6. fejezet: Halál és feltámadás. Az egyház elnökeinek tanításai: Thomas S. Monson (2020)
6. fejezet. Tanítások: Thomas S. Monson
6. fejezet
Halál és feltámadás: a reménytelen pirkadattól az örömteli reggelig
„A szeretteink elvesztése okozta szívfájdalom és magány közepette ott van a bizonyosság, hogy az élet örökkévaló. Urunk és Szabadítónk az élő tanúja annak, hogy ez így van.”
Thomas S. Monson életéből
Egy látogató egyszer megkérdezte Thomas S. Monson elnöktől: „Mit érdemes megnéznem, amíg Salt Lake Cityben vagyok?” Ő több javaslatot is tett, majd az ötlött fel benne, miszerint javasolhatná a látogatónak, hogy töltsön el egy-két órát a város egyik temetőjében. Bármerre is utazott, Monson elnök mindig megpróbált ellátogatni egy temetőbe az adott községben vagy városban. Úgy jellemezte az ilyen látogatásokat, hogy ez „az elmélkedés, az élet értelméről és a halál elkerülhetetlenségéről való töprengés ideje”.1
Monson elnök kiemelten odafigyelt a haldoklókra, gyakran látogatva meg őket az utolsó napjaikban, hogy áldást adjon, valamint bizonyos mértékű békességet és vigaszt nyújtson. Attól az időtől fogva, hogy elhívták a Tizenkettek Kvórumába, több mint 800 temetésen mondott beszédet. Minden alkalommal bizonyságot tett arról, hogy a Szabadító feltámadásának köszönhetően az élet a halál után is folytatódik.
A 2013. októberi általános konferencián Monson elnök a legszemélyesebb módon tett bizonyságot az örök életről, amikor feleségéről, Francesről beszélt:
„Testvéreim! Hat hónappal ezelőtt, amikor összegyűltünk az általános konferenciánkon, drága feleségem, Frances, a kórházban feküdt, mivel néhány nappal korábban elesett és igen súlyosan megsérült. Májusban, miután heteken át hősiesen küzdött, hogy felépüljön, átlépett az örökkévalóságba. Mérhetetlen űrt hagyott maga után. 1948. október 7-én kötöttünk házasságot a Salt Lake templomban. Holnap ünnepeltük volna a 65. házassági évfordulónkat. Ő volt életem szerelme, legbensőbb bizalmasom és legmeghittebb barátom. Közel sem adja vissza az érzéseim mélységét, ha azt mondom, hogy hiányzik.
Ezen a konferencián van az 50. évfordulója annak, hogy David O. McKay elnök elhívott a Tizenkét Apostol Kvórumába. Mindezen évek során soha nem éreztem mást, mint szeretett társam teljes és maradéktalan támogatását. Megszámlálhatatlan áldozatot hozott azért, hogy eleget tudjak tenni az elhívásomnak. Soha nem hallottam tőle egyetlen panaszszót sem, habár gyakorta napokra, sőt, időnként hetekre magára kellett hagynom őt és a gyermekeinket. Földre szállt angyal volt, úgy igaz. […]
A búcsú eme érzékeny idején a legnagyobb vigaszt a Jézus Krisztus evangéliumáról való bizonyságom és az a tudás jelenti, hogy az én drága Francesem továbbra is él. Tudom, hogy elválásunk csupán időleges. Isten házában lettünk egymáshoz pecsételve, egy olyan személy által, akinek felhatalmazás adatott a megkötésre a földön és a mennyben. Tudom, hogy egy nap újra együtt leszünk, és soha többé nem fogunk különválni. Ez a tudás a támaszom.”2
Felesége, Frances halála után Monson elnök ezt mondta: „Tudom, hogy egy nap újra együtt leszünk, és soha többé nem fogunk különválni. Ez a tudás a támaszom”
Thomas S. Monson tanításai
1.
Hogy felfogjuk a halál értelmét, fel kell ismernünk az élet célját
Mindannyian csodás és elengedhetetlen útra indultunk, amikor elhagytuk a lélekvilágot, és beléptünk ebbe a halandóságnak nevezett, gyakori kihívásokat rejtő szakaszba. Földi létünk elsődleges célja az, hogy húsból és csontból álló testet kapjunk, hogy olyan tapasztalatokban legyen részünk, amelyek csak akkor lehetségesek, ha távol vagyunk mennyei szüleinktől, és hogy kiderüljön, vajon betartjuk-e a parancsolatokat. Ábrahám könyve 3. fejezetében ezt olvassuk: „És próbára tesszük őket ezzel, hogy meglássuk, vajon megtesznek-e minden olyan dolgot, amelyet az Úr, az ő Istenük megparancsol nekik” [Ábrahám 3:25].3
[A]z élet tervét, valamint örök útvonalának a magyarázatát a menny és a föld Mesterétől, méghozzá az Úr Jézus Krisztustól kapjuk. Hogy felfogjuk a halál értelmét, fel kell ismernünk az élet célját.
[A]z Úr eme adományozási korszakban kijelentette: „És most, bizony mondom nektek, kezdetben az Atyával voltam, és én vagyok az Elsőszülött” [Tan és szövetségek 93:21]. „Kezdetben az ember is Istennel volt” [Tan és szövetségek 93:29].
Jeremiás próféta ezt jegyezte fel: „Szóla pedig az Úr nékem, mondván: Mielőtt… megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt [megszülettél], megszenteltelek; prófétának rendeltelek a népek közé” [Jeremiás 1:4–5].
A lelkek azon fenséges világából belépünk az élet nagy színpadára, hogy engedelmesnek bizonyuljunk minden dologban, amit Isten parancsol nekünk. A halandóság során tehetetlen csecsemőkorból kíváncsi gyermekkorba, majd megfontolt érett korba lépünk. Megtapasztaljuk az örömöt és a bánatot, a beteljesülést és a csalódottságot, a sikert és a kudarcot. Megízleljük az édeset, de belekóstolunk a keserűbe is. Ez a halandóság.4
2.
A halál a halandó tapasztalásunk elengedhetetlen része, ám az élet örökkévaló
A halandóságot illetően semmi sem biztosabb annál, mint az, hogy véges. A halál mindenkit utolér… Mindenképp az emberi kapcsolatok fájdalmas elvesztését és – különösen az ifjaknál – a beteljesületlen álmokra, a meg nem valósult célokra mért végzetes csapást és a szertefoszlott reményeket jelenti.
Mely halandó lény az, aki – szembesülve egy szerette elvesztésével, vagy mikor önmagát látja a végtelenség küszöbén állva – nem tűnődik el azon, vajon mi vár ránk a fátyol mögött, mely elválasztja a láthatót a láthatatlantól?
Évszázadokkal ezelőtt, a barátai mellett ülve, Jób – aki oly sokáig bővelkedett az anyagi javakban, majd megtapasztalta mindazt a rosszat, ami emberrel csak megeshet – feltette ezt az időtlen, örök érvényű kérdést: „Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é?” [Jób 14:14]. Jób olyasmiről beszélt, amin minden más élő férfi és nő is eltűnődött már.5
Bár nehéz és fájdalmas, a halál a halandó tapasztalásunk elengedhetetlen része. Itteni tartózkodásunkat azzal kezdtük, hogy elhagyva halandóság előtti létünket, ide jöttünk a földre. […]
Az élet megy tovább. A gyermekkor után az ifjúkor jön, a felnőttkor pedig oly észrevétlenül itt terem. Az élet célját és gondjait fürkészve és ezen tűnődve előbb vagy utóbb mindannyian szembesülünk az élet hosszának, valamint a személyes örökkévaló életnek a kérdésével. Ezek a kérdések akkor merülnek fel a legkitartóbban, amikor a szeretteink eltávoznak tőlünk, vagy amikor mi magunk készülünk eltávozni azoktól, akiket szeretünk. […]
Fivéreim és nővéreim! Nevetünk, sírunk, dolgozunk, játszunk, szeretünk, élünk. Utána pedig meghalunk. A halál a mi egyetemes örökségünk. Mindenkinek át kell haladnia a kapuin. A halál elviszi az öregeket, a kimerülteket és a megviselteket. Meglátogatja a fiatalokat bimbózó reménységük és dicső várakozásaik közepette. Szorítása még a kisgyermekeket sem kíméli. Pál apostol szavaival: „[E]lvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak” [Zsidók 9:27].
És halottak is maradnánk egy bizonyos Ember, méghozzá a Názáreti Jézus és az Ő küldetése nélkül. […]
Mindazok számára, akik már vesztettek el valakit, akit szerettek, Jób kérdését válasszá alakítjuk: Ha meghal az ember, feltámad. Tudjuk, mert rendelkezünk a kinyilatkoztatott igazság világosságával. […]
A könnyek és a megpróbáltatások, a félelmek és a bánat, a szeretteink elvesztéséből eredő szívfájdalom és magány közepette ott van a bizonyosság, hogy az élet örökkévaló. Urunk és Szabadítónk az élő tanúja annak, hogy ez így van.6
3.
Amikor az igazlelkűek meghalnak, lelkük a paradicsomba megy
Sok évvel ezelőtt egy fiatalember, egy kétgyermekes édesapa ágya mellett álltam, miközben ő az élet és túlvilág között lebegett. A kezébe fogta a kezemet, a szemembe nézett, és könyörögve kért: „Püspök, tudom, hogy meg fogok halni. Mondd el nekem, mi történik a lelkemmel, amikor meghalok.”
Mennyei útmutatásért imádkoztam, mielőtt megkíséreltem volna válaszolni. Figyelmem ekkor a Mormon könyvére irányult, amely az ágya melletti éjjeliszekrényen pihent. A kezembe vettem, az pedig gondviselésszerűen Alma 40. fejezeténél nyílt ki. Elkezdtem felolvasni belőle:
„Mármost, fiam, van itt még valami, amit mondani szeretnék neked; mert úgy látom, hogy nyugtalankodik elméd a halottak feltámadását illetően. […]
Mármost, a lélek állapotát illetően a halál és a feltámadás között – Íme, egy angyal tudatta velem, hogy minden ember lelke, amint elhagyja ezt a halandó testet, …hazavitetik ahhoz az Istenhez, aki életet adott neki.
És akkor majd lészen, hogy azok lelkét, akik igazlelkűek, a boldogság állapotába fogadják be, melyet paradicsomnak hívnak, a nyugalom állapotának, a béke állapotának, ahol megpihennek majd minden bajuktól, és minden gondtól és bánattól” [Alma 40:1, 11–12].
Ezzel az én fiatal barátom lehunyta szemét, őszinte köszönetet mondott, majd lelke csendesen eltávozott abba a paradicsomba, amelyről szó esett.7
4.
A feltámadás által a Szabadító mindenki számára legyőzte a halált
[A lélekvilágban eltöltött időnk után] jön a feltámadás ama dicsőséges napja, amikor a lélek és a test újraegyesül, és soha többé nem válik el egymástól. „Én vagyok a feltámadás és az élet – mondta a Krisztus a gyászoló Mártának. – [A] ki hisz én bennem, ha meghal is, él; és a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal” [János 11:25–26]. […]
Ez a mindent felülmúló ígéret akkor vált valóra, amikor Mária és a másik Mária odament a kerti sírbolthoz – ahhoz az egyszemélyes temetőhöz. Olvassuk el az élményüket Lukács, az orvos szavaival:
„A hétnek első napján pedig kora reggel a sírhoz menének… És a követ… elhengerítve találák. [B]ementek, [és] nem találák az Úr Jézus testét. [M]ikor ők e felett megdöbbenének, ímé két férfiú álla melléjök fényes öltözetben[, és] mondának nékik: Mit keresitek a holtak között az élőt?” [Lukács 24:1–5].
„Nincsen itt, mert feltámadott” [Máté 28:6].
„[S]zemélyes tanúságomat teszem arról, hogy a halál legyőzetett, és a sír feletti győzelem elvégeztetett. […] Ő feltámadt!”
Ez a kereszténység harsonaszava. A feltámadás valósága olyan békességet biztosít egytől egyig mindenkinek, amely minden értelmet meghalad [lásd Filippibeliek 4:7]. […] Ez egy egyetemes igazság.
[S]zemélyes tanúságomat teszem arról, hogy a halál legyőzetett, és a sír feletti győzelem elvégeztetett. Váljanak tényleges tudássá mindenki számára azok a szavak, melyeket Ő tett szentté, aki beteljesítette azokat. Emlékezzetek rájuk! Becsüljétek meg őket! Tartsátok tiszteletben őket! Ő feltámadt!8
5.
A feltámadás bizonyossága minden reménytelen pirkadatot örömteli reggelre fordít
A halál gyakran betolakodóként érkezik. Olyan ellenség ez, amely hirtelen megjelenik az élet ünnepe közepette, kioltva annak fényeit és vígságát. A halál a számunkra kedves emberekre helyezi nehéz kezét, és időnként zavart és értetlenséget hagy hátra bennünk. Bizonyos helyzetekben, úgymint nagy szenvedés és betegség közepette, a halál az irgalom angyalaként érkezik. Zömében azonban úgy gondolunk rá, mint az emberi boldogság ellenségére.
A halál sötétségét akármikor elűzhetjük a kinyilatkoztatott igazság világosságával. „Én vagyok a feltámadás és az élet – mondta a Mester. – [A] ki hisz én bennem, ha meghal is, él; és a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal” [János 11:25–26].
A sír utáni élet e bizonyossága – igen, méghozzá szent megerősítése – csakugyan képes megadni azt a békességet, melyet a Szabadító ígért, amikor így biztosította a tanítványait: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” [János 14:27].9
A feltámadás valósága ott volt István vértanú szavaiban is, aki felfele tekintve így kiáltott fel: „[L]átom az egeket megnyilni, és az embernek Fiát az Isten jobbja felől állani” (Apostolok cselekedetei 7:56).
Saulnak a Damaszkuszba vezető úton látomásban volt része a feltámadt, felmagasztosult Krisztusról. Később, amikor már Pálként az igazság védelmezője és a Mestert szolgáló rettenthetetlen misszionárius volt, tanúságot tett a feltámadt Úrról a korinthoszi szenteknek tett kijelentésében:
„…Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint; …eltemettetett; és …feltámadott a harmadik napon az írások szerint; …megjelent Kéfásnak; azután a tizenkettőnek; azután megjelent több mint ötszáz atyafinak egyszerre…; …megjelent Jakabnak; azután mind az apostoloknak; legutolszor pedig… nékem is megjelent” (1 Korinthusbeliek 15:3–8).
A mi adományozási korszakunkban ugyanezt a bizonyságot tette bátran Joseph Smith próféta, amint arról Sidney Rigdonnal együtt tanúságot tett:
„És most, a sok tanúság után, amely őróla adatott, ez a legutolsó tanúság, amelyet mi adunk róla: Hogy ő él!
Mert láttuk őt, méghozzá Isten jobb kezénél; és hallottuk a hangot, amely bizonyságot tett arról, hogy ő az Atya Egyszülöttje –
Hogy általa, rajta keresztül és őtőle teremtetnek és teremtettek a világok, és azok lakói Istennek született fiak és leányok” (T&Sz 76:22–24).
Ez a tudás nyújt támaszt. Ez az igazság nyújt vigaszt. Ez a bizonyosság vezeti ki a gyásztól meggörnyedt embereket az árnyékból, ki a világosságra.
Az ilyen segítség nem korlátozódik az idősekre, a magasan képzettekre vagy néhány kiválasztottra. Mindenki számára elérhető!
Évekkel ezelőtt a Salt Lake City-i újságok gyászjelentést tettek közzé egy közeli barátomról: egy anyáról és feleségről, akit élete virágjában ragadott el a halál. Meglátogattam a halottasházat, és csatlakoztam egy seregnyi emberhez, akik összegyűltek ott, hogy részvétüket fejezzék ki az elkeseredett férjnek és az anya nélkül maradt gyermekeknek. Hirtelen a legkisebb gyermek, Kelly felismert és kézen fogott. „Gyere velem! – mondta a kislány, és odavezetett a koporsóhoz, melyben szeretett édesanyja teste pihent. […] – Anyukám sokszor mesélt nekem a halálról, és az életről Mennyei Atyával. Én az anyukámhoz és az apukámhoz tartozom. Mind újra együtt leszünk.” Eszembe jutottak a zsoltáríró szavai: „A csecsemők… szájával erősítetted meg hatalmadat” (Zsoltárok 8:3).
Könnyes szemmel is jól láttam ifjú barátom gyönyörű és hittel teli mosolyát. Számára, aki apró kezével még mindig kapaszkodott az enyémbe, soha nem jön reménytelen pirkadat. Rendíthetetlen bizonyságára támaszkodva, tudván, hogy az élet a síron túl is folytatódik, ő, az édesapja, a fivérei, a nővérei – mi több, mindenki, akik osztozik az isteni igazság ezen ismeretében – kijelenthetik a világnak: „[E]ste bánat száll be hozzánk, reggelre öröm” (Zsolt. 30:6).
„Jézus Krisztus evangéliuma az az átható világosság, amely minden reménytelen pirkadatot örömteli reggelre fordít”
Lelkem minden erejével bizonyságot teszek arról, hogy Isten él; hogy az ő Szeretett Fia a feltámadás zsengéje; hogy Jézus Krisztus evangéliuma az az átható világosság, amely minden reménytelen pirkadatot örömteli reggelre fordít.10
Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz
Kérdések
-
Monson elnök tanítása szerint, ahhoz, „hogy felfogjuk a halál értelmét, fel kell ismernünk az élet célját” (1. szakasz). Hogyan segít neked az élet céljának a megértése abban, hogy felfogd a halál értelmét? Hogyan segít a halandóság előtti, Istennel töltött létedről való tudás abban, hogy megértsd a halandó életedet?
-
Tekintsd át Monson elnök tanításait arról, hogy a halál a halandó tapasztalásunk nélkülözhetetlen része (lásd 2. szakasz). Miért hasznos tudni, hogy a halandóságban bekövetkező halál is részét képezi Mennyei Atyánk örökkévaló fejlődésünkre készített tervének?
-
Mi történik az igazak lelkével a halál és a feltámadás ideje között? (Lásd 3. szakasz.)
-
Mit jelent feltámadni? (Lásd 4. szakasz.) Hogyan alkalmazhatjuk Monson elnök tanácsát, mely szerint becsüljük meg és tartsuk tiszteletben az Ő feltámadt szavakat?
-
Monson elnök bizonyságot tett arról, hogy a feltámadás „minden reménytelen pirkadatot örömteli reggelre fordít” (5. szakasz). Hogyan szerezhetjük vagy erősíthetjük meg a feltámadásról való bizonyságunkat? Hogyan hozhat nekünk békességet és vigaszt a feltámadásról való bizonyság?
Kapcsolódó szentírások
Ésaiás 25:8; 1 Korinthusbeliek 15:51–58; 2 Nefi 9:6–15; Móziás 16:6–8; Alma 11:42–45; Tan és szövetségek 42:45–47
Tanulmányi segédlet
Fontold meg, hogy egy fejezetet vagy szakaszt többször is elolvasol, hogy jobban megértsd. Ezzel mélyenszántó meglátásokra tehetsz szert.