22. fejezet: A hála bámulatos erénye. Az egyház elnökeinek tanításai: Thomas S. Monson (2020)

22. fejezet. Tanítások: Thomas S. Monson

22. fejezet

A hála bámulatos erénye

„[A] hála kifejezése udvarias és tiszteletre méltó; a hálát kifejező tett nagylelkű és nemes; azonban ha úgy élünk, hogy hála van a szívünkben, azzal a mennyeket érintjük meg.”

Thomas S. Monson életéből

Amikor Monson elnök mintegy 10 éves volt, elkezdett érdeklődni a madarak, különösen a galambok iránt. Az iskola ablakaiból a barátaival gyakran nézték a közeli tetőkön sorban ülő galambokat. Az iskola után a fiúk néha galambokat fogtak, Tom és a barátja, Bob pedig egyszerű dúcokat épített nekik a hátsó kertjükben.

Bob édesapja berakott egy ablakot Bob galambdúcába, hogy a madarakat ne zavarja a huzat. Tom nagyon szeretett volna egy ilyen ablakot a saját dúcába is.

Egy nap Bob édesapja azzal lepte meg Tomot, hogy átjött Monsonékhoz egy ablakkal, és beszerelte azt a dúcba. Monson elnök később így emlékezett vissza az akkori érzéseire: „Azelőtt még soha nem tapasztaltam meg ilyen hálát valamiért, amit egy másik ember önmagától értem tett.”¹

Monson elnök az élete nagy részében galambokat nevelt a kertjében. Számos fajtával bővítette a seregletet, némelyek ezek közül díjakat is nyertek a megyei és az állami kiállításokon.² Akárhány élmény is érte ezen élethossziglani hobbija során, soha nem felejtette el, mennyire hálás volt Bob édesapjának az ő egyszerű, kedves cselekedetéért.

Minthogy ebből és egyéb élményekből Monson elnök megtanulta a hála hatalmát, azt a tanításai fontos üzenetévé tette. „Őszintén, szívemből imádkozom azért, hogy tükröződjön saját személyes életünkben a hála csodálatos erénye – jelentette ki. – Járja át egész lényünket most és mindörökké.”³

Thomas S. Monson galambokkal — Monson elnök egész életében hálás volt az egyik barátja apjának, aki ablakot rakott a galambdúcára, amikor még kisfiú volt

Thomas S. Monson tanításai

A hála kifejezése az egyik olyan mintázat, amely személyes boldogságot eredményez

A hála isteni tantétel. Az Úr egy Joseph Smith prófétának adott kinyilatkoztatásban kijelentette:

„Mondj köszönetet az Úrnak, Istenednek minden dologban. […]

És semmiben nem sérti meg az ember Istent, vagyis senki ellen nem gerjed fel haragja, csak azok ellen, akik nem ismerik el minden dologban a kezét, és nem engedelmeskednek a parancsolatainak” [Tan és szövetségek 59:7, 21].

A Mormon könyvében azt a felszólítást olvassuk, hogy „naponta hálaadásban él[jün]k a sok irgalomért és áldásért, amellyel [Isten] igenis elhalmoz” [Alma 34:38].⁴

Gracias, danke, merci – bármilyen nyelven beszéljünk is, a gyakran kifejezésre juttatott köszönet fel fogja vidítani a lelketeket, kiszélesíti a barátságaitokat, és magasabb ösvényre emeli az életeteket. […] Van abban valami egyszerűség – sőt, őszinteség –, amikor elhangzik egy „köszönöm”.

A hála kifejezésének gyönyörű és ékesszóló példáját tartalmazza egy néhány évvel ezelőtti újságban közzétett történet:

„Columbia Kerület rendőrsége pénteken mintegy 100 gazdátlan kerékpárt árverezett el. »Egy dollár!« – mondta egy 11 éves fiú, amint megkezdődött a licit az első biciklire. A leütési ár azonban végül sokkal magasabb volt. »Egy dollár!« – ismételte meg a fiú reménykedve minden alkalommal, amikor egy-egy újabb kerékpár került kalapács alá.

Az árverésvezető, aki akkor már 43 éve árverezett ellopott vagy elveszett drótszamarakat, észrevette, hogy a fiú reményei mintha mindig akkor kapnának szárnyra, amikor egy-egy versenykerékpár-szerűség kerül sorra.

Aztán már csak egyetlen versenykerékpár maradt. Az ajánlatok nyolc dollárnál álltak meg. »Eladva ott annak a fiúnak kilenc dollárért!« – mondta az árverés vezetője. Kivett nyolc dollárt a saját zsebéből, és elkérte a fiútól az egy dollárját. Az ifjú átadta az összegyűjtött egy-, öt-, tíz- és huszonöt centeseket, fogta a biciklijét, és elindult. Ám nem ment messzire. Óvatosan letámasztotta új tulajdonát, visszament, hálásan átkarolta az árverésvezető nyakát, és zokogott.”

Mikor éreztünk utoljára olyan mély hálát, mint ez a fiú? A mások értünk tett cselekedetei talán nem ennyire szívbe markolóak, de bizonyos, hogy vannak kedves cselekedetek, amelyek indokolják hálánk kifejezését.⁵

Emlékezzetek a köszönetre! Ez a három szó magában foglalja a legkiválóbb gyorstalpaló tanfolyamotokat a boldog házassághoz, a tartós barátságok képletét, valamint a személyes boldogság mintázatát.⁶

Hálás szívre… úgy teszünk szert, hogy kifejezzük a hálánkat Mennyei Atyánknak az áldásaiért, valamint a körülöttünk lévőknek mindazért, amivel gazdagítják az életünket. Ez folyamatos, tudatos erőfeszítést igényel – legalábbis addig, amíg igazán meg nem tanultuk és ki nem fejlesztettük a hálás hozzáállást. Gyakran érzünk hálát, és szándékozunk is köszönetet mondani, ám elfelejtjük megtenni vagy csak nem jutunk el odáig, hogy megtegyük. Valaki azt mondta, hogy „hálát érezni és nem kifejezni olyan, mintha az ember becsomagolna egy ajándékot, és nem adná oda” [William Arthur Ward, in Allen Dave, comp., Change Your Life! (2010), 15].⁷

[V]ajon mi nem felejtünk el köszönetet mondani az áldásainkért? Az őszinte hálaadás nemcsak áldásaink felismeréséhez segít hozzá, de a mennyek ajtaját is megnyitja, és segít nekünk érezni Isten szeretetét.⁸

A 30. zsoltárban Dávid ilyen fogadalmat tesz: „Uram, én Istenem, örökké hálákat adok néked” [vö. Zsoltárok 30:13].

Pál apostol a Korinthusbeliekhez írt levelében kijelentette: „Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért” [2 Korinthusbeliek 9:15]. A Thessalonikabeliekhez írt levélben pedig ez áll: „Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata” [1 Thessalonikabeliek 5:18].

Fivéreim és nővéreim! Vajon hálát adunk-e Istennek „az ő kimondhatatlan ajándékáért” és az Ő gazdag áldásaiért, melyek oly bőségesen ránk lettek ruházva?

Megállunk-e elmélkedni Ammon szavain? „Mármost, testvéreim, látjuk, hogy Isten minden népre gondol, bármely földön legyenek is; igen, számon tartja az ő népét… az egész föld[ön]. Mármost, ez az én örömöm és az én nagy hálaadásom; igen, és én örökké köszönetet fogok mondani Istenemnek” [Alma 26:37]. […]

Alma ekképpen buzdított: „Minden dolgodban tanácskozz az Úrral, és ő jóra fog vezetni; igen, amikor éjjel lefekszel, az Úrban feküdj le, hogy őrködjön feletted az álmodban; és amikor reggel felkelsz, legyen tele szíved köszönettel Istennek; és ha megteszed ezeket a dolgokat, akkor felemeltetsz az utolsó napon” [Alma 37:37].⁹

Ha az áldásainkra összpontosítunk, az segít szembenéznünk a kihívásokkal és a gondokkal

Körülményeinktől függetlenül mindegyikünk sok mindenért hálás lehet, ha megállunk egy pillanatra, és elgondolkozunk az áldásainkon.

Csodálatos időszakban vagyunk itt a földön. Bár sok minden rossz ma a világban, azért sok helyénvaló és jó dolog is van. Vannak megmaradó házasságok, gyermekeiket szerető és értük áldozatokat hozó szülők, törődő és segítséget nyújtó barátok, valamint tanárok, akik tanítanak. Számtalan szempontból áldott az életünk. […]

Amikor kihívásokkal és gondokkal nézünk szembe az életünkben, gyakran nehéz az áldásainkra összpontosítani. Ám ha elég mélyre ásunk és elég szorgalmasan keresünk, érezni fogjuk és fel fogjuk ismerni, hogy mennyi mindent kaptunk.

Elmesélem egy olyan család történetét, akik komoly kihívások közepette is észre tudták venni az áldásaikat. Ezt a történetet sok évvel ezelőtt olvastam, és az üzenete miatt őriztem meg. Gordon Green írta. […]

Gordon elmeséli, hogy egy kanadai gazdaságban nőtt fel, ahol a testvéreivel együtt haza kellett sietniük az iskola után, míg a többi gyermek baseballozott és úszni ment. Apjuk azonban megtalálta a módját, hogyan értesse meg velük, hogy értékes a munkájuk. Ez különösen az aratást követően volt igaz, amikor a család a hálaadást ünnepelte, mert ezen a napon édesapjuk nagyszerű ajándékot adott nekik. Számba vétette velük mindazt, amijük volt.

Hálaadás napjának a reggelén levitte őket a pincébe, ahol hordókba szedett alma, dézsába rakott cékla, homokba ásott répa, és rengeteg zsák krumpli, valamint borsó, kukorica, zöldbab, lekvárok, eper és más eltett élelem töltötte meg a polcokat. Mindent gondosan számba vétetett a gyermekekkel. Aztán kimentek a csűrbe, és megnézték, hány tonna szénájuk van, a magtárban pedig hány véka búza. Megszámolták a teheneket, a disznókat, a tyúkokat, a pulykákat és a libákat. Apjuk azt mondta, szeretné tudni, hogy állnak, de tudták, hogy igazából azt akarta, hogy az ünnep napján felismerjék, milyen gazdagon megáldotta őket Isten, és mosolygott rájuk munkájuk minden órájában. Amikor végül leültek az édesanyjuk által készített lakomához, mindannyian átérezték az áldásokat.

Gordon azt mesélte, hogy mégis annak az évnek a hálaadására emlékezett leginkább, amikor úgy tűnt, hogy semmijük sincs, amiért hálásak lehetnének.

Jól indult az év: volt maradék szénájuk, sok vetőmagjuk, négy alom malacuk, és édesapjuknak volt némi félretett pénze is, hogy egy napon megvehessenek egy bálázó gépet, amiről a legtöbb gazdálkodó csak álmodhatott. A villamosítás is abban az évben érte el a kisvárosukat. […] Vettek egy mosógépet, amely aztán egész nap magától működött, valamint fényes villanykörtéket, melyek a mennyezetről lelógva himbálóztak. Nem kellett már olajjal feltölteni a lámpásokat, nem kellett kanócot vágni, kormos kéményt pucolni. A lámpások szép csendben felkerültek a padlásra.

Az áram bevezetése azonban szinte az utolsó jó dolog volt abban az évben. Amikor a haszonnövényeik elkezdtek kihajtani, beállt az esőzés. Mire a víz visszavonult, sehol nem maradt növény. Újból vetettek, de a további esőzések elverték a termést. A krumplijuk megrohadt a sárban. Nagyon olcsón, mert mindenki erre kényszerült, eladtak néhány tehenet, eladták minden disznójukat és egyéb olyan haszonállataikat, amelyeket egyébként megtartottak volna. Az aratás abban az évben egyetlen parcellányi tarlórépából állt, amely valahogy túlélte a viharokat.

Aztán ismét eljött a hálaadás. Édesanyjuk azt mondta: „Talán idén ki kellene hagynunk. Még egy libánk sem maradt.”

Hálaadás reggelén azonban Gordon édesapja beállított egy mezei nyúllal, és arra kérte a feleségét, hogy főzze meg. Az asszony kelletlenül látott neki, jelezve, hogy ezt az öreg állatot jó sokáig kell majd főzni. Amikor végül néhány megmaradt tarlórépával együtt asztalra került, a gyermekek nem voltak hajlandóak enni belőle. Gordon édesanyja sírva fakadt, mire édesapja különös dolgot tett. Felment a padlásra, fogott egy olajlámpást, levitte, az asztalra tette és meggyújtotta. Megkérte a gyermekeket, hogy kapcsolják le a villanyt. Amikor már csak az olajlámpás égett, alig hitték el, hogy annak előtte ennyire sötét volt náluk. El sem tudták képzelni, hogyan láttak valamit is az áram bevezetésével feltett lámpák ragyogó világossága nélkül.

Megáldották az ételt és mindenki hozzálátott. A vacsora végeztével csendben üldögéltek még. Gordon így írt erről:

„Kezdtünk újra tisztán látni a régi lámpás szerény homályánál. […] Finom vacsora volt. A mezei nyúl íze olyan volt, akár a pulykáé, és a tarlórépa mind közül a legédesebb volt, amelyet valaha is ettünk. […] Otthon[unk]…, annak minden hiányával, gazdagnak tűnt számunkra” [Átdolgozva: H. Gordon Green, “The Thanksgiving I Don’t Forget,” Reader’s Digest, Nov. 1956, 69–71.]

Testvéreim, a hála kifejezése udvarias és tiszteletre méltó; a hálát kifejező tett nagylelkű és nemes; azonban ha úgy élünk, hogy hála van a szívünkben, azzal a mennyeket érintjük meg.¹⁰

egy gyermek egy nővel imádkozik — „[M]indegyikünk sok mindenért hálás lehet, ha megállunk egy pillanatra, és elgondolkozunk az áldásainkon”

Hálás hozzáállást táplálhatunk

Magunkat és másokat is felemelhetjük azzal, hogy nem vagyunk hajlandóak elidőzni a negatív gondolatok világában és hálás hozzáállást táplálunk a szívünkben. Ha a hálátlanság a legsúlyosabb bűnök közé tartozik, akkor a hálának a legnemesebb erények közt a helye. Valaki azt mondta, hogy „a hála nemcsak a legnagyobb erény, hanem minden más erény szülője is” [Cicero, in A New Dictionary of Quotations on Historical Principles, sel. H. L. Mencken (1942), 491].

Hogyan táplálhatunk a szívünkben hálás hozzáállást? Joseph F. Smith elnök, az egyház hatodik elnöke, megválaszolta ezt. Azt mondta: „A hálás ember nagyon sok mindent meglát a világban, amiért köszönetet mondhat, és nála a jó mindig többet nyom a latban, mint a rossz. A szeretet felülkerekedik az irigységen, és a világosság kiűzi életéből a sötétséget.” Így folytatta: „A gőg elpusztítja hálánkat és önzést állít a helyére. Mennyivel boldogabbak vagyunk egy hálás és szerető lélek közelében, és mily nagy gonddal kellene imádságos élet révén hálás hozzáállást táplálnunk Isten és az emberek iránt!” [Gospel Doctrine, 5th ed. (1939), 263].

Smith elnök azt mondja nekünk, hogy a hála meglétének a kulcsa az imádságos élet.

Vajon az anyagi javak boldoggá és hálássá tesznek minket? Talán időlegesen. Mély és tartós boldogságot és hálát azonban olyan dolgok adnak, amelyek pénzen nem vehetők meg: a családunk, az evangélium, a jó barátok, az egészségünk, a képességeink és a körülöttünk élőktől kapott szeretet. Sajnos ezek azon dolgok közé tartoznak, amelyeket sokszor természetesnek veszünk.¹¹

Nem tudhatjuk, mikor nyílik meg előttünk a kiváltság, hogy segítő kezet nyújtsunk. A Jerikóba vezető országút, amelyen mindegyikünk utazik, névtelen; a fáradt utazó pedig, akinek a segítségünkre van szüksége, talán ismeretlen. Túlságosan gyakran fordul elő, hogy a kedvességben részesülő személy nem fejezi ki az érzéseit, és ez megfoszt minket attól, hogy bepillantást nyerjünk abba a nagyszerűségbe és a gyengédség azon érintésébe, mely arra ösztönöz minket, hogy eredjünk, és mi is aképpen cselekedjünk. Őszinte hálát fejezett ki annak a levélnek az írója, amely nemrégiben érkezett meg az egyház központjába…:

„Az Első Elnökség Hivatala részére:

Egyszer Salt Lake City keresztényi vendégszeretetet tanúsított felém a vándorló éveim során.

Kalifornia felé buszozva leszálltam a Salt Lake City-i végállomáson; beteg voltam és reszkettem a szükséges gyógyszerek hiánya okozta súlyos alvászavar miatt. Egy kellemetlen bostoni helyzet okán annyira kutyafuttában távoztam, hogy teljesen megfeledkeztem róluk.

Leverten ültem a Temple Square Hotel éttermében, arcomat a két öklömre támasztva, miközben egy csésze kávéval szemeztem, amelyet valójában nem is kívántam. A szemem sarkából megláttam, amint egy házaspár az asztalomhoz közeledik. »Jól érzi magát, fiatalember?« – kérdezte az asszony. Feltörő könnyek közepette és némiképp megrendülve feltápászkodtam, majd előadtam a történetemet és a kutyaszorítót, amelybe kerültem. Figyelmesen és türelmesen meghallgatták a szinte összefüggéstelen szavaimat, majd a kezükbe vették a dolgokat. Bizonyára jól ismert helyi lakosok lehettek. Beszélgettek az étteremvezetővel, majd azt mondták, hogy öt napon át bármit ehetek ott. Átvittek a szomszédos szállodai recepcióhoz, és szobát vettek ki nekem öt napra. Aztán elvittek egy rendelőbe, és gondoskodtak róla, hogy megkapjam a szükséges gyógyszereket – az ép eszem és jó közérzetem alapvető mentőkötelét.

Miközben lábadoztam és erőt gyűjtöttem, külön odafigyeltem arra, hogy eljárjak a Tabernákulum mindennapos orgonahangversenyére. Annak a hangszernek a mennyei hangjai – a leghalkabb intonációtól a hatalmas orgona összes sípjának az összhangzatáig – jelentik számomra az általam ismert legfenköltebb hangzást. Beszereztem a Tabernákulum orgonajátékát és a kórust tartalmazó albumokat és kazettákat, amelyekre bármikor támaszkodhatok, hogy enyhüléssel szolgáljanak és aládúcoljanak egy roskadozó lelket.

Az utolsó napomon a szállodában, mielőtt folytattam az utazásomat, leadtam a kulcsomat; akkor átadtak nekem egy üzenetet ettől a pártól: »Úgy fizesse nekünk vissza, hogy gyengéd kedvességet tanúsít egy másik küszködő lélek iránt az útja során.« Ez szokásom volt, de eltökéltem, hogy még figyelmesebben fogom nézni, ki lehet az, akinek szüksége arra, hogy a hóna alá nyúljanak az életben.

Minden jót kívánok! Nem tudom, hogy ezek valóban azok az utolsó napok-e, amelyekről a szentírások szólnak, de azt tudom, hogy az önök egyházának két tagja szent volt az én irányomban a szükség kétségbeesett óráján. Arra gondoltam, hogy talán érdekelni fogja Önöket.”¹²

férfinak ételt felszolgáló nő — „A Jerikóba vezető országút, amelyen mindegyikünk utazik, névtelen; a fáradt utazó pedig, akinek a segítségünkre van szüksége, talán ismeretlen”

Azzal mutatjuk ki a hálánkat a Szabadítónknak, amikor követjük a példáját és engedelmeskedünk a szavainak

Minden egyéb mellett, amiért hálásak vagyunk, mindig tükröződjön rajtunk az Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus iránti hálánk. Dicső evangéliuma választ ad az élet legnagyobb kérdéseire: Honnan jöttünk? Miért vagyunk itt? Hová megy a lelkünk, amikor meghalunk? Az evangélium az isteni igazság világosságát hozza el a sötétben élőkhöz.

Ő megtanította nekünk, hogyan imádkozzunk. Megtanította nekünk, hogyan éljünk. Megtanította nekünk, hogyan haljunk meg. Élete a szeretetet hagyta örökül. Meggyógyította a betegeket, felemelte az elesetteket, megszabadította a bűnösöket. […]

Kövessük hát Őt! Utánozzuk a példáját! Engedelmeskedjünk a szavainak! Ha így teszünk, a hála mennyei ajándékát adjuk át Neki.”¹³

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

Nézd át a szentírásokat, amelyeket Monson elnök a hála fontossága kapcsán idézett (lásd 1. szakasz). Szerinted hálásnak lenni miért „az egyik olyan mintázat, amely személyes boldogságot eredményez”? Hogyan segített már neked a hála kifejezése abban, hogy érezd Isten szeretetét? Milyen módokon tudjuk kifejezni a hálánkat mások felé?
Miért vesszük olykor magától értetődőnek az áldásainkat? (Lásd 2. szakasz.) Hogyan segített neked az áldásaid átgondolása a nehézségek idején? Milyen áldásokat nem ismertél fel addig, amíg erőfeszítést nem tettél azért, hogy meglásd őket? Mit tanulhatunk az engedelmességről Gordon Green történetéből?
Hogyan táplálhatunk hálás hozzáállást? (Lásd 3. szakasz.) Miként segített neked az ima abban, hogy mélyebb hálát fejlessz ki? Hogyan mutatja ki a másoknak nyújtott szolgálat az Isten iránti hálánkat? Milyen hatással van az életünkre, amikor hálával élünk?
Monson elnök azt tanácsolta nekünk, hogy „tükröződjön rajtunk az Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus iránti hálánk” (4. szakasz). Hogyan tudjuk elmélyíteni a hálánkat a Szabadító iránt? Hogyan mutathatjuk ki a hálánkat Őneki?

Kapcsolódó szentírások

Zsoltárok 100:3–4; Lukács 17:11–19; Kolossébeliek 2:6–7; 2 Nefi 9:50–52; Móziás 2:19–22; Tan és szövetségek 78:18–19

Tanulmányi segédlet

„Olyan tanulási tevékenységeket tervezz, amelyek a Szabadítóba vetett hitedet erősítik” (Prédikáljátok evangéliumomat! [2006]. 22.). Tanulmányozás közben például feltehetsz magadnak a következőkhöz hasonló kérdéseket: Hogyan segíthetnek nekem ezek a tanítások abban, hogy jobban megértsem Jézus Krisztus engesztelését? Hogyan segíthetnek nekem ezek a tanítások hasonlóbbá válni a Szabadítóhoz?