élete utolsó 18 hónapját ott töltötte. Ezalatt az idő alatt Hunter elnök legalább naponta egyszer meglátogatta, kivéve azokat az alkalmakat, amikor egyházi megbízásból kifolyólag úton volt. Habár Claire az idő nagyobb részében nem ismerte fel, ő továbbra is biztosította a szeretetéről, és gondoskodott arról, hogy a felesége kényelemben legyen. Az egyik unokájuk ezt mondta: „Mindig sietett, hogy mellette legyen és gondoskodjon róla”84. Édesapja édesanyja iránti gondoskodásáról írva, Richard Hunter így emlékezett vissza:
„Édesanyámnak az utolsó éveiben a lehető legjobb ápolásban volt része, mert Apa gondoskodott róla. Az egész család ámulva és tisztelettel nézte, ahogyan átváltott a gondviselői szerepre. [E]mlékszem, mekkora teherként nehezedett rá az orvosok azon figyelmeztetése[, hogy] édesanyám számára az lenne a legrosszabb, ami megtörténhet, hogy otthon marad és nem helyezik el egy szakosodott ápolási intézményben. Ha otthon marad, akkor édesapám a saját fizikai korlátai miatt valószínűleg belehal a gondozási erőfeszítésekbe. Ebben az esetben édesanyám saját magára lett volna utalva. Édesapám odaadása édesanyám iránt az egyik olyan dolog, ami mindig is kedves emlék marad a családunk számára”85.
Claire 1983. október 9-én távozott el. James E. Faust elder, aki tanúja volt annak, ahogy Hunter elder Claire-ről gondoskodott a több mint 10 éven át tartó betegség során, ezt mondta: „[A] kettejük érintkezésében megnyilvánuló gyengédség szívbemarkoló és megható volt. Soha nem láttam még egy férj ilyen mértékű odaadását a felesége iránt”86.
A Tizenkettek Kvórumának elnöke
Spencer W. Kimball elnök 1985 novemberében hunyt el, és Ezra Taft Benson követte őt az egyház elnökeként. Marion G. Romney lett a Tizenkettek Kvórumának elnöke, mint a kvórum legrégebben szolgáló tagja. Romney elnök rossz egészségi állapota miatt a tizenkettek ügyvezető elnökének választották el Hunter eldert, aki a következő rangidős apostol volt. 1988 júniusában lett a Tizenkettek elnöke, mintegy két héttel Romney elnök halála után.
Hunter elnök összesen nyolc és fél éven át szolgált a Tizenkettek Kvórumának ügyvezető elnökeként, majd pedig elnökeként. Ezalatt az idő alatt a Tizenkettek világszintű egyházi szolgálata tovább bővült, ahogy az egyház tagsága 5,9 millióról 8,7 millióra növekedett, egyházközségekkel és gyülekezetekkel a világ 149 országában és területén. „Izgalmas időszak ez az egyház történelmében – mondta Hunter elnök 1988-ban. – A séta ma már nem elég. Rohanvást tudunk csak lépést tartani, és előremozdítani a munkát”87. Hunter elnök a saját példájával járt elől a Jézus Krisztusról való tanúságtétel és az egyház világszerte való felépítése feladatának teljesítésében. A Tizenkettek elnökeként szolgálva beutazta az Amerikai Egyesült Államokat, és több mint 25 másik országot is meglátogatott.
Hunter elnök kitartóan haladt előre, egészsége gyakori meggyengülése ellenére is. 1986-ban nyitott szívműtétet, 1987-ben pedig hátműtétet végeztek rajta. Bár a háta meggyógyult, idegsérülés és egyéb komplikációk miatt nem tudott lábra állni. Azon év októberében kerekesszékben ülve mondta el az általános konferenciai beszédét. „Bocsássátok meg, ha ülve maradok e pár gondolat megosztása közben – kezdte Hunter elnök. – Nem az én döntésem, hogy kerekesszékben ülve beszéljek. Úgy látom, hogy ti mindannyian szívesen hallgatjátok ülve a konferenciát, úgyhogy követni fogom a példátokat”88.
Mivel eltökélte, hogy újra használni fogja a lábait, Hunter elnök kimerítő fizikoterápiás kezeléseken vett részt. A következő, 1988. áprilisi általános konferencián már járókerettel tudott lassan a szószékhez menni. Decemberben is járókerettel vett részt az Első Elnökség és a Tizenkettek heti templomi gyűlésén – ez volt az első alkalom több mint egy év óta, hogy nem kerekesszékben érkezett. „Amikor beléptem a tanácsterembe, a fivérek felálltak és tapsoltak – mondta. – Ez volt az első alkalom, hogy tapsot hallottam a templomban. […] A legtöbb orvos azt mondta, hogy soha nem leszek képes felállni vagy járni, de elmulasztották figyelembe venni az ima hatalmát”89.
Howard és Inis Hunter
1990 áprilisában, amikor a vége felé közeledett a Tizenkettek Kvórumának egyik gyűlése, Hunter elnök megkérdezte: „Szeretne valaki felhozni bármit, ami nincs a napirendi pontok között?” Amikor senki nem szólt, bejelentette: „Nos, akkor… ha senki másnak nincs több mondandója, szeretnélek tájékoztatni benneteket, hogy délután megházasodom.” A Tizenkettek egyik tagja szerint a bejelentés akkora meglepetésként érte őket, hogy „mindenki azon tanakodott, vajon jól hallották-e”. Hunter elnök további magyarázatot fűzött hozzá a fivérek számára: „Inis Stanton egy régi ismerősöm Kaliforniából. Egy ideje már találkozgatok vele, és úgy döntöttem, hogy megházasodom.”90 Inis az El Sereno Egyházközség tagja volt Hunter elnök ottani püspöksége idején. Később megint összefutottak, amikor Inis Utahba költözött, és recepciósként dolgozott az Egyházi Irodaépületben. 1990. április 12-én adta őket össze Gordon B. Hinckley elnök a Salt Lake templomban.
Ez majdnem hét évvel Claire halála után történt. Inis a vigasz és az erő nagy forrásának bizonyult Hunter elnök számára, amikor a Tizenkettek Kvóruma és az egyház élén szolgált. Legtöbbször akkor is a férjével tartott, amikor az a világszerte élő szentekhez utazott.
1993. február 7-én Hunter elnök a Brigham Young Egyetemre látogatott, hogy egy esti áhítat keretében 17 000 ember előtt beszéljen. Alig kezdett bele a beszédébe, amikor egy férfi szaladt fel az emelvényre, aktatáskát tartva az egyik kezében és egy fekete tárgyat a másikban. „Azonnal hagyja abba!” – kiáltotta a férfi. Azzal fenyegetőzött, hogy felrobbantja a nála lévő állítólagos bombát, ha Hunter elnök nem olvas fel egy előre megírt nyilatkozatot. Hunter elnök visszautasította ezt, és végig eltökélten állt a szószéknél, mialatt a férfi fenyegette őt. Ahogy a csarnokban egyre nőtt a félelem és a nyugtalanság, a hallgatóság belekezdett a „Prófétánkat köszönjük, Atyánk” himnuszba. Néhány feszült perc elteltével a biztonsági személyzet két tagja lefogta a férfit, Hunter elnököt pedig a biztonsága érdekében lesegítették az emelvényről. Amikor helyreállt a rend, egy rövid pihenő után újra nekifogott a beszédének. „Az életnek megvannak szép számmal a maga kihívásai – kezdte, majd hozzátette –, amint a példa is mutatja”91.
A megelőző 20 év során Hunter elnök már sok megpróbáltatást élt át, köztük Claire a romló egészségi állapotát és későbbi halálát, számos kórházi tartózkodást a saját betegsége okán, valamint erős fájdalmakat és testi fogyatékosságot. Azokban az években a tanításai gyakran összpontosítottak a küzdelmes nehézségekre, és tettek bizonyságot a Szabadító Jézus Krisztusról, mint a békesség és segítség forrásáról a megpróbáltatások idején. Az egyik prédikációban ezt tanította:
„Az egyház prófétái és apostolai maguk is szembesültek… személyes nehézségek[kel]. Elismerem, hogy magam is szembesültem néhánnyal, és ti is kétségtelenül szembesülni fogtok saját nehézségekkel most és az életetek későbbi szakaszaiban. Amikor ezek a tapasztalatok alázatossá tesznek és megtisztítanak és tanítanak és megáldanak bennünket, erőteljes eszközök lehetnek Isten kezében arra, hogy jobb emberekké tegyen bennünket, hogy hálásabbá, szeretetteljesebbé és mások iránt a saját nehézségeik idején figyelmesebbé tegyen bennünket”92.
Az ilyen tanítások szeretetteljes ölelésként hatottak a szenvedőkre. Howard W. Hunter elnök sugalmazott szavai sokakat bátorítottak arra, hogy a Szabadító felé forduljanak, ahogyan azt ő maga is tette.
Az egyház elnöke
„Hunter elnök az egyik legszeretetteljesebb, legkrisztusibb ember, akit valaha is ismertünk. Lelkiségének mértéke oly mélyreható, hogy az már felfoghatatlan. Oly sok éven át lévén az Úr Jézus Krisztus iránymutató hatása alatt, mint az Ő különleges tanúja, Hunter elnök lelkisége figyelemre méltó módon csiszolódott. Egész lényének ez a kútfeje”93 (James E. Faust).
1994. május 30-án, hosszan tartó betegség után elhunyt Ezra Taft Benson elnök. Hat nappal később a Tizenkét Apostol Kvóruma összegyűlt a Salt Lake templomban, hogy újjászervezze az Első Elnökséget. Mint rangidős apostolt, Howard W. Huntert választották el az egyház elnökeként. Ő Gordon B. Hinckleyt és Thomas S. Monsont hívta el tanácsosaiként, akik előzőleg Benson elnök mellett is tanácsosként szolgáltak.
Hunter elnök a tanácsosaival az Első Elnökségben: Gordon B. Hinckley elnökkel (balra) és Thomas S. Monson elnökkel (jobbra)
Egy másnapi sajtótájékoztatón Hunter elnök megtette első nyilvános állásfoglalását az egyház elnökeként. „Szívünk nagyon elérzékenyült drága barátunk és fivérünk, Ezra Taft Benson halála óta – kezdte Hunter elnök. – Különösen személyes módon érint engem a veszteség azon új feladatok fényében, melyek rám hárultak a távozta óta. Sok könnyet hullattam, és buzgó imában kerestem Mennyei Atyámat, azzal a vággyal, hogy megfeleljek azon magasztos és szent elhívásnak, amely immár az enyém.
Az elmúlt órákban és napokban az a bennem élő bizonyság adta nekem a legtöbb erőt, mely szerint ez az Úr munkája, nem az embereké, hogy Jézus Krisztus ezen egyház felhatalmazott és élő feje, és Ő vezeti azt szavaiban és tetteiben. Életemet, erőmet és lényem teljességét annak szentelem, hogy teljes mértékben szolgáljam Őt”94.
Szeretete kifejezését követően Hunter elnök két felhívást intézett az egyház tagjaihoz. Az első az volt, hogy legyenek szorgalmasabbak Jézus Krisztus példájának követésében, a második pedig az, hogy teljesebben részesüljenek a templom áldásaiból (lásd az 1–3. oldalakat). Felhívást intézett azok felé is, akik szenvedtek, küszködtek vagy féltek: „jöjjetek vissza [és] hadd álljunk veletek, és hadd szárítsuk fel a könnyeiteket”95.
Törékeny egészsége dacára Hunter elnök eltökélte, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy találkozzon a szentekkel és megerősítse őket. Két hétre rá, hogy az egyház elnöke lett, elmondta első nagyobb beszédeit. Először az új misszióelnökökhöz, majd pedig több mint 2200 misszionáriushoz szólt. Még abban a hónapban elutazott az Illinois állambeli Carthage-ba és Nauvooba, a Joseph és Hyrum Smith vértanúságának 150. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésre. „Amerre csak jártunk, az emberek köré sereglettek – mondta Gordon B. Hinckley elnök. – Ezrekkel rázott kezet, és mindig volt egy sajátos mosolya, amikor gyermekek jöttek oda, hogy a szemébe nézzenek és kezet fogjanak vele”96.
1994. október 1-jén, az általános konferencia szombat délelőtti ülésszakán az egyháztagok szertartásosan is támogatták Howard W. Huntert, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza elnökét, mint prófétát, látnokot és kinyilatkoztatót. Nyitóbeszédében Hunter elnök megismételte az egyház tagjaihoz intézett felhívását a Szabadító példájának követésére, és arra, hogy „tekintsetek az Úr templomára úgy, mint egyháztagságotok nagyszerű jelképére”97. A rákövetkező héten, amikor a Floridai Orlando templom felszentelésére utazott, ismét kiemelte a templomokat. „Az az evangéliumi terv, melyet az Úr kinyilatkoztatott, templom nélkül nem teljes – tanította –, hiszen e helyen végzik azokat a szertartásokat, melyek szükségeltetnek az Ő élet- és megváltástervéhez”98.
Novemberben Hunter elnök egy műholdas közvetítés keretében beszélt a Genealógiai Társaság 100 éves fennállásának alkalmából – ez az esemény különleges jelentőséggel bírt számára, mivel 1964 és 1972 között ő elnökölt a szervezet felett. „Elámulva tekintek vissza arra a kárpitra, melyet az Úr szőtt a templomi és családtörténeti munka előmozdítására” – mondta Hunter elnök. Majd hozzátette: „Egyetlen mindenek fölé emelkedő üzenetem van: e munkának fel kell gyorsulnia”99.
Hunter elnök az év hátralevő részében végig lendületesen dolgozott. Az Első Elnökség karácsonyi áhítatán bizonyságot tett a Szabadítóról, és ismét kihangsúlyozta, milyen fontos követni az Ő példáját:
„A Szabadító más emberek megáldásának szentelte életét. […] [Ő] soha nem azzal az elvárással adott, hogy kapjon valamit. Szabadon és szeretettel adott, és az Ő ajándékai felbecsülhetetlen értékkel bírtak. Szemeket adott a vaknak, füleket a siketnek és lábakat a bénának; tisztaságot a tisztátalannak, egészséget a betegnek és lélegzetet az élettelennek. Ajándékai lehetőséget jelentettek az elnyomottnak, szabadságot a leigázottnak, megbocsátást a bűnbánónak, reményt a kétségbeesettnek és világosságot a sötétségben. A szeretetét, a szolgálatát és az életét adta nekünk. A legfontosabb pedig, hogy feltámadást, szabadulást és örök életet adott nekünk és minden halandónak.
„Törekedjünk arra, hogy úgy adjunk, ahogyan Ő adott. Szent ajándék az, amikor valaki magából ad. Adunk, megemlékezésül mindenről, amit a Szabadító adott”100.
Beszédébe belefogalmazott egy olyan üzenetet is, amely az apostollá való elhívásának évében jelent meg:
„Ezen a karácsonyon simíts el egy vitát. Keress fel egy elfeledett barátot. Vesd el a gyanakvást, és váltsd fel bizalommal. Írj egy levelet. Adj szelíd választ. Bátorítsd a fiatalokat. Mutasd ki hűségedet szavakban és tettekben. Teljesítsd az ígéretedet. Engedj el egy ellenszenvet. Bocsáss meg egy ellenségednek. Kérj elnézést. Törekedj megértésre. Vizsgáld felül a mások felé támasztott igényeidet. Először valaki másra gondolj. Légy kedves. Légy gyengéd. Nevess egy kicsit többet. Fejezd ki a háládat. Üdvözölj egy idegent. Vidítsd fel egy gyermek szívét. Gyönyörködj a föld szépségében és csodájában. Mondd ki a szeretetedet, majd mondd ki újra”101.
A rákövetkező héten Hunter elnök Mexikóba utazott, hogy megszervezze az egyház 2000. cövekét. Tizenkilenc évvel azelőtt történt, hogy Mexikóvárosban egyetlen hétvége alatt levezényelte 15 cövek kialakítását az addigi 5 cövekből. Gordon B. Hinckley úgy jellemezte a 2000. cövek megalakítását, mint ami „jelentős mérföldkő az egyház történetében”102.
Azokban a hónapokban történt, hogy az egyik este Hunter elnök fia, Richard a Joseph Smith emléképületben tartózkodott, ahol látta, hogy az egyik idegenvezető hölgy kerekesszékben ül. „Látszott, hogy ez új neki – mesélte Richard. – Odamentem, hogy beszéljek vele, és elmondtam, hogy édesapámnak is pont olyan kerekesszéke van, mint neki. Azt válaszolta, hogy az egyháza prófétájának is pont olyan kerekesszéke van, mint neki. Azt mondta, hogy ha [Hunter elnöknek] sikerült, akkor talán neki is sikerülni fog. Ez reményt adott neki. Azt hiszem, hogy Apát sokan szerették. Ennek talán az volt az egyik oka, hogy láthatták, amint ugyanúgy szenved, ahogyan ők, és hogy kibírta a szenvedés terhe alatt, ez pedig reményt adott nekik”103.
Az 1995-ös év indításaként Hunter elnök felszentelte a Utahi Bountiful templomot. Hat felszentelési gyűlés fölött elnökölt, amelyek végére annyira kimerült, hogy kórházba kellett vonulnia. Amikor pár nappal később kiengedték, az egyház kiadott egy nyilatkozatot, mely szerint Hunter elnöknek prosztatarákja van, amely a csontjaira is átterjedt. Hunter elnök az élete utolsó hat hetében nem jelent meg a nyilvánosság előtt, de továbbra is találkozott a tanácsosaival és intézte az egyház ügyeit az otthonában. „Hálás vagyok azért, hogy lehetősége volt felszentelni [azt a templomot] – mondta Gordon B. Hinckley elnök –, különösen azon korábbi kérésének fényében, hogy az egyháztagok »tekintse[nek] az Úr templomára úgy, mint egyháztagság[uk] nagyszerű jelképére«”104.
Howard W. Hunter elnök 1995. március 3-án, 87 éves korában hunyt el. Utolsó szavai, melyeket „nagyon halk, kedves hangon” intézett az ágya mellett állókhoz, egyszerűek voltak: „Köszönöm nektek”105. Habár csak kilenc hónapon át volt az egyház elnöke, hatása mélyreható volt. „Az egyház tagjai világszerte elkezdtek különleges módon kötődni hozzá, mint prófétájukhoz, látnokukhoz és kinyilatkoztatójukhoz – mondta James E. Faust elder. – Magának a Szabadítónak a tulajdonságait látták megtestesülni benne. Figyelemre méltó módon reagáltak azon prófétai üzenetére, hogy az életünket tegyük krisztusibbá, a templomokat pedig tegyük hódolatunk középpontjává”106.
Hunter elnök temetésén Gordon B. Hinckley elnök ezt mondta a búcsúztatásában:
„Az erdőben kidőlt egy fenséges fa, üres helyet hagyva maga után. Nagy és csendes erő távozott körünkből.
Sok mindent hallhattunk a szenvedéséről. Úgy vélem, hogy tovább tartott, illetőleg élesebb és súlyosabb volt, mint amiről bármelyikünk ténylegesen tudott. Nagyfokú fájdalomtűrést fejlesztett ki, és nem panaszkodott. Az, hogy ilyen hosszú életet élt, önmagában is csoda. Szenvedése sok más szenvedőnek nyújtott vigaszt és enyhítette a fájdalmát. Tudták, hogy ő megérti terheik nehéz voltát. Valamiféle különleges szeretettel fordult feléjük.
Sok mindent hallhattunk a kedvességéről, odafigyeléséről, mások iránti előzékenységéről. Ez mind igaz. Alávetette magát a szeretett Ura által adott mintának. Halk és megfontolt férfi volt. Fel lehetett gerjeszteni azonban arra is, hogy erőteljes és bölcs véleményeknek adjon hangot. […]
Hunter testvér kedves és gyengéd volt. Azonban erőteljes és meggyőző is tudott lenni az állásfoglalásaiban. [J]ogvégzett ember volt. Tudta, miként adjon elő egy ügyet. Rendszerezett módon vezette elő a különböző érveket. Ezekből levonta a következtetését. Amikor beszélt, mindannyian odafigyeltünk. Javaslatai általában támogatásra találtak. Amikor viszont nem, akkor volt olyan rugalmas, hogy visszavonja az előterjesztését…
Összesen harminchat éven keresztül viselte a szent apostoli köntöst, miközben hangja vezérlő és erőteljes hang volt Jézus Krisztus evangéliuma tanításainak kijelentésében, és az egyház munkájának előmozdításában. Szerte utazott a földön, igaz és derék szolgaként a Mester szolgálatában. […]
Howard W. Hunter, próféta, látnok és kinyilatkoztató biztos és maradandó bizonysággal rendelkezett Isten, a mi Örökkévaló Atyánk élő valóságosságáról. Nagy meggyőződéssel adott hangot az Úr Jézus Krisztus, az emberiség Megváltója isteniségéről vallott tanúságának. Szeretettel szólt Joseph Smith prófétáról és mindazokról, akik követték őt egymás után, egészen addig, míg Hunter elnökre került a sor. […]
Adja Isten, hogy áldott emléke nagy jót hozzon számunkra”107.