2. fejezet: Kezünket nyújtani mások megmentésére. Az egyház elnökeinek tanításai: Thomas S. Monson (2020)

2. fejezet. Tanítások: Thomas S. Monson

2. fejezet

Kezünket nyújtani mások megmentésére

„Én azért imádkozom, hogy meglehessen bennünk a vágy a kevésbé tevékenyek megmentésére és a visszahozatalukra Jézus Krisztus evangéliumának az örömébe, hogy velünk együtt részesülhessenek mindabban, amit a teljes jogú egyháztagság nyújtani tud.”

Thomas S. Monson életéből

Amikor Thomas S. Monson elnök fiatal püspökként szolgált, folyamatosan felkarolta az egyházközség azon tagjait, akiknek lelki és fizikai szükségleteik voltak. Elmesélte a következő élményt, amikor felkért egy fiatal férfit az egyházközségében, hogy térjen vissza az egyházi tevékenységhez:

„Egy vasárnap reggel [azt láttam], hogy Richard, az egyik papunk, aki csak ritkán jött el, megint hiányzik a papsági gyűlésről. A kvórumot a tanácsadóm gondjaira bíztam, én pedig elmentem Richard házához. Az édesanyja azt mondta, hogy egy helyi autószerelő műhelyben dolgozik. Elhajtottam a műhelyhez, hogy megkeressem Richardot. Mindent átkutattam utána, de nem találtam meg. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy nézzek meg egy régi szerelőaknát a műhely egyik félreeső zugában. A sötétből egy ragyogó szempár nézett fel rám. Hallottam, amint Richard ezt mondja: »Püspök, hát megtaláltál! Mindjárt feljövök.« Beszélgettünk egy kicsit, majd elmondtam neki, hogy mennyire hiányzik nekünk, és hogy szükségünk van rá. Megígértettem vele, hogy el fog járni a gyűléseire.

Látványosan tevékenyebbé vált. A családjával végül elköltöztek, de két évvel később meghívást kaptam, hogy beszéljek az egyházközségében, mielőtt Richard misszióba indul. A saját beszédében Richard aznap elmondta, hogy az élete fordulópontja az volt, amikor a püspöke rátalált az olajos szerelőaknában bujkálva, és segített neki újra tevékennyé válni.”¹

Pásztori szolgálata során Monson elnök arra kérte az utolsó napi szenteket, hogy szeretettel karoljanak fel másokat. „A Szabadító mindig, mindenhol serénykedett: tanított, bizonyságot tett, és megszabadított másokat – tanította. – Ez a mi egyéni felelősségünk is napjainkban.”²

Krisztus, karjában báránnyal — Az Úr Jézus Krisztus kijelentette: „Emlékezzetek, a lelkek értéke nagy Isten szemében” (Tan és szövetségek 18:10)

Thomas S. Monson tanításai

A megmentés szükségessége örökkévaló jelentőségű

A háborúk világában élünk. Egyesek politikai természetűek, míg másokra azt mondják, hogy gazdaságiak. A legnagyobb csatát azonban az emberiség lelkeiért vívják.

A Fővezérünk, vagyis az Úr Jézus Krisztus kijelentette:

„Emlékezzetek, a lelkek értéke nagy Isten szemében” [Tan és szövetségek 18:10].³

Annak a szükségessége, hogy megmentsük azon fivéreinket és nővéreinket, akik ilyen vagy olyan okból letértek a tevékeny egyházi élet ösvényéről, örökkévaló jelentőséggel bír az utolsó napi szentek számára. Ismerünk olyan embereket, akik egykor még befogadták az evangéliumot? Ha igen, milyen felelősségünk van a megmentésükben?

Gondoljatok az idősek, az özvegyek és a betegek közötti elveszettekre. Ők oly gyakran kerülnek az elszigeteltség sivár és kietlen pusztaságába, melyet magánynak hívunk. Amikor elmúlik az ifjúság, amikor hanyatlik az egészség, amikor fogy az életerő, amikor a remény lángja egyre halványabban pislákol, akkor segítő kézzel és irgalmas szívvel támaszt és támogatást lehet nyújtani nekik.

Vannak természetesen mások is, akiknek megmentésre van szükségük. Néhányan bűnnel küszködnek, mások félelemben vagy érdektelenségben vagy tudatlanságban kóborolnak. Bármi is legyen az ok, elszigetelték magukat a tevékeny egyházi élettől. És szinte biztos, hogy elveszettek is maradnak, hacsak vágy nem ébred bennünk – az egyház tevékeny tagjaiban – arra, hogy megmentsük és megszabadítsuk őket.⁴

Felelősségünk a kezünket nyújtani mások megmentésére

Az élet ösvényén vezető utazás olykor áldozatokat szed. Néhányan elkanyarodnak az örök élethez vezető útjelzőktől, hogy aztán rájöjjenek, hogy a választott kerülőút végül zsákutcába visz. A közömbösség, a gondatlanság, az önzés és a bűn mind súlyos, emberi életekben mérhető károkat okoz. Vannak, akik megmagyarázhatatlan okokból egy másik zene ütemére menetelnek, mígnem utólag rájönnek, hogy a bánat és szenvedés szirénhangját követték.⁵

Egyszer levelet kaptam egy olyan férfitól, aki eltévelyedett az egyháztól. Túl sok tagunkra igaz, amit írt. Miután végigvette, hogyan szűnt meg tevékenynek lenni az egyházban, ezt írta:

„Oly sok mindenem volt akkor, most pedig oly kevéssel rendelkezem. Boldogtalan vagyok, és úgy érzem, hogy mindenben kudarcot vallok. Az evangélium soha nem távozott a szívemből, habár eltávozott az életemből. Kérem, imádkozzatok értem.

Kérlek benneteket, ne feledkezzetek meg azokról, akik itt vagyunk valahol – az elveszett utolsó napi szentekről! Tudom, hogy merre találom az egyházat, de néha úgy érzem, szükségem van valakire, aki mutatja az utat, bátorít, elűzi a félelmemet, és bizonyságot tesz nekem.”

Miközben a levelet olvastam, eszembe jutott a világ egyik legnagyszerűbb művészeti galériájába, a híres londoni Viktória és Albert Múzeumba tett látogatásom. Ott található egy díszesen bekeretezett mestermű, amelyet Joseph Mallord William Turner festett 1831-ben. A festményen megjelenített gondterhes fekete felhők és a háborgó tenger dühe veszélyt és halált jósolnak. A távolban fény villan fel egy zátonyra futott hajón, az előtérben pedig egy nagy mentőcsónakot dobálnak a part felé rohanó, tajtékzó hullámok. A férfiak teljes erőbedobással húzzák az evezőt, miközben a mentőcsónakjuk egyre beljebb hatol a viharba. A parton egy asszony és két gyermek áll bőrig ázva a metsző szélben, akik aggódva kémlelik a tengert. Gondolatban lerövidítettem a festmény címét. Számomra az lett belőle, hogy Mentésre fel!⁶

Az élet viharai közepette ott rejtőzik a veszély. Férfiak és nők, fiúk és lányok találják magukat zátonyon, és pusztulással néznek szembe. Ki tartja majd irányban a mentőcsónakokat, hátrahagyva az otthon és a család kényelmét, és indul el a megmentésükre?

A feladatunk nem teljesíthetetlen. Az Úr megbízatásában járunk el: jogosultak vagyunk a segítségére.

Pásztori szolgálattétele során a Mester halászokat hívott el Galileában, azt kérve tőlük, hogy hagyják ott a hálóikat és kövessék Őt, kijelentve: „azt mívelem, hogy embereket halásszatok” [Máté 4:19]. Álljunk be a férfiak és nők halászainak a sorába, hogy megadhassunk minden tőlünk telhető segítséget. […]

Azok, akik Turner festményén a viharos tengeren rekedtek, nagyon is valóságos értelemben olyanok, mint sokan a kevésbé tevékeny egyháztagjaink közül, akik arra várnak, hogy megmentsék őket a mentőcsónakokat irányban tartó emberek. A szívük segítség után sóvárog. Anyák és apák imádkoznak a fiaikért és lányaikért. Feleségek könyörögnek a mennyhez azért, hogy valaki eljusson a férjükhöz. Néha a gyermekek imádkoznak a szüleikért.

Én azért imádkozom, hogy meglehessen bennünk a vágy a kevésbé tevékenyek megmentésére és a visszahozatalukra Jézus Krisztus evangéliumának az örömébe, hogy velünk együtt részesülhessenek mindabban, amit a teljes jogú egyháztagság nyújtani tud.⁷

hajótörés utáni mentést ábrázoló festmény — „Az élet viharai közepette ott rejtőzik a veszély. Férfiak és nők, fiúk és lányok találják magukat zátonyon, és pusztulással néznek szembe. Ki… indul el a megmentésükre?”

Miénk a felelősség, igen, a komoly kötelesség, hogy felkaroljuk mindazokat, akiknek az életét megérinteni lettünk elhívva. Kötelességünk, hogy Isten celesztiális királysága felé kalauzoljuk őket. Soha ne feledjük, hogy a vezetés palástja nem a kényelem köpenye, hanem a felelősség felöltője. Nyújtsuk ki kezünket azoknak a megmentésére, akiknek a segítségünkre és a szeretetünkre van szükségük! [Lásd Tan és szövetségek 84:106.]

Amikor sikerrel járunk – amikor visszahozunk egy nőt, egy férfit, egy leányt vagy egy fiút, hogy újra tevékeny legyen –, akkor mi leszünk a válasz egy feleség, egy nővér vagy egy édesanya buzgó imájára, vagy segíthetünk teljesíteni egy férj, egy fivér vagy egy édesapa leghőbb vágyát. Ezáltal tiszteletben tartjuk egy szeretetteljes Atya utasítását, és követjük egy engedelmes Fiú példáját (lásd János 12:26; T&Sz 59:5). A mi nevünket pedig mindörökre tisztelni fogják azok, akiknek az életét megérintjük.⁸

A megmentés szeretetet és türelmet igényel

Úgy tapasztaltam, hogy többnyire két alapvető ok vezethet vissza valakit a tevékenység ösvényére, illetve változtathatja meg valakinek a hozzáállását, szokásait és tetteit. Első: azért tér valaki vissza, mert egy másik ember megmutatta neki örökkévaló lehetőségeit, és segített neki meghozni azt az elhatározást, hogy el fogja érni azokat. […]

Második: azért tér valaki vissza, mert szerettei, vagyis „a szentek polgártársai” követték a Szabadító intését, és úgy szerették felebarátaikat, mint saját magukat, valamint segítettek másoknak beteljesíteni az álmaikat és megvalósítani a törekvéseiket [lásd Efézusbeliek 2:19; Máté 22:39].

E folyamat előmozdítója a szeretet tantétele volt, és mindig is az lesz.⁹

Gyakran a türelem mennyei erényére van szükség [ahhoz, hogy segítsünk az embereknek tevékennyé válni az egyházban]. Püspökként egy nap késztetést éreztem arra, hogy felkeressek egy férfit, akinek a felesége valamelyest tevékeny volt, mint ahogy a gyermekei is. A férfi azonban soha nem reagált. Egy forró nyári napon bekopogtattam Harold G. Gallacher szúnyoghálós ajtaján. Láttam Gallacher fivért, aki a karosszékében ülve újságot olvasott. „Ki az?” – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna.

„A püspököd – válaszoltam. – Azért jöttem, hogy összeismerkedjünk és hogy megkérjelek, gyere el a családoddal a gyűléseinkre.”

„Á, túl sok a dolgom” – érkezett a lekezelő válasz. Fel sem pillantott. Megköszöntem, hogy meghallgatott, aztán elmentem az ajtóból.

Röviddel ezután a Gallacher család Kaliforniába költözött. Teltek-múltak az évek. Aztán egy nap, akkor már a Tizenkettek Kvóruma tagjaként éppen az irodámban dolgoztam, szólt a titkárnőm: „Egy bizonyos Gallacher fivér szeretne veled beszélni, aki valamikor az egyházközségedben lakott. Itt van nálam.”

Azt válaszoltam: „Kérdezd meg, hogy Harold G. Gallachernek hívják-e…”

Így felelt: „Ő az.”

Megkértem, hogy küldje be. Kellemesen elbeszélgettünk a családjáról. Azt mondta: „Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért nem keltem fel a fotelből és nem engedtelek be azon az évekkel ezelőtti nyári napon.” Megkérdeztem tőle, hogy tevékeny-e az egyházban. Ironikus mosollyal így felelt: „Jelenleg második tanácsos vagyok az egyházközségem püspökségében. A kérésed, hogy menjek el istentiszteletre, és az elutasító válaszom nem hagyott nyugodni addig, míg el nem döntöttem, hogy teszek valamit.”

Még számos alkalommal találkoztam Harolddal, mielőtt elhunyt. Gallacherék és gyermekeik sok elhívást töltöttek be az egyházban.¹⁰

Az egyházközségek és cövekek tagjai együtt munkálkodhatnak a megmentésen

Rendelkezünk az igazság tanaival. Megvannak a programjaink. Megvannak az embereink. Megvan az erőnk. A küldetésünk több a gyűlésezésnél. Lelkeket megszabadítani – ez a mi szolgálatunk.¹¹

Az egyik reggel [fiatal püspökként], amikor felvettem a telefont, egy hang ezt mondta: „Itt Spencer W. Kimball elder. Egy szívességet kérnék tőled. Az egyházközségetekben, a Déli 5. utca egyik nagy épülete mögött rejtőzik egy apró mobilház. Ott lakik Margaret Bird, egy navahó özvegyasszony. Nemkívánatosnak, feleslegesnek és elveszettnek érzi magát. Megtennétek, hogy a Segítőegylet elnökségével felkeresitek, baráti kezet nyújtotok neki, és szívélyesen üdvözlitek őt?” Megtettük.

Ez csodát eredményezett. Margaret Bird kivirágzott újdonsült környezetében. Az elkeseredés eltűnt. Meglátogattuk az özvegyet a nyomorúságában. Meglett az elveszett juh. Mindenki, aki részese volt ezen egyszerű emberi cselekménynek, jobb emberré vált a nyomában.¹²

Az évek során sok cövekbe ellátogattam szerte a világon. Voltak olyan cövekek, ahol a cöveki és egyházközségi vezetők – szükségből vagy kötelességtudatból – nem tördelték tovább a kezüket, hanem nekigyürkőztek, majd az Úr segítségével munkához láttak, és értékes férfiakat tettek érdemessé a melkisédeki papságra, valamint a feleségükkel és a gyermekeikkel együtt arra, hogy belépjenek a szent templomba a felruházásukért és pecsételésükért.

Röviden megemlítek [két] példát:

Néhány évvel ezelőtt, amikor a Salt Lake Cityben lévő Millcreek Cöveket látogattam meg, megtudtam, hogy a fivérek közül valamivel több mint száz leendő eldert rendeltek elderré az azt megelőző évben. Megkérdeztem James Clegg elnököt, mi a sikerének a titka. Bár ő maga túl szerény volt ahhoz, hogy bármilyen sikert is a magáénak tulajdonítson, az egyik tanácsosa elárulta, hogy miután Clegg elnök felismerte a feladatot, nekilátott személyesen felhívni a leendő eldereket, és mindegyikükkel megbeszélni egy négyszemközti találkozót. A találkozó alkalmával aztán Clegg elnök említést tett nekik az Úr templomáról, az ott középpontban lévő szabadító szertartásokról és szövetségekről, majd a következő kérdéssel fejezte be: „Hát nem szeretnéd elvinni szeretett feleségedet és becses gyermekeidet az Úr házába, hogy az örökkévalóságon át mindörökre egy család lehessetek?” Egyetértés követte a kérdést, elindult a tevékennyé tétel folyamata, és elérték a célt.

1952-ben a Rose Park Harmadik Egyházközségben élő családok többségében az apa és a férj csak az ároni papságot viselte, a melkisédeki papságot nem. L. Brent Goates fivért hívták el a püspöki szolgálatra. Felkérte Ernest Skinnert – egy kevésbé tevékeny férfit az egyházközségben –, hogy segítsen neki annak a 29 olyan felnőtt férfinak a tevékennyé tételében, akik az ároni papság tanítói hivatalát viselték, továbbá segítsen nekik és a családjuknak eljutni a templomba. Maga is kevésbé tevékeny egyháztag lévén Skinner fivér kezdetben szabadkozott, de végül vállalta, hogy megteszi, amit tud. Elkezdte személyesen meglátogatni ezeket a kevésbé tevékeny felnőtt tanítókat, és megpróbált segíteni nekik, hogy felismerjék az otthon és a családjukban betöltendő szerepüket mint papságviselők, férjek és apák. Hamarosan bevont néhány ilyen kevésbé tevékeny fivért, hogy segítsenek a megbízatásában. Egyik a másik után mind ismét teljesen tevékeny lett, és elvitték a családjukat a templomba.¹³

ölelkező és kezet rázó emberek — „[A]mikor embertársaitok szolgálatában vagytok, akkor is csak Istenetek szolgálatában vagytok” (Móziás 2:17)

Krisztus tiszta szeretetével nyújtjuk ki kezünket mindenki felé

A jobbá válásban mindenkinek része lehet. Az évek során azzal a kéréssel fordultunk a kevésbé tevékenyekhez, a megsértettekhez, a bírálókhoz és a vétkesekhez, hogy jöjjenek vissza. „Jöjjetek vissza, lakmározzatok az Úr asztalánál, és ízleljétek meg újra a szentekkel való közösség édes és kielégítő gyümölcsét!” [First Presidency statement (Első elnökségi üzenet), in Ensign, Mar. 1986, 88].

Saját lelkiismeretünk személyes menedékében rejlik az a lelkület, az az elhatározás, hogy levetkőzzük a régi embert, és hogy megfeleljünk a bennünk rejlő valódi lehetőség mértékének. Ebben a lelkületben ismét ezt a szívből jövő felhívást intézzük felétek: Jöjjetek vissza! Krisztus tiszta szeretetével nyújtjuk ki a kezünket felétek, és fejezzük ki azon vágyunkat, hogy segítsünk nektek és szívesen fogadjunk benneteket mint teljes jogú egyháztagokat. Azoknak, akik lelkileg megsebesültek, vagy akik küszködnek és ijedtek, azt mondjuk, hadd emeljünk fel és vidítsunk fel benneteket, és hadd csendesítsük le a félelmeiteket. Vegyétek szó szerint az Úr felhívását: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű” [Máté 11:28–30].¹⁴

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

Monson elnök számos olyan kihívást nevezett meg, amelyek megmentést tesznek szükségessé (lásd 1. szakasz). Miért fontos, hogy kinyújtsuk kezünket mások megmentésére? Hogyan ébreszthetjük fel magunkban a vágyat, hogy megmentsünk és megszabadítsunk másokat?
Nézd át a történetet, amelyet Monson elnök Joseph Mallord William Turner festményének a kapcsán mesélt (lásd 2. szakasz). Hogyan segíthetünk megmenteni azokat, akik fennakadtak egy zátonyon az élet viharai közepette? Mikor tapasztaltad magadon vagy máson azt az örömöt, amely a tevékeny egyházi léthez való visszatérésből fakad?
Miért nélkülözhetetlen a szeretet és a türelem a megmentésre irányuló erőfeszítéseinkben (lásd 3. szakasz)? Milyen megnyilvánulásait láttad már annak, hogy a szeretet segít valakinek tevékennyé válni az egyházban? Mit tanulhatunk Harold Gallacher történetéből?
Mit taníthatnak nekünk a 4. szakaszban található történetek?
Időnként miért okoz nehézséget az egyháztagoknak az, hogy újra tevékennyé váljanak az egyházban? Hogyan segíthetünk azoknak, akik „lelkileg megsebesültek” (5. szakasz)? Hogyan segíthetünk lecsendesíteni azok félelmeit, akik ijedtek?

Kapcsolódó szentírások

Ezékiel 34:16; Máté 25:35–46; Lukács 15; János 10:1–16; Moróni 6:4–5; Tan és szövetségek 81:5; 84:106

Tanulmányi segédlet

„Amint megérzed az evangélium megértéséből fakadó örömet, alkalmazni is akarod majd a tanultakat. Törekedj összhangban élni mindazzal, amit megértettél! Ez ugyanis megerősíti a hitedet, a tudásodat és a bizonyságodat” (Prédikáljátok evangéliumomat! [2008]. 19.).