20. fejezet: Szolgálni Isten gyermekeit. Az egyház elnökeinek tanításai: Thomas S. Monson (2020)
20. fejezet. Tanítások: Thomas S. Monson
20. fejezet
Szolgálni Isten gyermekeit
„Vannak felvidítandó szívek. Vannak kimondandó kedves szavak. Vannak átadandó ajándékok. Vannak megteendő cselekedetek. Vannak megmentendő lelkek.”
Thomas S. Monson életéből
William R. Walker elder, aki általános felhatalmazott hetvenes volt, elmondta, hogyan szentelte Thomas S. Monson elnök az életét mások szolgálatának:
„A szolgálata kezdete óta otthonokat látogat; fejekre helyezi a kezét és áldásokat ad; váratlan telefonhívások révén vigaszt és biztatást nyújt; bátorító, dicsérő és méltató leveleket küld; kórházakat és gondozóotthonokat látogat; és a nagyon zsúfolt napirendje mellett is talál időt arra, hogy temetéseken és halottbúcsúztatásokon vegyen részt.
Pont ahogyan a Szabadító tenné, Thomas Monson is »széjjeljár jót tévén« (vö. Apostolok cselekedetei 10:38), megáldva és szeretve másokat; ez élete hajtóereje.”1
Monson elnök így emlékezett vissza egy halálán lévő idős barátjánál tett látogatására:
„Felhívott egy régi barátom egyik unokája. A hölgy ezt kérdezte: »Emlékszik Francis Bremsre, aki a vasárnapi iskolai tanítója volt?« Mondtam neki, hogy igen. A hölgy így folytatta: »Már 105 éves. Egy kis gondozóotthonban lakik, de minden vasárnap összejönnek az egész családdal, ahol vasárnapi iskolai leckét tart.« Az unoka elmondta, hogy az előző vasárnap Brems fivér kijelentette a családjának: „Drágáim, ezen a héten meg fogok halni. Kérlek benneteket, hívjátok fel Tommy Monsont, és szóljatok neki. Tudni fogja, mit tegyen.”2
Monson elnök másnap este meglátogatta Francis Bremst. „Akkor már jó ideje nem találkoztunk – mesélte. – Nem tudtam beszélni vele, mert már elvesztette a hallását. Nem tudtam üzenetet írni számára, mert elvesztette a látását. Megtudtam, miszerint a család úgy érintkezik vele, hogy jobb keze ujjával a bal tenyerére betűnként kiírják a látogató nevét. Minden üzenetet így kellett átadni. Követtem hát a módszert: megfogtam az ujját, és kibetűztem a T-O-M-M-Y M-O-N-S-O-N nevet, ahogy mindig is ismert engem. Brems fivér izgatottá vált; megfogta a kezemet, és a saját fejére húzta. Tudtam, hogy papsági áldást szeretne kapni. A sofőr, aki a gondozóházba vitt, csatlakozott hozzám, amikor kezeinket Brems fivér fejére helyeztük, és megadtuk neki az áhított áldást. Az áldás után könnyek patakzottak világtalan szeméből. Hálásan szorította meg a kezünket. Noha nem hallotta az áldást, amelyet adtunk neki, a Lélek erős volt, és hiszem, hogy sugalmazás által tudta, hogy megkapta tőlünk azt az áldást, amelyre szüksége volt. Ez a kedves ember… éjjel és nappal a gondozóház aprócska szobájának a falai közt élte az életét. Arcának mosolya és szavai azonban mégis megérintették a szívemet. »Köszönöm! – mondta. – Mennyei Atyám oly jó volt hozzám!«”3
„Egy héten belül – pontosan, ahogy megjósolta – Brems fivér elhunyt. Felhívtak a hírrel, majd a temetés megszervezése közben találkoztam a családtagokkal. Mily hálás vagyok azért, hogy nem halogattam teljesíteni a szolgálatra irányuló kérést!”4
„Bár [Jézus Krisztus] Isten Fiaként jött a földre, alázatosan szolgálta a körülötte lévőket”
Thomas S. Monson tanításai
1.
A Szabadító a szolgálat példája számunkra
A szentírások tele vannak példákkal az Úr szolgáinak és magának Jézusnak a szolgálatára. […] Elérte, hogy a sánta koldusok járjanak, a vak emberek pedig lássanak. Megtisztította a leprásokat és meggyógyította a százados szolgáját. Életre keltette a naini özvegyasszony halott fiát. […] Feltámasztotta Lázárt a sírból. Megbocsátott a házasságtörésen ért asszonynak. Engesztelést hozott mindannyiunk bűneiért. Meghalt, hogy mi örökké élhessünk. Miközben éljük a mindennapi életünket, számtalan lehetőséget fedezünk fel a Szabadító példájának a követésére.5
A jóság izzó fénycsóvájához hasonlít Jézus élete, amikor az emberek között végzett szolgálattételt. „[É]n ti köztetek olyan vagyok, mint a ki szolgál” [Lukács 22:27] – jelentette ki Jézus. […]
Az irgalmas szamaritánus példázatával a Mester azt tanította nekünk, hogy szeressük felebarátainkat, mint magunkat [lásd Lukács 10:30–37; Máté 22:39]. A gazdag ifjúnak adott válaszával arra tanított minket, hogy vessük le önzésünket [lásd Máté 19:16–24; Márk 10:17–25; Lukács 18:18–25]. Az 5000 fő megvendégelése által megtanította nekünk, hogy meglássuk mások szükségleteit [lásd Máté 14:15–21; Márk 6:31–44; Lukács 9:10–17; János 6:5–13]. A hegyi beszéddel pedig arra tanított minket, hogy először Isten királyságát keressük [lásd Máté 6:33].
Az Újvilágban a következőket jelentette ki a feltámadott Úr: „…tudjátok, hogy milyen dolgokat kell megtennetek az én egyházamban; mert azokat a cselekedeteket, melyeket engem tenni láttatok, nektek is azokat kell megtennetek” [3 Nefi 27:21]. […]
Megáldunk másokat, amikor a názáreti Jézus árnyékában szolgálunk, „ki széjjeljárt jót tévén” [Apostolok cselekedetei 10:38]. Isten áldjon meg minket, hogy örömre leljünk Mennyei Atyánk szolgálatában, miközben az Ő gyermekeit szolgáljuk a földön.6
A Szabadító a szolgálat példája számunkra. Bár Isten Fiaként jött a földre, alázatosan szolgálta a körülötte lévőket.7
Legyünk készek és érdemesek a szolgálatra! Járjunk a Mester nyomdokain kötelességünk teljesítése közben! Amint pedig ti és én is azon az ösvényen járunk, amelyen Jézus járt, fel fogjuk fedezni, hogy Ő több a betlehemi kisdednél, több az ács fiánál, több a valaha élt legnagyszerűbb tanítónál. Isten Fiaként, Szabadítónkként és Megváltónkként fogjuk megismerni Őt. Amikor az Urat szólította a kötelesség szava, Ő így felelt: „Atyám, a te akaratod legyen meg, és a dicsőség legyen tiéd mindörökké” [Mózes 4:2]. Tegyünk mindannyian ekképpen!8
2.
Mi vagyunk az Úr keze a földön, Ő pedig ránk támaszkodik, hogy szolgáljuk és felemeljük a gyermekeit
Pál apostol így intett: „…szeretettel szolgáljatok egymásnak” [Galátziabeliek 5:13]. Idézzük fel együtt Benjámin király jól ismert szavait a Mormon könyvéből: „…amikor embertársaitok szolgálatában vagytok, akkor is csak Isten szolgálatában vagytok” [Móziás 2:17]. […]
Meggyőződésem, hogy az egyház minden egyes tagjának szándékában áll szolgálni és segíteni a szükséget látókat. Keresztelésünkkor szövetséget kötöttünk arra, hogy „egymás terheit [fogjuk] viselni, hogy azok könnyűek lehessenek” [Móziás 18:8]. Hányszor érintette már meg a szívünket az, amikor láttuk, hogy valaki szükséget szenved? Hányszor állt már szándékunkban, hogy majd mi leszünk az, aki segíteni fog? És hányszor avatkozott közbe a mindennapi élet, és mi másra hagytuk a segítségnyújtást, azzal nyugtatva magunkat, hogy „valaki majd biztosan gondoskodni fog erről is”.
Annyira leköt bennünket életünk forgataga! Ha azonban hátralépnénk, és jól megnéznénk, hogy mit is teszünk valójában, rájönnénk, hogy a lényegtelen dolgok sűrűjében merültünk el. Más szavakkal élve, túl gyakran töltjük az időnket olyan dolgokkal, melyek a teljes képet szemlélve nem sokat számítanak, és közben elhanyagoljuk az igazán fontos dolgokat. […]
Fivéreim és nővéreim! Körül vagyunk véve olyanokkal, akiknek szükségük van a figyelmünkre, a biztatásunkra, a támogatásunkra, a vigasztalásunkra és a kedvességünkre – legyenek akár családtagok, barátok, ismerősök vagy idegenek. Mi testesítjük meg az Úr kezeit itt a földön, hiszen megbíztak minket, hogy szolgáljuk és emeljük fel az Ő gyermekeit. Ő ránk támaszkodik – mindegyikünkre.9
„Amikor a szeretteink megbetegednek, van egy természetes kötelék a barátok között, amely még erősebb lesz.”10
Mindenki előtt nyitva állnak a szolgálati lehetőségek. A vaknak és a mozgássérültnek barátságra van szüksége; az idősek éheznek a társaságra; a fiataloknak megértő iránymutatásra van szükségük; a tehetségesek éhezik a bátorítást. Ezeket a jótéteményeket nem lehet [pénzbeli adománnyal] elérni. A személyes szolgálat közvetlen és emberi.11
Talán amikor az Alkotónkkal állunk majd szemben, nem az lesz a hozzánk intézett kérdés, hogy „hány tisztséget töltöttél be”, hanem inkább az, hogy „hány embernek segítettél”. Valójában addig nem is tudjuk szeretni az Urat, amíg népe szolgálata által nem szolgáljuk Őt.12
„Körül vagyunk véve olyanokkal, akiknek szükségük van a figyelmünkre, a biztatásunkra, a támogatásunkra, a vigasztalásunkra és a kedvességünkre”
Életem összes áldása közül az egyik legédesebb az az érzés, amelyet az Úr nyújt, amikor tudom, hogy rajtam keresztül megválaszolta egy másik ember imáját. Amikor szeretjük az Urat, amikor szeretjük a felebarátainkat, felfedezzük, hogy Mennyei Atyánk a szolgálattételünk által megválaszolja mások imáit.13
3.
„Segítettem-e valakin én?”
[Egy] jól ismert himnusz ezt tanítja:
Mindig van lehetőségünk szolgálni,
Utunk akármerre is vezet.
Soha ne szalaszd el, mondván: „Egyszer, talán”,
Hanem menj és cselekedj!
[Cselekedtem-e valami jót. Himnuszok, 143. sz.]
Tegyük fel magunknak a kérdéseket: „Cselekedtem-e valami jót e nap? Segítettem-e valakin én?” Micsoda képlete ez a boldogságnak! Micsoda recept a megelégedettséghez, a belső békességhez az, hogy egy másik emberi lényben hálát ébresztettünk!
Az önmagunkból való adakozás lehetőségei valóban határtalanok, de egyúttal mulandóak is. Vannak felvidítandó szívek. Vannak kimondandó kedves szavak. Vannak átadandó ajándékok. Vannak megteendő cselekedetek. Vannak megmentendő lelkek. […] Felszáríthatjuk a zokogók könnyeit. Vigaszt nyújthatunk a haldoklónak, ha megosztjuk az örök élet ígéretét. Ha felemelünk egy elfáradt, leeresztett kezet, ha békességet hozunk egy küszködő léleknek, ha úgy adunk, ahogy a Mester tette, akkor – az út megmutatása által – vezérlő csillaggá válhatunk egy elveszett tengerész számára. […]
Határozzuk el, hogy ettől a naptól fogva szeretettel töltjük meg a szívünket! Tegyünk meg „még egy mérföldet” annak érdekében, hogy bevonjuk az életünkbe azokat, akik magányosak vagy letörtek vagy bármilyen módon szenvednek. Vidítsuk fel a szomorkodókat [lásd Cselekedtem-e valami jót? Himnuszok, 143. sz.].14
Száz év múlva már nem számít majd, milyen autót vezettünk, milyen házban laktunk, mennyi volt a bankszámlánkon és hogy néztek ki a ruháink. De lehet, hogy a világ egy kicsit jobb lesz, mert fontosak voltunk egy fiú vagy lány életében.15
Gyakran csupán a szolgálat apró cselekedetei kellenek ahhoz, hogy felemeljünk és megáldjunk valakit: egy személy családjával kapcsolatos kérdésre, bátorító gyors szavakra, egy őszinte dicséretre, egy pár szavas köszönőlevélre, egy rövid telefonhívásra. Ha figyelmesek és körültekintőek vagyunk, és a bennünket érő késztetések szerint cselekszünk, akkor nagyon sok jót vihetünk véghez.16
Időnként a csüggedés árnya vetülhet az ösvényünkre; állandó társ lehet a csalódottság. A fülünkben hallhatjuk Sátán okoskodását, aki azt súgja: „Nem mentheted meg a világot; az apró erőfeszítéseid értelmetlenek. Nincs időd mások miatt aggódni.” Az Úrban bízva fordítsuk el a fejünket az ilyen hazugságoktól, és győződjünk meg arról, hogy két lábbal állunk a szolgálat ösvényén, valamint a szívünk és a lelkünk elkötelezett az Úr példájának a követése mellett. Azokban a pillanatokban, amikor elhalványul az elhatározás fénye, és a szív elgyengül, vigaszt meríthetünk az Ő ígéretéből: „Ne fáradjatok bele… a jó tevésébe… [K]is dolgokból jő elő az, ami nagyszerű” [Tan és szövetségek 64:33].17
Remélem, hogy nem veszítjük szem elől a becses szolgálati lehetőségeink valódi célját. Ezt a célt, ezt az örökkévaló célkitűzést az Úr is megemlítetette, és a Nagy értékű gyöngyben található: „Mert íme, ez munkám és dicsőségem – hogy véghez vigyem az ember halhatatlanságát és örök életét” [Mózes 1:39].
Emlékezzünk mindig arra, hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházában viselt tagság palástja nem a kényelem köpenye, hanem a felelősség felöltője. Önmagunk megmentésén kívül az a kötelességünk, hogy másokat Isten celesztiális királysága felé kalauzoljunk. […]
Milyen szolgálatot kíván meg a menny? „[A]z Úr a szívet és készséges elmét követeli meg; és a készségesek és engedelmesek eszik majd Sion földjének javát ezen utolsó napokban” [Tan és szövetségek 64:34].18
4.
Ha az Úr megbízatásában járunk el, jogosultak vagyunk az Úr segítségére
Mindazoknak, akik [a Szabadító] szolgálatába indulnak, Ő ezt a bizonyosságot nyújtja: „[A]z arcotok előtt járok majd. Ott leszek a jobb és a bal kezetek felől, és Lelkem a szívetekben lesz, angyalaim pedig körülöttetek, hogy hordozzanak” [Tan és szövetségek 84:88].19
Amikor szívünk rá van hangolódva [a Szabadító] tanításaira, felfedezzük az Ő isteni segítsége félreérthetetlen közelségét. Az Úr megbízatásában járunk el – és ha az Úr megbízatásában járunk el, jogosultak vagyunk az Úr segítségére. […] Lehet, hogy nem úgy jön el a segítség, ahogy elképzeltétek, de el fog jönni.20
Ha bármely fivér vagy nővér úgy érzi, hogy felkészületlen – netán képtelen – arra, hogy reagáljon egy hívásra, amely szolgálatra, áldozathozatalra, mások életének a megáldására szólítja, akkor ne feledjétek ezt az igazságot: „Akit Isten elhív, azt Isten alkalmassá is teszi.” Ő, aki tudja, mikor esik egy veréb a földre, nem fogja figyelmen kívül hagyni a szolga szükségleteit.21
5.
Amikor másokat szolgálunk, közelről megismerjük a Szabadítót
A Szabadító ezt mondta a tanítványainak: „Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt” [Lukács 9:24]. […]
Azok, akik csak maguknak élnek, idővel elfonnyadnak és képletesen elveszítik életüket, míg azok, akik mások szolgálatában elveszítik önmagukat, növekednek és kivirágoznak, és így megmentik az életüket.
Az 1963. októberi általános konferencián – azon a konferencián, amelyen a Tizenkét Apostol Kvórumának a tagjaként támogattak engem – David O. McKay elnök ezt mondta: „Az ember legnagyobb boldogsága abból fakad, ha elveszíti magát mások javára” [in Conference Report, Oct. 1963, 8].22
„[A]zok, akik mások szolgálatában elveszítik önmagukat, …így megmentik az életüket”
Volt [egy élményem] az egyik kedves barátommal, Louis McDonalddal. Louis soha nem nősült meg. Egy megnyomorító betegség miatt nem volt egyetlen fájdalommentes napja sem, és magánytól mentes napból is kevés jutott neki. Az egyik téli napon, amikor meglátogattam, csak lassan reagált a csengőre. Beléptem takaros otthonába; a hőmérséklet – egyetlen helyiséget, a konyhát kivéve – dermesztő, [5°C] fok körüli volt. Az oka? Több szoba kifűtésére nem tellett. Tapétázni kellett volna a falakat, csökkenteni a belmagasságot, megtölteni a konyhaszekrényeket.
Nyugtalanítottak Louis szükségletei. Egy püspökkel folytatott tanácskozást követően a szeretet bizonyság által ösztönzött csodájára került sor. Megszervezték az egyházközség tagjait – különösen a fiatal felnőtteket –, és megkezdődött a szeretet munkája.
Egy hónappal később a barátom, Louis, felhívott, és megkérdezte, hogy eljönnék-e megnézni, mi történt vele. Mentem, és tényleg csodát láttam. A járdákat, melyeket korábban nagy nyárfák gyökerei nyomtak fel, kicserélték; a ház tornácát újjáépítették; új ajtót építettek be, amelynek minden tartozéka csillogott; csökkentették a belmagasságot, letapétázták a falakat, lefestették a fa részeket, kicserélték a tetőt, és megtöltötték a konyhaszekrényeket. A ház nem volt többé dermesztő és barátságtalan. Úgy tűnt, mintha szívélyes üdvözlést suttogna.
Louis utoljára hagyta a legnagyobb büszkeségét és örömét: ott feküdt az ágyán egy gyönyörű skót kockás tűzött ágytakaró, rajta a McDonald családi klánjának a címere. A segítőegyleti nővérek készítették szeretetteljes gondoskodással. Távozás előtt megtudtam, hogy a fiatal felnőttek minden héten hoznak majd meleg vacsorát, és tartanak egy otthoni estet. Meleg váltotta fel a hideget, a javítások eltüntették az évek nyomait, de ennél is fontosabb, hogy a remény eloszlatta a kétségbeesést, és immár a szeretet uralkodott didalmasan.
Mindazok, akik részesei voltak e való életbeli megindító drámának, felfedezték, hogy új és személyes módon tudják értékelni a Mester tanítását, mely szerint nagyobb áldás adni, mint kapni [lásd Apostolok cselekedetei 20:35].23
Isten áldja meg mindazokat, akik igyekeznek testvéreik őrizői lenni, akik adakoznak a szenvedés enyhítésére, akik minden bennük lévő jósággal igyekeznek jobbá tenni a világot. Észrevettétek már, hogy az ilyen embereknek ragyogóbb a mosolya? Magabiztosabbak a lépéseik. A megelégedettség – sőt, az elkötelezettség – légköre veszi körül őket, mert nem segíthetünk másokon anélkül, hogy magunk is bőséges áldásokat tapasztalnánk meg.24
Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza minden tagja a keresztelés vizében szövetséget kötött arra, hogy Isten tanújaként fog állni „mindig és mindenben és minden helyen” (Móziás 18:9), és kifejezték hajlandóságukat, hogy „egymás terheit [fogják] viselni, hogy azok könnyűek lehessenek” (Móziás 18:8).
Azáltal, hogy életünkben eleget teszünk ennek a szövetségnek, közelről megismerjük Őt, aki kijelentette: „Íme, én Jézus Krisztus vagyok, akiről a próféták tanúskodtak, hogy el fog jönni a világra” (3 Ne. 11:10). Ő az a Jézus, akit keresünk. Ő a mi fivérünk, akit szeretünk. Ő az Úr Krisztus, akit szolgálunk. Bizonyságomat teszem arról, hogy Ő él, mert olyan emberként beszélek, aki rátalált.25
Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz
Kérdések
-
Tekintsd át, milyen sokféleképpen mutatott számunkra példát a szolgálatra a Szabadító (lásd 1. szakasz). Mit tanulhatunk a mások szolgálata iránti elkötelezettségéből? Milyen módokon követhetjük az Ő példáját a szolgálat terén a mindennapi életünkben?
-
Milyen értelemben szolgáljuk Istent, amikor másokat szolgálunk? (Lásd 2. szakasz.) Miért fontos tudnunk, hogy „mi testesítjük meg az Úr kezeit itt a földön”? Mikor válaszolta már meg az Úr az imáidat egy másik emberen keresztül? Hogyan alakíthatjuk úgy a fontossági sorrendünket az életünkben, hogy időt szentelhessünk a szolgálatnak?
-
Nézd át, mire buzdított minket Monson elnök azt illetően, hogy milyen módokon adjunk magunkból (lásd 3. szakasz). Mikor esett már meg veled az, hogy valaki hatással volt az életedre azáltal, hogy ezen módok egyikén szolgált téged? Milyen példákat láttál már arra, hogy a „szolgálat apró cselekedetei” felemelnek és megáldanak másokat? Hogyan lehetünk még inkább tudatában mások szükségleteinek?
-
Hogyan sokszorozta meg az Úr az erőfeszítéseidet, amikor szolgáltad Őt? (Lásd 4. szakasz és Tan és szövetségek 84:88.)
-
Monson elnök azt tanította, hogy amikor az emberek másokat szolgálnak, akkor „növekednek és kivirágoznak” (5. szakasz). Hogyan segített neked mások szolgálata növekedni? Milyen további áldásokban részesültél, amikor másokat szolgáltál? Szerinted miért „nagyobb áldás adni, mint kapni” (lásd Apostolok cselekedetei 20:35)? Hogyan hozott téged közelebb a Szabadítóhoz a másoknak nyújtott szolgálat?
Kapcsolódó szentírások
Józsué 22:5; Máté 25:31–46; János 13:34–35; Móziás 5:13; Tan és szövetségek 4:2–6; 58:26–28; 81:5
Tanulmányi segédlet
„Az olvasás, tanulmányozás és az elmélkedés… nem ugyanaz. A szavak olvasásával lehetnek gondolataink. Tanulmányozás által mintákat és összefüggéseket fedezhetünk fel a szentírásokban. Elmélkedés közben viszont meghívjuk a Lélek általi kinyilatkoztatást. Az elmélkedés számomra abból áll, hogy a szentírások gondos tanulmányozása után elgondolkozom, majd imádkozom azokról” (Henry B. Eyring: A Lélek által szolgálni. Liahóna, 2010. nov. 60.).