8. fejezet

Elvinni az evangéliumot az egész világnak

„A lelkek megmentésén, az emberek Krisztushoz hívásán munkálkodunk.”

Howard W. Hunter életéből

Howard W. Hunter 1979-ben a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjaként ezt mondta: „Teljességgel hiszem, hogy a közeljövőben olyan hatalmas előrelépéseket fogunk látni az evangélium minden nemzethez való eljuttatásában, amekkorák még nem történtek ebben az adományozási korszakban vagy bármely korábbi adományozási korszakban. Bizonyos vagyok abban, hogy… majdan visszatekinthetünk, és Lukácshoz hasonlóan feljegyezhetjük: »És az Isten ígéje növekedék« (Az Apostolok cselekedetei 6:7).”¹

Amikor Hunter elder ezeket a szavakat mondta, a legtöbb kelet-európai országban és a Szovjetunióban politikai korlátozások tiltották a misszionáriusoknak, hogy az evangéliumot tanítsák. 10 éven belül megkezdődött a korlátozások jelentős részének eltörlése. A Nyugat- és Kelet-Németországot közel 30 éven át kettéosztó berlini falat 1989-ben és 1990-ben ledöntötték. Hunter elnök akkoriban a Tizenkettek Kvórumának elnökeként szolgált, és az alábbi gondolatokat fogalmazta meg erről a történelmi eseményről, illetve a világban végbemenő egyéb változásokról:

„Sok figyelem irányult mostanában a berlini falra. Természetesen örömmel látjuk, hogy a fal ledőlt, az újonnan meglelt szabadságjogokat jelképezve ezzel. […] Amikor megpróbáljuk megérteni és evangéliumi összefüggésben értelmezni a kiegyezésnek ezt a bolygón átsöprő lelkületét, tegyük fel magunknak a kérdést: Nem lehetséges-e, hogy itt az Úr keze hárítja el a politikai akadályokat és nyit réseket a korábban megtámadhatatlan falakon az evangélium tanítása végett, mindezt egy isteni tervnek és isteni menetrendnek megfelelően?”²

Hunter elnök úgy érezte, hogy ezek a változások fontos felelősséget helyeztek az egyház tagjaira. Azt mondta, hogy amint egyre több ország nyílik meg a misszionáriusi munka előtt, egyre több misszionáriusra lesz szükség azon megbízás teljesítéséhez, hogy elvigyék az evangéliumot az egész világnak.³

Hunter elnök arra irányuló buzgó vágya, hogy Isten minden gyermeke felé kinyújtsa a karját, tekintet nélkül a nemzetiségre és a hitvallásra, nyilvánvaló volt a Közel-Keleten végzett munkájában. Az Első Elnökség jelentős megbízásokkal látta el Jeruzsálemben, beleértve az Orson Hyde emlékkert és a Brigham Young Egyetem Jeruzsálemi Közel-keleti Tanulmányok Központja felépítésének felügyeletét. Habár a hittérítés nem volt engedélyezve a térségben, Hunter elnök tartós barátságot alakított ki azokkal, akikkel együtt dolgozott, zsidókkal és arabokkal egyaránt. „Jézus Krisztus evangéliumának célja az, hogy a szeretet, egység és testvériség legmagasabb rendjét valósítsa meg” – jelentette ki.⁴

Az Isten gyermekei között világszerte végzett munkája során, Hunter elnök üzenete változatlan volt: „A fivéreitek vagyunk; egyetlen nemzetre vagy nemzetiségre sem tekintünk másodrendű polgárokként. Arra hívunk minden[kit], hogy vizsgálja meg az üzenetünket, és fogadja el a barátságunkat.”⁵

missionaries in Africa — „Jézus Krisztus evangéliuma… világszintű hitvallás, mindenkit befogadó üzenettel.”

Howard W. Hunter tanításai

A visszaállított evangélium minden ember számára adatott, azon meggyőződésből kiindulva, hogy mindenki egyazon Isten gyermeke.

Jézus Krisztus evangéliuma – amely evangéliumot tanítjuk, és amelynek szertartásait végezzük – világszintű hitvallás, mindenkit befogadó üzenettel. Sem helyhez nincs kötve, se nem részrehajló, sem pedig alárendelve nincs a történelemnek vagy a divatnak. A lényege egyetemesen és örökkévalón igaz. Az egész világhoz szól az üzenete, mely azért állíttatott vissza ezekben az utolsó napokban, hogy kielégítse a föld minden nemzetének, nemzetségének, nyelvének és népének alapvető szükségleteit. Ahogyan az a kezdetekkor volt, úgy lett ismét lefektetve, hogy testvériséget építsen, megőrizze az igazságot, és lelkeket mentsen meg. […]

Az evangélium üzenete szerint az egész emberi faj egyetlen család, ugyanazon egy Isten leszármazottai. Az összes férfi és nő nemcsak egy Ádámhoz és Évához, az első földi szüleihez visszavezető fizikai származással rendelkezik, hanem egy lelki örökséggel is, amely Istenhez, az Örökkévaló Atyához vezet vissza. Így hát a földön minden személy szó szerint fivér és nővér Isten családjában.

Isten ezen egyetemes atyai mivoltának megértése és elfogadása révén képes minden emberi lény a legjobban értékelni Isten velük való törődését, és az egymáshoz való viszonyukat. Ez az élet és a szeretet üzenete, amely egyértelműen szembemegy minden faji vagy nyelvi alapú, gazdasági vagy politikai státuszon vagy kulturális jellemzőkön alapuló fojtogató hagyománnyal, mivel mindannyian azonos lelki származással rendelkezünk. Isteni családfánk van: minden ember Isten lelki gyermeke.

Ebben az evangéliumi szemléletmódban nincs helye a korlátozott, szűk vagy előítéletes szemléletnek. Joseph Smith próféta ezt mondta: „A szeretet az Istenség egyik fő jellemvonása, és mindazokban meg kell nyilvánulnia, akik Isten fiaivá szeretnének válni. Az az ember, aki telve van Isten szeretetével, nem elégszik meg azzal, hogy csak a családját áldja meg, hanem bejárja az egész világot, arra törekedve, hogy megáldja az egész emberi fajt” [Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph Smith (2007). 348.]. […]

A visszaállított evangélium az isteni szeretet üzenete minden ember számára mindenhol, azon meggyőződésből kiindulva, hogy minden ember egyazon Isten gyermeke. Ezt az alapvető vallási üzenetet gyönyörűen fejezte ki az Első Elnökség 1978. február 15-én kelt nyilatkozata, ily módon:

„Ősi és mai kinyilatkoztatásokra alapozva, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza örömmel tanítja és jelenti ki azt a keresztény tant, hogy minden férfi és nő fivér és nővér, nemcsak a közös halandó elődöktől eredő vér szerinti kapcsolat által, hanem úgy is mint egy Örökkévaló Atya szó szerinti lélekgyermekei” [Statement of the First Presidency Regarding God’s Love for All Mankind. 1978. feb. 15.].

Az utolsó napi szentek pozitívan és befogadóan közelítenek azokhoz, akik nem a mi hitünket vallják. Hisszük, hogy ők szó szerint a fivéreink és nővéreink, és hogy mi egyazon Mennyei Atya fiai és leányai vagyunk. Közös genealógiánk van, mely Istenhez nyúlik vissza.⁶

Az egyháznak küldetése van, mely szerint minden nemzetnek tanítania kell az evangéliumot.

Az egyház mint Isten királysága a földön, minden nemzet irányában küldetéssel bír. „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében,

Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek” (Máté 28:19–20). A Mester ajkairól származó ezen szavak nem ismerik az országhatárokat; nincsenek faji vagy kulturális hovatartozás szerinti korlátaik. Egyetlen nemzet sem kedvesebb a másiknál. Az intés világos: „tegyetek tanítványokká minden népeket.” […]

Az Úr egyházának tagjaiként a személyes előítéleteink fölé kell emelnünk a tekintetünket. Fel kell fedeznünk azt a legfőbb igazságot, hogy Atyánk valóban nem személyválogató. Olykor indokolatlanul megsértünk más országbeli fivéreket és nővéreket, amikor kizárólagosságot tulajdonítunk valamely nemzetiségnek vagy népnek egy másikkal szemben. […]

Képzeljetek el egy apát, akinek sok fia van, és mindegyik eltérő vérmérséklettel, adottsággal és lelki jellemvonásokkal rendelkezik. Vajon kevésbé szereti bármelyik fiát a többinél? Előfordulhat, hogy a legkevésbé lelki hajlamú fiú felé a többieknél jobban fordul az apa figyelme, imái és könyörgései. Vajon ez azt jelenti, hogy a többieket kevésbé szereti? Úgy képzelitek, hogy Mennyei Atyánk az egyik nemzetiséghez tartozó utódait kizárólagosabban szereti a többieknél? Egyháztagokként fel kell idéznünk Nefi nehéz kérdését: „Nem tudjátok, hogy egynél több nemzet van?” (2 Ne. 29:7). […]

Fivéreink és nővéreink minden nemzetiségből! Ünnepélyes tanúságunkat tesszük és megosztjuk bizonyságunkat arról, hogy Isten szólt a mi időnkben és korunkban, hogy mennyei hírnökök lettek elküldve, hogy Isten kinyilatkoztatta gondolatát és akaratát egy prófétának, Joseph Smithnek. […]

Ahogyan az Atyánk szereti minden gyermekét, úgy kell szeretnünk minden embert – minden fajút, kultúrájút és nemzetiségűt –, és tanítanunk kell nekik az evangélium tantételeit, hogy elfogadhassák azt, és tudásra tehessenek szert a Szabadító isteniségéről.⁷

Azon alázatos erőfeszítéseink részeként, hogy testvériséget építsünk, és tanítsuk a kinyilatkoztatott igazságot, azt mondjuk a világ lakosainak, amit George Albert Smith elnök oly szeretetteljesen javasolt:

„Nem azért jöttünk, hogy elvegyünk az Önök által birtokolt igazságból és erényből. Nem azért jöttünk, hogy hibát keressünk, vagy kritizáljuk Önöket. […] Tartsák meg mindazt a jót, amit birtokolnak, és hadd adjunk Önöknek még több jót, hogy boldogabbak lehessenek, és felkészülhessenek arra, hogy belépjenek Mennyei Atyánk jelenlétébe.”⁸

A lelkek megmentésén, az emberek Krisztushoz hívásán munkálkodunk; azon, hogy a keresztség vizébe hozzuk őket, hogy folytathassák előrehaladásukat az örök életre vezető ösvényen. Ennek a világnak Jézus Krisztus evangéliumára van szüksége. Az evangélium biztosítja az egyetlen módot, mely által a világ valaha is megismerheti a békességet.⁹

Jézus Krisztus Egyházának tagjaiként azon igyekszünk, hogy minden igazságot egybegyűjtsünk. Azon igyekszünk, hogy kitágítsuk a szeretet és megértés körét a föld összes lakosa között. Ezért arra törekszünk, hogy békét és boldogságot szerezzünk, nem csupán a kereszténységen belül, hanem az egész emberiség körében. […]

Az, aminek megalapításában Joseph [Smith] jelentős szerepet játszott, vagyis Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza, mostanra világvallás; nem egyszerűen azért, mert a tagjai ma már világszerte megtalálhatók, hanem főleg azért, mert átfogó és befogadó üzenete van, amely minden igazság elfogadásán alapszik, és az egész emberiség szükségleteinek kielégítésére lett visszaállítva.

[A] szeretet és remény ezen üzenetét küldjük az egész világnak. Gyertek minden igazság Istenéhez, aki továbbra is szól a gyermekeihez a prófétákon keresztül. Hallgassátok annak az üzenetét, aki továbbra is elküldi az Ő szolgáit, hogy minden nemzetnek, nemzetségnek, nyelvnek és népnek prédikálják az örökké tartó evangéliumot. Gyertek és lakmározzatok Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza által elétek helyezett asztalnál. Csatlakozzatok hozzánk azon igyekezetünkben, hogy kövessük a Jó Pásztort, aki biztosította azt számunkra.¹⁰

missionaries studying — „A lelkek megmentésén …munkálkodunk.”

Azok, akik már megtapasztalták Jézus Krisztus engesztelésének áldásait, kötelesek bizonyságot tenni Őróla.

Mi köze az engesztelésnek a misszionáriusi munkához? Amikor csak megtapasztaljuk az engesztelés áldásait az életünkben, nem állhatjuk meg, hogy ne törődjünk [mások] jólétével.

A Mormon könyvében bőséggel találhatók az e tantételt szemléltető példák. Amikor Lehi – az engesztelésből való részesedés jelképeként – evett a fa gyümölcséből, ezt mondta: „kezdtem azt kívánni, hogy vegyen a családom” (lásd 1 Nefi 8:12). Amikor Énós megtapasztalta a megtérést, és a Jézus Krisztusba vetett hite miatt bocsánatot nyert a bűneire, kijelentette: „kezdtem vágyat érezni testvéreim, a nefiták jóléte iránt” (Énós 1:9). Azután a lámánitákért, a nefiták engesztelhetetlen ellenségeiért imádkozott. Ott van azután Móziás négy fiának – Ammonnak, Áronnak, Omnernek és Himninek – a példája, akik az engesztelés által bocsánatot nyertek bűneikre, majd évekig azon fáradoztak a lámániták között, hogy Krisztushoz vezessék őket. A feljegyzés szerint nem tudták elviselni annak gondolatát, hogy egyetlen lélek is elvesszen (Móziás 28:3).

Legjobban az ifjabb Alma példája szemlélteti egy szövetséget kötött egyén mindenek feletti vágyát arra, hogy megossza másokkal az evangéliumot. Szeretném felolvasni nektek a bizonyságát. […]

„[A]ttól az időtől kezdve egészen mostanáig szüntelenül azon fáradoztam, hogy bűnbánatra vezethessek lelkeket, hogy odavihessem őket azon rendkívüli öröm megízlelésére, melyet én is megízleltem; hogy ők is születhessenek Istentől, és elteljenek a Szentlélekkel” [Alma 36:24; lásd még Alma 36:12–23].

Az ember személyes megtérésének nagyszerű mércéje azon vágya, hogy másokkal is megossza az evangéliumot. Ezért adta az Úr minden egyháztagnak azt a kötelezettséget, hogy misszionárius legyen.

Figyeljétek meg, milyen szövetséget vesz magára az, aki megkeresztelkedik az egyházba:

„…szeretnétek Isten nyájába jönni és az ő népének neveztetni, és hajlandóak vagytok egymás terheit viselni, hogy azok könnyűek lehessenek;

Igen, és hajlandóak vagytok gyászolni azokkal, akik gyászolnak; igen, és megvigasztalni azokat, akik vigasztalásra szorulnak, és Isten tanújaként állni mindig és mindenben, és minden helyen, ahol csak vagytok, méghozzá egészen halálotokig, hogy Isten megválthasson benneteket, és az első feltámadás részesei közé számláljanak, hogy örök életetek lehessen” (Móziás 18:8–9).

Isten tanújaként kell állnunk mindig és minden helyen, méghozzá egészen halálunkig. Az úrvacsora során megújítjuk ezt a szövetséget, amikor szövetséget kötünk arra, hogy magunkra vesszük Krisztus nevét.

A misszionáriusi szolgálat az egyik fontos módja annak, ahogyan magunkra vehetjük a nevét. A Szabadító azt mondta, hogy ha szívünk minden szándékával magunkra kívánjuk venni az ő nevét, akkor elhívást kapunk, hogy menjünk el az egész világba, és minden teremtménynek prédikáljuk evangéliumát (lásd T&Sz 18:28). […]

Azok, akik közülünk vettek az engesztelésből, kötelezettség alatt állnak, hogy hithű bizonyságot tegyenek Urunkról és Szabadítónkról. […] Az evangélium másokkal való megosztására szóló felhívás a mi nagy szeretetünket képviseli Mennyei Atyánk gyermekei iránt, valamint a Szabadító iránt és aziránt, amit értünk tett.¹¹

Az Úr segítségével legyőzhetjük az evangélium megosztása előtt álló összes akadályt.

Ahogy leomlanak a falak Kelet-Európában… és a világ sok egyéb részén, ennek megfelelően bizonyosan megnő a több olyan misszionárius iránti szükséglet, akik teljesítik azt az isteni megbízatást, hogy az egész földnek elvigyék az evangéliumot. Készen állunk-e, hogy egy ilyen eshetőségre reagáljunk?

Ahhoz, hogy kielégítsük azon új igényeket, melyek az utolsó napok e nagy missziós munkájában érkeznek hozzánk, néhányan közülünk (különösen az idősebb nemzedék, akiknek már felnőtt családjuk van) talán fel kell hogy mérjék, hogy vajon nem kell-e ledönteni a saját elménkben felhúzott „falakat”.

Mi a helyzet például a „kényelem falával”, amely olybá tűnik, hogy sok házaspárt és egyedülállót megakadályoz abban, hogy misszióba menjen? Mi a helyzet az egyes egyháztagok elindulását megnehezítő adósság „pénzügyi falával”, vagy az „unokák falával”, vagy az „egészség falával”, vagy az „önbizalomhiány falával”, vagy az „önelégültség falával”, vagy a „vétkek falával”, vagy a félelem, kétség vagy elkényelmesedés falaival? Kételkedik-e valóban bárki is akár egy percig abban, hogy az Úr segítségével leomlaszthatja azokat a falakat?

Kiváltságosak vagyunk, hogy nem valamely korábbi adományozási korszakban, hanem ezen utolsó napokban születtünk, hogy segíthessünk elvinni az evangéliumot az egész világnak. Nincs nagyobb elhívás ebben az életben. Ha elégedetten húzódunk meg a magunk által felhúzott falak mögött, akkor szándékosan lemondunk a máskülönben minket illető áldásokról. Az Úr egy újkori kinyilatkoztatásban magyarázta el a nagy szükséget:

„Mert íme, a mező fehér, készen az aratásra; és lássátok, aki szívvel-lélekkel belevágja sarlóját, az raktárba gyűjt, és nem vész el, hanem szabadulást hoz a lelkének.” (T&Sz 4:4).

Az Úr ezután még ugyanebben a kinyilatkoztatásban elmagyarázza, hogy milyen tulajdonságokra van szükségünk ahhoz, hogy jó misszionáriusok legyünk. Teljesen tisztában lévén a gyengeségeinkkel és fenntartásainkkal, amint a saját magunk által felhúzott fal óriási kapuja előtt állunk, egy egyszerű ígérettel biztosít bennünket arról, hogy minden akadály leküzdéséhez el fog érkezni az isteni segítség, ha mi is megtesszük a mi részünket: „Kérjetek és adatik nektek; kopogtassatok és megnyittatik nektek” (T&Sz 4:7).

Kívánom, hogy áldjon meg bennünket az Úr azzal, hogy az elménk falai ne zárjanak el bennünket az általunk elnyerhető áldásoktól.¹²

Halandó szolgálata során az Úr újból és újból megfogalmazott egy felhívást, amely egyszerre volt meghívás és kihívás. Ezt mondta Krisztus Péternek és Andrásnak: „Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok” (Máté 4:19). […]

A korábbi próféták azt tanították, hogy minden arra alkalmas, érdemes fiatal férfi szolgáljon teljes idejű missziót. Ma én is kihangsúlyozom ennek szükségességét. Arra is nagy szükségünk van, hogy az arra képes, érett házaspárjaink a missziós terepen szolgáljanak. Jézus ezt mondta a tanítványainak: „Az aratni való sok, de a munkás kevés; kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába” (Lukács 10:2).¹³

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

Gondolkozz el Hunter elnök azon tanításán, hogy az evangélium minden ember számára adatott, azon igazság alapján, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk (lásd 1. szakasz). Miként segíthet az evangélium megosztásakor az, ha észben tartjuk, hogy mindenki szó szerint a fivérünk vagy nővérünk?
Mit tanulunk a 2. szakaszban Hunter elnök tanításaiból arról, hogy milyen érzéseket táplál Mennyei Atyánk a gyermekei iránt? Te mit tehetsz azért, hogy jobban szeress mindenkit, és megoszd velük az evangéliumot?
Milyen választ adnál Hunter elnök e kérdésére: „Mi köze az engesztelésnek a misszionáriusi munkához?” (Lásd 3. szakasz.) Hogyan növelheted azon vágyadat, hogy megoszd az evangéliumot másokkal? Milyen áldások jelentkeztek, amikor megosztottad valakivel az evangéliumot, vagy amikor veled osztotta azt meg valaki?
A 4. szakasz tanulmányozása után gondold át, milyen „falak” akadályoznak téged abban, hogy elnyerd a missziós munkából fakadó áldásokat. Beszélgessetek azon akadályok legyőzésének módjairól.

Kapcsolódó szentírások

Ámós 9:9; 2 Nefi 2:6–8; Móziás 28:1–3; Alma 26:37; T&Sz 18:10–16; 58:64; 68:8; 88:81; 90:11; 123:12; Joseph Smith – Máté 1:31

Tanítási segédlet

„A Szentlélek arra ösztönözheti egy vagy több tanulódat is, hogy olyan gondolatokat mondjanak el, melyeket másoknak szükséges hallani. Légy nyitott a kapott [sugalmazás] iránt, hogy bizonyos embereket felszólíts! Még akár azt is érezheted, hogy megkérj egy önként nem jelentkező személyt, hogy megossza… nézeteit” (Tanítás, nincs nagyobb elhívás [2000]. 63.).