7. fejezet: Örömre lelni az utazásban. Az egyház elnökeinek tanításai: Thomas S. Monson (2020)

7. fejezet. Tanítások: Thomas S. Monson

7. fejezet

Örömre lelni az utazásban

„Élvezzük az életet, miközben éljük; leljünk örömre az utazásban, és osszuk meg a szeretetünket a barátainkkal és a családtagjainkkal!”

Thomas S. Monson életéből

Thomas S. Monson korai évei tele voltak kalanddal. Az iskolában leginkább a természetről és a földrajzról szeretett tanulni. A barátai és a családtagjai társaságában megtanult horgászni, vadászni, úszni és felfedezni a körülötte lévő világot.

Egyházi vezetőként gyakran használt fel gyermekkori történeteket evangéliumi tantételek tanítására. Visszaidézve egy kishajóval kapcsolatos, 10 évesen megesett élményét, a következő leckét tanította az élet utazásáról:

„Barátaimmal fogtuk a bicskánkat, és kis játékhajókat faragtunk puha fűzfából. A kis hajókra felhelyeztünk egy-egy háromszög alakú szövetvitorlát, majd mindegyikünk versenyre bocsátotta kezdetleges művét a Provo folyó viszonylag sebes vizén. A folyó mellett szaladva figyeltük az apró hajókat, amelyek olykor erőteljesen bukdácsoltak az erős sodrásban, a mélyebb vizű szakaszokon pedig komótosan vitorláztak.

Az egyik verseny során megfigyeltük, ahogy az egyik hajó az összes többi előtt halad a kijelölt célvonal felé. Aztán egy áramlat hirtelen túl közel vitte a hajót egy nagyobb örvényhez, mely előbb az oldalára, majd a feje tetejére fordította. Összevissza hánykolódott, nem találva a fő sodrásba visszavezető utat. Végül nagy nehezen egy kis öbölben állította meg az őt körülvevő uszadék, melyet a zöld moha beléje kapaszkodó nyúlványai tartottak egy helyben.

Gyermekkorunk játékhajóin nem volt stabilitást biztosító tőkesúly, irányt adó kormánylapát, és nem hajtotta őket semmilyen motor. Így az úti céljukat szükségszerűen a sodrás, a könnyebb ellenállás iránya határozta meg.

A játékhajókkal ellentétben mi rendelkezünk olyan isteni tulajdonságokkal, melyekkel irányíthatjuk az utazásunkat. Nem azért léptünk be a haladóság kapuján, hogy sodródjunk az élet váltakozó áramlataival, hanem azért, hogy a gondolkodás, az érvelés és az eredményes cselekvés hatalmával vegyük kézbe sorsunk irányítását.

Mennyei Atyánk nem anélkül indított el minket örök utunkra, hogy megadta volna az eszközöket, melyek segítségével irányítást kaphatunk tőle a biztonságos visszatéréshez. Az imáról beszélek. Beszélek továbbá annak a halk és szelíd hangnak a suttogásairól; és nem feledkezem meg a szent írásokról sem, amelyek az Úr szavait és a próféták szavait tartalmazzák – melyek azért adattak, hogy segítsenek nekünk sikeresen átlépni a célvonalat.”¹

Monson elnök azt tanította, hogy az élet utazásában örömre lelni céltudatos erőfeszítést igényel. Arra buzdított, hogy töltsünk meg minden egyes napot örömteli, tartalmas tevékenységekkel. „A boldog életet nem megtalálod – jelentette ki, – hanem megcsinálod.”² Amikor arról a szemléletmódról volt szó, amellyel a múltra, a jelenre és a jövőre érdemes tekintenünk, a következőt tanította: „A múlt mögöttünk van – tanuljatok belőle; a jövő előttünk áll – készüljetek fel rá; a jelen itt van – éljetek benne!”³

játékhajóval játszó fiú — „Gyermekkorunk játékhajóin nem volt stabilitást biztosító tőkesúly, irányt adó kormánylapát, és nem hajtotta őket semmilyen motor. […] A játékhajókkal ellentétben mi rendelkezünk olyan isteni tulajdonságokkal, melyekkel irányíthatjuk az utazásunkat”

Thomas S. Monson tanításai

Ha azokat a dolgokat tesszük, amelyek a leginkább számítanak, az segíteni fog örömre lelnünk

Olykor előfordul, hogy a holnappal kapcsolatos gondolataink túlságosan elvonják a figyelmünket a máról. A múltról való álmodozás és a jövőről való ábrándozás talán vigaszt nyújt, de biztosan nem fogja átvenni annak az életnek a helyét, amelyet a jelenben élünk. A mai nap a lehetőségeink napja, és meg kell ragadnunk! […] Ahhoz, hogy a legteljesebben éljünk ma, azt kell megtennünk, ami a legnagyobb jelentőséggel bír. Ne halogassuk azokat a dolgokat, melyek a leginkább számítanak!⁴

Életünk során mindannyian hallottunk már így vagy úgy a jól ismert bölcsességet: „Semmi sem olyan állandó, mint a változás.”

Életünk során folyamatosan változásokkal kell megbirkóznunk. Néhány változást szívesen fogadunk, néhányat nem. Vannak hirtelen változások az életünkben, mint például egy szerettünk váratlan halála, egy előre nem látott betegség, vagy egy becses értéktárgy elvesztése. A legtöbb változás azonban finoman és lassan megy végbe. […]

Napról napra, percről percre, másodpercről másodpercre [haladunk] onnan, ahol voltunk, oda, ahol most vagyunk. […] Az idő soha nem áll egy helyben; állandóan haladnia kell előre, és e haladással változások járnak.

Ez a mi egyetlen lehetőségünk a halandó életre – itt és most. Minél tovább élünk, annál inkább felismerjük, hogy rövid. Jönnek a lehetőségek, aztán tovatűnnek. Hiszem, hogy a legnagyobb leckék között, melyeket e rövid földi tartózkodás során meg kell tanulnunk, olyan tanulságok vannak, amelyek segítenek különbséget tennünk a fontos és a nem fontos dolgok között. Kérve kérlek benneteket, ne engedjétek, hogy ezek a legfontosabb dolgok elmenjenek mellettetek, miközben azt a képzeletbeli és nem létező jövőt tervezitek, amikor majd lesz időtök megtenni mindazt, amit meg akartok tenni. Inkább leljetek örömre az utazásban – most! […]

Számos musical van, amelyeket kimondottan élvezek; az egyik kedvencemet Meredith Willson amerikai zeneszerző írta, és a címe A szótlan zenész. Harold Hill professzor, a darab egyik főszereplője fogalmazza meg ezt a figyelmeztetést, amelyet megosztok veletek. Azt mondja: „Ha elég holnapot halmozol fel, rá fogsz jönni, hogy rengeteg üres tegnapot gyűjtöttél össze” [Meredith Willson and Franklin Lacey, The Music Man (1957)].

Fivéreim és nővéreim! Nincs emlékezetes holnapunk, ha ma nem teszünk valamit. […]

Sok évvel ezelőtt Arthur Gordon a következőket írta egy országos folyóiratban. Idézem:

„Amikor úgy 13 éves lehettem, az öcsém pedig 10, Apa megígérte, hogy elvisz bennünket a cirkuszba. Ebédidőben azonban telefonhívást kapott: valamilyen sürgős dolog miatt a belvárosba kellett volna mennie. Kezdtünk elkeseredni. Aztán hallottuk, hogy így szól [a telefonba]: »Nem tudok ott lenni. Majd később foglalkozom vele.«

Amikor Apa visszaült az asztalhoz, Anya elmosolyodott: »A cirkusz állandóan visszatér, ugye tudod?«

»Tudom – mondta Apa. De a gyermekkor nem«” [Arthur Gordon, A Touch of Wonder (1974), 77–78].

Ha olyan gyermekeitek vannak, akik felnőttek és kirepültek, akkor minden valószínűséggel időnként veszteségérzet kínoz, amikor felismeritek, hogy nem becsültétek meg annyira az élet azon szakaszát, amennyire kellett volna. Természetesen nem lehet visszamenni, csak előre. Ahelyett, hogy a múlton időznénk, a legtöbbet kellene kihoznunk a jelen napjainkból, az itt és mostból, minden tőlünk telhetőt megtéve azért, hogy kellemes emlékeket biztosítsunk a jövő számára.

Ha még mindig benne vagytok a gyermeknevelésben, ne feledjétek, hogy a szinte minden újonnan letakarított felületen feltűnő apró ujjlenyomatok, a házban szanaszét heverő játékok, a szennyesek eltüntetésre váró kupacainak a sokasága mind túl hamar el fog tűnni, és – meglepetésetekre – nagyon fog nektek hiányozni.⁵

Az idő ajándék; olyan kincs, melyet nem félretenni kell a jövő számára, hanem bölcsen használni a jelenben.⁶

A tervezés, a munka és az alkotás folyamata tartós elégedettséget nyújt

Monte J. Brough elder [egykori általános felhatalmazott hetvenes] mesélt egy nyári élményéről, amely gyermekkori otthonában, a Utah állambeli Randolphban történt, amikor is az öccsével, Maxszel elhatározták, hogy építenek egy lombházat az udvarukon lévő egyik nagy fára. Terveket készítettek életük legcsodálatosabb alkotásához. Építéshez használható anyagokat gyűjtöttek a környékről, és felvitték a fának arra a részére, ahol két nagy faág eszményi helyet nyújtott a kuckónak. Nehéz munka volt, és alig várták, hogy kész legyen a házikó. Hatalmas ösztönzést adott nekik a munkálatok befejezéséhez az, amilyennek a leendő befejezett lombházat elképzelték.

Egész nyáron ezen dolgoztak, és ősszel, közvetlenül iskolakezdés előtt végre befejezték a kuckó építését. Brough elder azt mondta, soha nem fogja elfelejteni azt az örömöt és elégedettséget, melyet akkor éreztek, amikor végre élvezhették munkájuk gyümölcsét. Becsücsültek a lombházba, pár percet ott töltöttek, lemásztak a fáról – majd soha nem másztak oda vissza. A befejezett mű, bármilyen csodás is volt, még egy napra sem kötötte le az érdeklődésüket. Vagyis a tervezés, az anyagok összegyűjtése, az építkezés és a munkálatok folyamata, nem pedig a befejezett mű nyújtotta számukra azt a tartós megelégedettséget és örömöt, amelyet megtapasztaltak.⁷

A munka nélküli jövőkép: ábránd. A jövőkép nélküli munka: taposómalom. A munkával párosuló jövőkép biztosítani fogja a sikereteket.⁸

Isten az alapanyagokkal járó kihívást adja nekünk, nem a befejezett dolgok kényelmét. A képeket megfestetlenül hagyja, a zenét dalolatlanul és a gondokat megoldatlanul, hogy megismerhessük a teremtéssel járó örömöket és dicsőségeket.⁹

Örömmel bizakodhatunk még az élet kihívásai közepette is

Egyikünk sem fogja ezt az életet gondok és kihívások – olykor pedig tragédiák és szerencsétlenségek – nélkül átvészelni. Elvégre javarészt azért vagyunk itt, hogy életünk ezen eseményeiből tanuljunk, és általuk növekedjünk. Tudjuk, hogy vannak olyan időszakok, amikor szenvedni fogunk, amikor gyászolni fogunk, és amikor megszomorodunk. Mindezek ellenére tudjuk: „Ádám elbukott, hogy lehessenek emberek; és az emberek azért vannak, hogy örömük lehessen” [2 Nefi 2:25].

Hogyan lehet örömünk az életben mindazon dolgok ellenére, amelyekkel esetleg szembe kell néznünk? Ismét a szentírásokból: „Bízzatok tehát, és ne féljetek, mert én, az Úr, veletek vagyok, és mellettetek fogok állni” [Tan és szövetségek 68:6].

Az egyház története az idők teljességének ezen adományozási korszakában tele van olyan emberek élményeivel, akik küszködtek, mégis állhatatosak és bizakodóak maradtak, miközben Jézus Krisztus evangéliumát tették az életük középpontjává. Ez az a hozzáállás, amely át fog minket lendíteni mindazon, ami az utunkba kerül. Nem fog megszabadítani minket a bajainktól, hanem inkább képessé fog tenni bennünket arra, hogy szembenézzünk a kihívásainkkal, hogy megragadjuk őket a szarvuknál fogva, és hogy a végén győzedelmeskedjünk.

Felsorolni is sok lenne azoknak az embereknek a példáját, akik nehéz helyzetbe kerültek, mégis állhatatosak maradtak és győztek, mert az evangéliumba és a Szabadítóba vetett hitük megadta nekik a szükséges erőt. […] [S]zeretnék megosztani veletek [egy megható történetet a saját családomból], mely… mindig ösztönzően hat rám.

Condie családi fénykép — Monson elnök édesanyja, Gladys Condie Monson és a testvérei. Gladys balról a második

Anyai dédszüleim, Gibson és Cecilia Sharp Condie, a skóciai Clackmannanban éltek. Szénbányász családokból származtak. Békében éltek a világgal, rokonok és barátok vették őket körül, az általuk oly szeretett földön pedig viszonylag kényelmes lakhelyük volt. Egyszer aztán meghallgatták Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza misszionáriusainak az üzenetét, és a lelkük legmélyéig megtértek. Hallották a hívást a Sionba való gyülekezésre, és tudták, hogy eleget kell tenniük annak.

Valamikor 1848 körül eladták mindenüket, és felkészültek a veszélyes utazásra az Atlanti-óceánon át. Öt kicsi gyermekkel szálltak fel a vitorlásra, ahol minden világi vagyonukat egyetlen ládikó tartalmazta. [Közel ötezer kilométert] utaztak a vízen, nyolc hosszú és kimerítő hetet töltve a háborgó tengeren. Csak figyeltek és vártak. Étel- és vízkészletük csekély volt, a törékeny kis hajó fedélzetén pedig külső segítségre nem számíthattak.

E lélekpróbáló helyzet közepette egyik kisfiuk megbetegedett. Nem volt orvos, sem bolt, ahol gyógyszert vásárolhattak volna, hogy szenvedését enyhítsék. Csak figyeltek, imádkoztak, vártak és sírtak, miközben a fiú állapota napról napra egyre rosszabb lett. Amikor szemét végső álomra hunyta, szülei szíve darabokra tört. Gyászuk fájdalmát csak tovább tetézte, hogy a tenger törvényeit is be kellett tartani. A vászondarabba göngyölt, lesúlyozott kis testet átadták a hullámsírnak. Miközben továbbhajóztak, senki sem tudhatta e szülőkhöz foghatóan, hogy mekkora csapás volt ez a megsebzett szívüknek [Thomas A. Condie: History of Gibson and Cecelia Sharp Condie (1937) című kiadatlan műve alapján]. Gibson és Cecilia azonban az igazságban való mély meggyőződésükből és az Úr iránti szeretetükből fakadó hitük miatt kitartottak. Az Úr szavai vigasztalták őket: „E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én [le]győztem a világot” [János 16:33].

Mennyire hálás vagyok azokért az ősökért, akiknek megvolt a hitük ahhoz, hogy házat-hazát hátrahagyva Sionba utazzanak, és olyan áldozatokat hozzanak, melyet még elképzelni is alig tudok! Köszönöm Mennyei Atyámnak a hit, a bátorság és az eltökéltség azon példáját, melyet Gibson és Cecilia Sharp Condie mutattak nekem és minden utódjuknak. […]

A szent írásokban ezt olvassuk: „De íme, az igazlelkűek, Izráel Szentjének szentjei, ők, akik hittek [Őbenne], ők, akik elviselték a világ keresztjeit, …ők fogják örökölni Isten királyságát, …és örömük mindörökké teljes lesz” [2 Nefi 9:18].

Bizonyságomat teszem nektek arról, hogy a nekünk ígért áldások felbecsülhetetlenek. Gyülekezzenek bár viharfelhők vagy zúduljon ránk az eső, az evangéliumról való tudásunk, valamint a Mennyei Atyánk és a Szabadítónk iránti szeretetünk meg fog vigasztalni és fenn fog tartani minket, és örömöt hoz majd szívünkbe, ha egyenes derékkal járunk és betartjuk a parancsolatokat. E világban semmi sem lesz, ami legyőzhet minket.

Szeretett fivéreim és nővéreim, ne féljetek! Legyetek jó reménységben! A jövőtök olyan fényes, mint a hitetek.¹⁰

A valódi boldogság mások szeretetéből és szolgálatából fakad

Ha a jó életet annak gyönyöreivel és élvezeteivel és biztonságával mérjük, akkor hamis mércét alkalmazunk. A bővelkedő élet nem a fényűzés bőségéből áll. Nem elégszik meg az üzletszerűen létrehozott élvezetekkel, …összetévesztve azt az örömmel és boldogsággal. […]

Akkor lelhetünk igazi boldogságra, ha nem magunkra összpontosítva keressük azt. Senki nem tanulta meg az élet értelmét mindaddig, amíg alá nem vetette az énjét az embertársai szolgálatának. A másoknak nyújtott szolgálat hasonló a kötelességhez, melynek a teljesítése valódi örömöt hoz.¹¹

Az életünket a körülményeinktől függetlenül érik feszültségek. A tőlünk telhető legjobban meg kell birkóznunk velük. Ám ne engedjük, hogy útját állják annak, ami a legfontosabb – és ami a legfontosabb, az szinte mindig kapcsolatos a körülöttünk lévő emberekkel. Gyakran feltételezzük, hogy ők biztosan tudják, mennyire szeretjük őket. Ezt azonban soha nem szabad feltételeznünk. Tudatnunk kell velük. William Shakespeare azt írta, hogy nem is szeret az, aki nem mutatja ki [lásd A két veronai nemes. Első felvonás, 2. szín, 31. sor]. Soha nem fogjuk megbánni a kimondott kedves szavakat vagy a szeretetet, melyet tanúsítottunk. Inkább azt bánjuk majd meg, ha az ilyen dolgok kimaradnak az azokkal való kapcsolatunkból, akik a legtöbbet jelentik számunkra.

Küldj egy üzenetet egy rég nem keresett barátodnak; öleld meg a gyermekedet; öleld meg a szüleidet; mondd ki többször, hogy „szeretlek”; mindig fejezd ki a háládat. Soha ne engedd, hogy egy megoldást igénylő gond fontosabbá váljon egy szeretetet igénylő embernél.¹² A barátaink elköltöznek, a gyermekeink felnőnek, a szeretteink eltávoznak. Oly könnyű magától értetődőnek venni mások jelenlétét, egészen addig, míg egy nap már nincsenek ott az életünkben, és nekünk csak a „mi lett volna, ha” és a „bárcsak” érzései maradnak. Harriett Beecher Stowe írónő azt mondta: „A sírok felett a legkeserűbb könnyeket a kimondatlanul maradt szavakért és a véghez nem vitt tettekért ejtik” [in Gorton Carruth and Eugene Erlich, comps., The Harper Book of American Quotations (1988), 173].

Az 1960-as években a vietnámi háború idején egy Jay Hess nevű egyháztag repülőgépét lelőtték Észak-Vietnámban. A családja két évig nem hallott felőle, azt sem nem tudták, életben van-e vagy sem. A fogvatartói Hanoiban egy idő után megengedték, hogy hazaírjon, üzenete azonban nem lehetett hosszabb 25 szónál. Mit mondanánk a családunknak hasonló helyzetben, amikor már több mint két éve nem láttuk őket, és azt sem tudnánk, hogy valaha viszontlátjuk-e őket? Mivel valami olyat szeretett volna írni, amiről a családja felismeri, hogy valóban tőle származik, és értékes tanácsokkal is el akarta őket látni, Hess fivér a következőket írta. Idézem: „Ezek a dolgok fontosak: templomi házasság, misszió, egyetem. Haladjatok előre, tűzzetek ki célokat, írjatok családtörténetet, készítsetek fényképet évente kétszer” [személyes levelezés].

Élvezzük az életet, miközben éljük; leljünk örömre az utazásban, és osszuk meg a szeretetünket a barátainkkal és a családtagjainkkal! Mindegyikünk számára eljön majd a nap, amikor nem lesz több holnapunk.¹³

fiát átölelő anya — „Soha nem fogjuk megbánni a kimondott kedves szavakat vagy a szeretetet, melyet tanúsítottunk”

Határozzuk el, hogy ettől a naptól fogva szeretettel töltjük meg a szívünket! Tegyünk meg „még egy mérföldet” annak érdekében, hogy bevonjuk az életünkbe azokat, akik magányosak vagy letörtek vagy bármilyen módon szenvednek. Vidítsuk fel a szomorkodókat [lásd Cselekedtem-e valami jót? Himnuszok, 143. sz.]. Éljünk úgy, hogy amikor meghalljuk a végső hívást, ne legyenek súlyos szánakozásaink, ne legyen befejezetlen dolgunk, hanem Pál apostollal együtt mondhassuk majd: „Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam” [2 Timótheus 4:7].¹⁴

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

Monson elnök kihangsúlyozta, hogy különbséget kell tenni aközött, ami fontos és ami nem (lásd 1. szakasz). Te miként teszed meg ezt? Hogyan gyűrhetjük le azt a hajlamot, hogy halogassuk azon dolgok megtételét, amelyek a leginkább számítanak? Milyen veszélyekkel jár, ha „a múlton időz[ü]nk”? Mit tehetünk azért, hogy örömre leljünk az élet utazásában?
Tekintsd át Monson elnök történetét Monte J. Brough elderről és annak fivéréről (lásd 2. szakasz). Szerinted miért lehet a valamilyen célért való munkálkodás folyamata éppen olyan kielégítő, mint a végeredmény? Neked hogyan hozott örömöt a munka, az erőfeszítés és az alkotás?
Gondold át Monson elnök tanításait az élet kihívásait illetően (lásd 3. szakasz). Mit tanulhatunk a dédszüleiről szóló történetéből? Hogyan lelhetünk örömre az életünkben a minket érő csapások ellenére? Hogyan segített neked a Szabadítóba vetett hited egy nehéz időszakban?
Monson elnök azt tanította, hogy a valódi boldogság megtalálásához szolgálnunk és szeretnünk kell másokat (lásd 4. szakasz). Te mikor tapasztaltad már meg azt az örömöt, amely mások szolgálatából fakad? Nézd át, miket említ Monson elnök a 4. szakaszban, milyen módokon szolgálhatsz másokat. Milyen szolgálatra érzel sugalmazást?

Kapcsolódó szentírások

János 16:20–22; Zsidók 12:1–2; 1 Nefi 8:5–12; 11:25; Alma 27:16–18; Mózes 5:10

Tanítási segédlet

„Bátoríts másokat is, hogy osszák meg személyes tanúbizonyságukat azokról az igazságokról, melyekről beszélgettek, ezáltal is meghíva a Lelket az órádra. Egyszerűen kérd [meg a család vagy] az osztály tagjait, hogy osszák meg egy bizonyos evangéliumi tantétellel kapcsolatos érzéseiket vagy élményeiket” (A Szabadító módján tanítani [2016]. 11.).