10. fejezet: Reménységgel haladni előre. Az egyház elnökeinek tanításai: Thomas S. Monson (2020)
10. fejezet. Tanítások: Thomas S. Monson
10. fejezet
Reménységgel haladni előre
„A remény legyőzi a kétségbeesést.”
Thomas S. Monson életéből
Gyermekkorában Tom Monson tanúja volt annak, hogy a családja sok jótét cselekedetet végez, amelyek reményt nyújtottak a szükséget szenvedőknek. Két példát is felidézett arra vonatkozóan, hogyan segítettek a családtagjai gondot viselni egy idős angol szomszédra, akit mindenki csak úgy ismert, hogy „Öreg Bob”:
„Sok emlékem van gyermekkorom napjairól. Ezek egyike a vasárnapi vacsorára való készülődés. Amikor afféle éhen halni készülő gyerekekként már izgatottan ültünk az asztalnál, miközben a szobát belengte a marhasült illata, a mama rendszerint ezt mondta nekem: »Tommy, mielőtt ennénk, vidd el ezt a tál ételt, amit készítettem, Öreg Bobnak, ide az utcába, és siess vissza.«
Soha nem értettem, miért nem ehetünk először, és miért nem vihetjük el később azt a tál ételt. Hangosan soha nem kérdőjeleztem meg ezt, inkább elszaladtam a házhoz, majd türelmetlenül vártam, hogy Bobot az öreg lábai végül elvigyék az ajtóig. Aztán átadtam neki a tál ételt. Ő olyankor átadta az előző vasárnapi, makulátlanul tiszta tányért, majd felajánlott 10 centet a szolgálataimért.”
Tom mindig visszautasította a pénzt, Bob pedig azt mondta: „Fiacskám, csodálatos édesanyád van. Add át neki a köszönetemet.”1 Miután Tom hazatért, mindig jobban ízlett neki a vasárnapi vacsora. Erre az élményre visszagondolva azt mondta: „[Akkor még] nem ismertem fel, hogy éppen egy igen erőteljes és fontos leckét tanulok a kevésbé szerencsésekről való gondoskodásról.”2
Monson elnök arról is beszélt, hogyan hozott a nagyapja szeretete és nagylelkűsége reményt Bobnak:
„Édesanyám édesapja, Thomas Condie nagyapa is tanított nekem egy erőteljes leckét, amely ugyanehhez az Öreg Bobhoz kapcsolódott. […] A 80-as éveiben járó özvegyember volt már, amikor lebontásra jelölték ki azt a házat, ahol szobát bérelt. Hallottam, ahogy beszámol szorult helyzetéről a nagyapámnak, miközben mindhárman a nagyapám öreg hintaágyán ültünk, amely a tornácon volt felfüggesztve. Panaszosan ezt mondta Nagyapának: »Condie úr, nem tudom, mit tegyek. Nincs családom. Nincs hova költöznöm. Alig van pénzem.« Azon tűnődtem, mit fog válaszolni erre Nagyapa.
Egy ideig csak előre-hátra lengett velünk a hintaágy. Aztán Nagyapa benyúlt a zsebébe, és elővett belőle egy régi bőr pénztárcát, amelyből korábban a nyaggatásom hatására sokszor került már elő finomságra költhető egycentes vagy ötcentes. Ezúttal egy kulcsot vett ki belőle, és átadta Öreg Bobnak.
Szelíden így szólt: »Bob, itt van a kulcs ahhoz a házamhoz a szomszédban. Fogd. Költözz be. Addig maradsz, ameddig szeretnél. Nincs lakbér, és soha többé senki nem fog az utcára tenni.«
Könnyek szöktek Öreg Bob szemébe, végiggördültek az arcán, majd eltűntek hosszú, fehér szakállában. Nagyapa szemei is könnyesek lettek. Egy szót sem szóltam, de aznap a nagyapám egy óriás volt a szememben. Büszke voltam, hogy az ő keresztnevét viselem. Bár még csak kisfiú voltam, ez a lecke erőteljes hatással volt az életemre.”3
Az ifjú Tom Monson a családjától tanult a szükséget szenvedők megsegítéséről. Ezen a képen éppen az édesapját, G. Spencer Monsont karolja át, a kép jobb szélén pedig anyai nagyapja, Thomas Condie látható
Thomas S. Monson tanításai
1.
A reménység napfénye képes eloszlatni a kétségbeesés felhőit
Néhány évvel ezelőtt… misszióelnökként kiváltságomban állt becses misszionáriusok tevékenységét irányítani. […] Egyeseknek gondjaik voltak, másoknak ösztönzésre volt szüksége; ám az egyikük teljesen kétségbeesve jött hozzám. Úgy döntött, hogy csupán félidőben otthagyja a misszióját. A táskái össze voltak csomagolva, a hazajegye megváltva. Eljött elbúcsúzni.
Beszélgettünk, meghallgattuk egymást, imádkoztunk. […] Ahogy az irodám csendjében felálltunk a térdeplésből, a misszionáriusból szinte megállíthatatlanul tört elő a sírás. Erős jobb karjának izmát befeszítve kibökte: „Ez az én bajom. Az iskolában az izomerőm mindig elég volt ahhoz, hogy futballban és atlétikában is kiváló eredményeim legyenek, de a szellemi erőm el lett hanyagolva. Monson elnök, én szégyellem az iskolai értékelésemet. Az áll benne, hogy »erőfeszítéssel« képes vagyok olvasni, de csak egy negyedikes szintjén. Még a Mormon könyvét sem tudom elolvasni. Akkor hogyan érthetném meg, ami benne van, és hogyan taníthatnám az igazságait másoknak?”
A szoba csendjét a kilencéves kisfiam törte meg, aki kopogtatás nélkül benyitott, majd meglepődve elnézést kért: „Bocsánat. Csak vissza akartam tenni ezt a könyvet a polcra.” Odaadta nekem a könyvet: A Mormon könyve gyermekeknek, írta dr. Deta Petersen Neeley. Fellapoztam a szerző előszavát, és azt olvastam, hogy a könyv szakszerűen a negyedikesek szintjéhez igazított szókinccsel íródott. Egy becsületes szívből jövő őszinte imára látványos válasz érkezett.
A misszionáriusom elfogadta a kihívást, hogy olvassa el a könyvet. Félig nevetve, félig sírva kijelentette: „Jó lesz valami olyat olvasni, amit értek.” A remény napsugara eloszlatta a kétségbeesés felhőit. Végül tiszteletre méltó missziót teljesített.4
Amikor igaz értékek és alapvető erények adják a társadalom családjainak az alapját, a remény legyőzi a kétségbeesést, a hit pedig didalmaskodik a kétely felett.
Az ilyen értékek, amikor a családainkban ezeket tanulják és ezek szerint élnek, olyanok lesznek, mint a várva várt eső a szikkadt talajnak. Szeretetet fognak eredményezni; erősíteni fogják azt, hogy hűek legyünk a legjobb énünkhöz; és elősegítik majd a jellem, a feddhetetlenség és a jóság ezen erényeit.5
Amikor… hit övezi az életeteket, érdemesek lesztek a Szentlélek társaságára. „[T]ökéletesen ragyogó reménységgel” fogtok rendelkezni (2 Nefi 31:20).6
2.
Felelősséggel tartozunk azért, hogy reményt és segítséget nyújtsunk a szükséget szenvedőknek
Boyd Hatch a Utah állambeli Salt Lake Cityből egyike volt azoknak, akik… követték [a Szabadító példáját]. Mivel Boyd nem tudta használni a lábait, és az életét kerekesszékben kellett töltenie, akár magába is fordulhatott volna, és megtehette volna, hogy önmagát sajnálva nem is él, csak létezik. Hatch fivér azonban nem befelé fordult, hanem inkább kifelé, mások élete irányába, és felfelé, Isten mennyországa felé; és a sugalmazás csillaga nem is egyetlen lehetőséghez, hanem szó szerint több százhoz vezette őt. Cserkészcsapatokat szervezett mozgássérült fiúkból. Táborozni tanította őket. Úszni tanította őket. Kosárlabdázni tanította őket. Hitre tanította őket. Néhány fiú letört volt, tele önsajnálattal és reménytelenséggel. Nekik a remény fáklyáját adta a kezükbe. A saját személyes példáján láthatták a küszködést és az eredményeket. Olyan bátorsággal, melyet soha nem fogunk teljes mértékben megismerni vagy megérteni, ezek a különböző felekezetű fiúk leküzdhetetlennek tűnő helyzeteken emelkedtek felül, és újra megtalálták önmagukat. Mindezek során Boyd Hatch nem csupán örömre lelt, hanem azáltal, hogy készségesen és önzetlenül adott önmagából, rátalált Jézusra.7
Van egy társadalmi csoport, az idősebbek egy része, akik kétségbeesetten vágynak az igaz szeretet kifejezésére, különösen azok, akiket a magány gyötör. A haldokló remények és a szertefoszlott álmok hideg szele ott fütyül az idősek között, és azok között is, akik már közel járnak ahhoz, hogy megkezdjék a leereszkedést az élet hegyormának túlsó oldalán.
„Amire nekik az idősebb éveik magányában szükségük van, az az – legalábbis részben –, amire nekünk az ifjúságunk tétova éveiben szükségünk volt: a valahova tartozás érzésére, a bizonyosságra, hogy kellünk valakinek, valamint a szerető szívek és kezek kedves szolgálatára; nem csupán kötelességtudó külsőségekre, nem csupán egy helyre a házban, hanem egy helyre valakinek a szívében és életében” [Richard L. Evans, Thoughts … for One Hundred Days (1966), 222].8
„Van egy társadalmi csoport, az idősebbek egy része, akik kétségbeesetten vágynak az igaz szeretet kifejezésére, különösen azok, akiket a magány gyötör”
Felelősségünk van abban, hogy segítsünk és reményt nyújtsunk az éhezőknek, a hajléktalanoknak és az elesetteknek, közel s távol egyaránt. Az ilyen segítségnyújtás mindenkit megáld. Számos olyan városban, ahol a szükség mértéke meghaladta a segítségét, ott életeket emelt fel, szíveket érintett meg, és a lemondás fintorát a bizalom mosolyává változtatta az egyháztagság nagylelkűsége a böjti felajánlásaik fizetése terén, ahogyan azt az Úr megparancsolta.9
Köszönetet mondok Istennek azon orvosaink munkájáért, akik egy időre maguk mögött hagyják a saját praxisukat, és távoli földekre utaznak, hogy a gyermekeknek szolgálhassanak. Ügyesen helyrehoznak szájpadhasadékokat és olyan egyéb elváltozásokat, amelyek miatt egy gyermek testileg fogyatékos és pszichésen sérült lenne. A kétségbeesés utat enged a reménynek. A bánat helyét átveszi a hála. Ezek a gyermekek immár a tükörbe nézve elámulhatnak a saját életükben végbement csodán. […]
A csendes-óceáni térség távoli szigetein több száz, egykor majdnem vak, de most már látó ember van, mert egy misszionárius azt mondta a sógorának, egy orvosnak: „Hagyd ott a gazdag ügyfeleidet és a hatalmas házad kényelmét, és gyere ide, Isten e különleges gyermekeihez, akiknek a te szakértelmedre van szükségük, és most van rá szükségük.” Ez a szemészorvos beleegyezett, és vissza sem nézett. Ma halkan annyit mond, hogy ez a látogatás volt a legjobb szolgálat, amelyet valaha is nyújtott, az a békesség pedig, amely a szívébe költözött, az élete legnagyobb áldása.10
3.
A bűnbánat reményt hoz nekünk
Röviddel ezelőtt hallottam egy asszony bizonyságát, aki a férjével letért a biztonságos ösvényről, megszegték a parancsolatokat, és eközben majdnem romba döntötték a családjukat. Amikor végül mindketten átláttak a szenvedélybetegség sűrű ködén, és felismerték, milyen boldogtalan lett az életük, valamint mennyi fájdalmat okoztak a szeretteiknek, változni kezdtek. A bűnbánat folyamata hosszúnak érződött, és olykor fájdalmas volt, de a papsági vezetők segítségével, valamint a család és a hű barátok támogatásával megtették a visszautat.
Megosztom veletek e nővér bizonyságának egy részét a bűnbánat gyógyító hatalmáról: „Hogyan jut el valaki az elveszett bárányok közül és a [bűn] markából ahhoz a békességhez és boldogsághoz, amelyet most érzünk? Hogyan történik ez? A válasz… az, hogy a tökéletes evangélium, a tökéletes Fiú és az Ő értem hozott áldozatának köszönhetően. […] Ahol sötétség volt, most világosság van. Ahol elkeseredés és fájdalom volt, most öröm és reménység van. Végtelenül áldottak vagyunk a változás miatt, amely kizárólag ama bűnbánat révén érkezhet el, melyet Jézus Krisztus engesztelése tesz lehetővé.”
Szabadítónk azért halt meg, hogy ezt az áldott ajándékot lehetővé tegye számotokra és számomra. Annak ellenére, hogy az ösvény nehéz, az ígéret valós. Az Úr azt mondta a bűnbánóknak:
„[H]a bűneitek skárlátpirosak, hófehérek lesznek” [Ésaiás 1:18].
„[És azokról] többé meg nem emlékezem” [Jeremiás 31:34].11
4.
A Szabadító a mi reménysugarunk
[H]a ma körülnézünk a világban, komoly gondokkal szembesülünk, amelyek igencsak aggasztanak minket. Úgy tűnik, a hajókötelek lecsúsztak a biztonságot adó cölöpökről, és a világ elsodródott a békesség kikötőjéből.
Az engedékenység, az erkölcstelenség, a pornográfia, a becstelenség és egy sereg más gonosz dolog miatt sokan hánykolódnak a bűn tengerén, és szétzúzzák őket az elveszett lehetőségek, az elszalasztott áldások és a szertefoszlott álmok éles zátonyai.
Mindannyiunknak azt tanácsolom, hogy tekintsünk az Úr világítótornyára! Nincs oly sűrű köd, nincs oly sötét éjszaka, nincs oly erős vihar, hogy jelzőfénye ne menthetne meg bármely eltévedt hajóst. Hívogat bennünket az élet viharaiban. Az Úr világítótornya könnyen felismerhető és soha meg nem szűnő jeleket küld.
Szeretem, ahogy a Zsoltárok fogalmaznak: „Az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm; az én Istenem, az én [erőm], ő benne bízom: …az Úrhoz kiáltok, …és megszabadulok ellenségeimtől” [Zsoltárok 18:3–4].
Az Úr szeret minket, testvéreim, és megáld bennünket, ha Őt szólítjuk.12
A Mester a szegények, az elesettek, az elnyomottak és a nyomultak köreiben forgolódott. Reményt hozott a remény nélkülieknek, erőt a gyengéknek, és szabadságot a foglyoknak. Tanított az eljövendő jobb életről, méghozzá az örök életről. Mindig is ez a tudás mutat irányt az egyház tagjainak, hiszen mindannyian megkaptuk az isteni felszólítást: „[K]övess engem!” Ez mutatott utat Péternek. Ez ösztökélte Pált. Képes eldönteni a személyes sorsunkat. Vajon képesek vagyunk-e úgy dönteni, hogy követjük a világ Megváltóját igazlelkűségben és igazságban? A segítségével egy lázadó fiú engedelmes férfivá válhat, egy eltévelyedett lány pedig elvetheti a régi énjét, és újrakezdheti. Valóban úgy van, hogy Jézus Krisztus evangéliuma életeket képes megváltoztatni.13
Az igazság ragyogóan pásztázó fénysugaraként [Jézus Krisztus] evangéliuma irányt fog mutatni, miközben az élet ösvényén haladunk. Ó, mily áldottak vagyunk, hogy rendelkezünk ezzel a soha el nem halványuló, mindig világító reménységgel és örök tudással, amely a miénk, és amelyet megosztunk a világgal: hogy az evangélium visszaállíttatott a földre, hogy Isten él, hogy Jézus az ő Fia, a mi bátyánk, a közbenjárónk az Atyánál, a mi Urunk és Szabadítónk!14
Hátrafordulunk az időben, hogy reménységgel haladhassunk előre. […] Vissza, vissza Őhozzá, aki a falvak poros gyalogútjait járta ott, amit ma áhítattal Szentföldnek nevezünk; Őhozzá, aki elérte, hogy a vakok lássanak, a süketek halljanak, a sánták járjanak és a halottak éljenek. Őhozzá, aki gyengéden és szeretetteljesen biztosított bennünket: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (János 14:6).
Állandó igazságai felülírják ezeket a változó időket. Ő szól [hozzánk,] mint ahogy azokhoz a tömegekhez szólt, akik sok évvel ezelőtt Őkörülötte csoportosultak.
Emlékeztek a szavaira? Emlékeztek a tetteire? Az Ő tanításait tükrözi az életetek? Az Ő és az apostolai szavai a remény sugaraiként fénylenek fel, áthatolva a reményvesztett fásultságon.15
Fejlesszetek ki magatokban sóvárgást az Úr megismerése, a parancsolatai megértése és az Ő követése iránt. Akkor a kétségbeesés árnyait eloszlatják a remény sugarai, a bánat átengedi helyét az örömnek, és az élet sűrűjében való elveszettség érzése eltűnik azzal a biztos tudattal, hogy Mennyei Atyánknak mindegyikünkre gondja van.16
„Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus a Példaképünk és az erőnk. Ő a világosság, amely fénylik a sötétségben. Ő a Jó Pásztor”
Ha megvizsgáljuk a Jézus által járt ösvényt, látni fogjuk, hogy az sok olyan kihívás közepette vezetett, amelyekkel mi magunk is szembesülünk az életben. […] Bár keserű bánat is vár minket utunk során, azért hatalmas boldogságra is lelhetünk. […]
Krisztus azt ígérte nekünk, hogy megosztja velünk azt az örök életet, melynek az elnyeréséért meghalt, ha szavait megismerve, tanításait követve és az Ő útját járva igyekszünk Őt tenni életünk középpontjába. Nincs magasztosabb cél annál, amikor úgy döntünk, hogy elfogadjuk az Ő rendjét, az Ő tanítványaivá válunk, és egész életünkben az Ő munkáját végezzük. Semmi más, semmilyen más döntésünk nem képes kihozni belőlünk azt, amit Ő.17
Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus a Példaképünk és az erőnk. Ő a világosság, amely fénylik a sötétségben. Ő a Jó Pásztor. Bár fenséges szolgálatát végezte, megragadta a lehetőségeket, hogy leemelje a terheket, reményt adjon, testeket tegyen éppé, és visszaállítsa az életet. […] Szavai vezérelnek bennünket: „E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én [le]győztem a világot” [János 16:33].18
Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz
Kérdések
-
Monson elnök kihangsúlyozta, hogy „a remény legyőzi a kétségbeesést” (1. szakasz). Milyen példákat láttál már arra, hogy a remény hatalma legyőzi a kétségbeesést? Hogyan hozhatjuk el életünkbe a „tökéletesen ragyogó reménység[et]”?
-
Mit tanulhatunk Monson elnök Boyd Hatchről szóló történetéből? (Lásd 2. szakasz.) Mikor segített már neked valaki abban, hogy reménységed legyen a szükség idején? Gondold át, hogyan segíthetsz valakinek, aki küszködik azzal, hogy reményre leljen.
-
Miért segít nekünk a bűnbánat reményt érezni? (Lásd 3. szakasz.) Milyen érzéseid vannak, amikor az Úr megbocsátásra vonatkozó ígéretére gondolsz?
-
Hogyan vezetett át téged az Úr a ködön, a sötétségen vagy a viharokon? (Lásd 4. szakasz.) Miért hoz nekünk reményt a Szabadító követése? Hogyan lelhetünk reményre a kétségbeesés és a bánat idején? Gondold át, mit tehetsz azért, hogy Krisztust helyezd az életed középpontjába, amint azt Monson elnök tanácsolja.
Kapcsolódó szentírások
Jeremiás siralmai 3:25–26; Rómabeliek 15:13; Alma 13:28–29; 34:41; Ether 12:4, 32; Moróni 7:41
Tanulmányi segédlet
„[A]mikor mindennap rászánjátok az időt személyesen és a családdal együtt is Isten szavának tanulmányozására, akkor a béke uralja majd az életeteket. Ez a béke nem a külső világból érkezik, hanem az otthonotokon belülről, a családotokon belülről és a saját szíveteken belülről” (Richard G. Scott: A hit gyakorlása legyen elsődleges fontosságú. Liahóna, 2014. nov. 93.).