8. fejezet: Felhívás bátorságra. Az egyház elnökeinek tanításai: Thomas S. Monson (2020)

8. fejezet. Tanítások: Thomas S. Monson

8. fejezet

Felhívás bátorságra

„Legyünk mindig bátrak és készek kiállni azért, amiben hiszünk.”

Thomas S. Monson életéből

Fiatal felnőttként Thomas S. Monson az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének tartalékos állományában szolgált. Ez idő alatt neki és másoknak gyakran volt szüksége bátorságra ahhoz, hogy szilárdan álljanak a hitbéli meggyőződésükben. Egy ilyen alkalomra visszaemlékezve ezt mondta:

„Azt hiszem, az első olyan élményemre, amikor elég bátor voltam kiállni a meggyőződésemért, abban az időben került sor, amikor az Egyesült Államok Haditengerészetében szolgáltam a második világháború vége [után nem sokkal].

A kiképzőtábor nem bizonyult egyszerű tapasztalatnak számomra, sem bárki más számára, aki végigcsinálta. Az első három héten meg voltam győződve arról, hogy az életem veszélyben van: a haditengerészet nem kiképezni akar, hanem megölni!

Mindig emlékezni fogok arra, amikor az első hét végén elérkezett a vasárnap. A fő tengerészaltiszt örömteli hírt hozott. Vigyázzban állva a gyakorlótéren a lágy kaliforniai szellőben ezt a parancsot hallottuk: »Ma mindenki misére megy! Mindenki, kivéve én, mert én pihenni fogok.« Aztán a következőket harsogta: »Maguk, katolikusok, mind a Decatur táborhelyre mennek – és vissza ne jöjjenek 3 óra előtt! Lépés indulj!« Egy elég népes alakulat vonult ki. Aztán felharsant a következő parancsa: »Akik maguk közül zsidók, a Henry táborhelyre mennek – és vissza ne jöjjenek 3 óra előtt! Lépés indulj!« Egy némileg kisebb alakulat vonult ki. Aztán ezt mondta: »Maguk, a protestáns többiek, a Farragut táborhelyen lévő színházterembe mennek – és vissza ne jöjjenek 3 óra előtt! Lépés indulj!«

Abban a pillanatban belém hasított a gondolat: »Monson, te nem vagy katolikus, nem vagy zsidó, és nem vagy protestáns sem. Mormon vagy, úgyhogy nem mész sehova!« Biztosíthatlak titeket, hogy teljességgel egyedül éreztem magam. Bátornak és elszántnak, igen – de mégiscsak egyedül.

És akkor meghallottam a legdrágább szavakat, melyeket valaha is hallottam ezen altiszt szájából. Felém nézett és azt kérdezte: »És maguk, uraim, ugyan minek nevezik magukat?« Egészen addig észre sem vettem, hogy bárki is állna mellettem vagy mögöttem a téren. Mindannyian szinte egyszerre kiáltottunk fel: »Mormonnak, uram!« Nehéz szavakba önteni, mily nagy öröm járta át a szívemet, amikor megfordultam, és egy maroknyi tengerészt láttam.

Az altiszt a fejét vakargatta tanácstalansága jeleként, de végül így szólt: »Na, hát akkor maguk is keressenek egy helyet, ahol összegyűlhetnek. És vissza ne jöjjenek 3 óra előtt! Lépés indulj!«

Ahogy elmeneteltünk, egy versike járt az eszemben, amelyet évekkel azelőtt az Elemiben tanultam:

Bátran legyél mormon,
Bátran állj magad!
Bátran tűzd ki a célod,
Bátran hirdesd azt!

Noha a végkifejlet másképp alakult, mint amire eredetileg számítottam, előtte mégis kész voltam egymagam állani, ha arra lett volna szükség.

Azóta már voltak olyan alkalmak, amikor senki nem állt mögöttem, tehát volt már, hogy egyedül álltam. Mily hálás vagyok azért, hogy oly sok idővel ezelőtt meghoztam a döntést, hogy erős és igaz maradok, mindig felkészült leszek, és készen állok megvédeni a vallásomat, ha arra kerülne sor!”¹

Monson elnök egész életében kiemelten kezelte azokat a tantételeket, amelyeket ez az élménye is szemléltet. „Legyünk mindig bátrak és készek kiállni azért, amiben hiszünk – jelentette ki –, és ha ennek során egyedül kell állnunk, tegyük meg bátran, erőt merítve abból a tudásból, hogy valójában soha nem vagyunk egyedül, amikor Mennyei Atyánk oldalán állunk.”²

Monson elnök a szószéknél — Thomas S. Monson elnök a 2008. októberi általános konferencián

Thomas S. Monson tanításai

A szentírások mintákat mutatnak a bátorságra

Miközben átgondolom mindazt, amivel ma szembenéztek a világban, egy szó jut az eszembe. Olyan jellemvonást ír le, melyre mindannyiunknak szüksége van. […] Ez a jellemvonás a bátorság.³

Bátorságra mindig szükség van. A szent írások ennek az igazságnak a bizonyítékát tárják elénk. József – Jákób fia, akit eladtak Egyiptomba – szilárdan eltökélt bátorságot tanúsított, amikor Pótifár őt elcsábítani kívánó feleségének kijelentette: „[H]ogy követhetném… el ezt a nagy gonoszságot és hogyan vétkezném az Isten ellen? És… ő nem hallgata” az asszonyra, és kiment (1 Mózes 39:9–10).

Napjainkban egy édesapa a bátorság e példáját a gyermekei életére alkalmazva kijelentette: „Ha valaha is olyan helyen találjátok magatokat, ahol nem kellene lennetek – menjetek ki!”

Dániel próféta mindent felülmúló bátorságról tett tanúságot, amikor kiállt azért, amiről tudta, hogy helyes, és megmutatta, hogy van bátorsága imádkozni, noha ezt halálbüntetés terhe mellett megtiltották számára (lásd Dániel 6).

Bátorság jellemezte Abinádi életét, amint azt a Mormon könyve is mutatja, miszerint hajlandó volt az életét adni ahelyett, hogy megtagadta volna az igazságot (lásd Móziás 11:20; 17:20).

Kit ne ihletne meg Hélamán 2000 ifjú harcosának az élete, akik azt tanították és szemléltették, hogy bátorságra van szükség a szülői tanítások követéséhez…? (Lásd Alma 56.)

ifjú harcosok — Hélamán 2000 ifjú harcosa azt tanította és szemléltette, hogy „bátorságra van szükség a szülői tanítások követéséhez”

Ezeket a beszámolókat talán Moróni példája koronázza meg, akinek volt bátorsága mindvégig kitartani az igazlelkűségben (lásd Moróni 1–10).⁴

Egyetlen követendő minta leírása sem lenne teljes Joseph Smith – ezen adományozási korszak első prófétája – említése nélkül. Csupán tizennégy éves volt ez a bátor fiatalember, amikor belépett a később szentnek nevezett ligetbe, és választ kapott őszinte imájára.

Joseph számára ezután szűnni nem akaró üldöztetés következett, amikor csak beszámolt másoknak a ligetben kapott dicsőséges látomásról. Bár kigúnyolták és megvetették, mégis megingathatatlan volt. Azt mondta: „[L]átomást láttam; tudtam ezt, és tudtam, hogy Isten is tudja, és nem tudtam és nem is mertem megtagadni” [Joseph Smith története 1:25].

Bár szinte mindenhol ellenkezésbe ütközött, az Úr keze mégis mindig vezette őt, így Joseph lépésről lépésre megszervezte Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházát. Minden tettében bátornak bizonyult.

Élete végéhez közeledve, amikor bátyjával, Hyrummal együtt elhurcolták a carthage-i fogházba, bátran nézett szembe azzal, aminek az eljövetelét minden bizonnyal előre tudta, és bizonyságát a vérével pecsételte meg.

Amikor mi magunk szembenézünk az élet kihívásaival, másoljuk le mi is a Joseph Smith prófétában testet öltött rettenthetetlen bátorságot!⁵

Életünk minden napján szükségünk van bátorságra – nem is annyira az eget rengető eseményekben, hanem inkább akkor, amikor döntéseket hozunk, vagy reagálunk a minket körülvevő körülményekre. Hadd idézzem Robert Louis Stevenson skót költő és író szavait: „A mindennapos bátorságnak kevés tanúja van. Ám bátorságotok nem kevésbé nemes, ha nem is kíséri dobpergés és nem kiáltják tömegek a neveteket” [in Hal Urban, Choices That Change Lives (2006), 122].⁶

Gyakran bátorságra van szükség ahhoz, hogy megtegyük és megvédjük, ami helyes

Olyan világban élünk, ahol az erkölcsi értékeket szinte teljesen félresöpörték, ahol a bűnt felháborító módon a kirakatba állítják, és ahol körbevesznek bennünket a kísértések, arra csábítva, hogy letérjünk a szoros és keskeny ösvényről. Kitartó kényszereknek és becstelen befolyásoknak vagyunk kitéve, melyek romba döntik mindazt, ami helyénvaló, és megkísérlik a világias társadalom sekélyes bölcseleteit és gyakorlatait állítani ezek helyére. […]

[S]zinte biztosan sor fog kerülni arra, hogy meg kell védenük, amiben hiszünk. Meglesz-e a bátorságunk, hogy így tegyünk? […]

A bátorság sokféleképpen mutatkozik meg. Charles Swindoll keresztény szerző így írt: „A bátorság nem korlátozódik a csatamezőre… vagy arra, hogy félelem nélkül elfogjuk a házunkba hatoló betörőt. A bátorság valódi próbái… sokkal kevésbé látványosak. Belső próbatételek ezek; mint például hithűnek maradni, amikor senki sem figyel, …vagy egyedül állni, amikor nem értenek meg” [Growing Strong in the Seasons of Life (1983), 398]. Hozzátenném, hogy ez a belső bátorság magában foglalja azt is, hogy helyesen cselekszünk még akkor is, ha netán félünk; megvédjük a hitelveinket, még ha azzal esetleg azt is kockáztatjuk, hogy kigúnyolnak; illetve ragaszkodunk hitelveinkhez, még ha talán barátaink vagy társadalmi helyzetünk elvesztését tesszük is kockára ezzel. Annak, aki állhatatosan kiáll azért, ami helyes, meg kell kockáztatnia, hogy néha nemtetszéssel vagy népszerűtlenséggel találja magát szembe.

Mialatt az Egyesült Államok Haditengerészeténél szolgáltam a második világháború [vége után nem sokkal], hallottam hősi tettekről, vitéz cselekedetekről és bátor példákról. Az egyik ilyen, melyet soha nem fogok elfelejteni, egy másik felekezethez tartozó 18 éves tengerész csendes bátorsága volt, aki nem volt túl önhitt ahhoz, hogy imádkozzon. A csapatban lévő 250 férfi közül ő volt az egyedüli, aki minden este letérdelt az ágya mellett, olykor a hangadók gúnyolódása és a hitetlenek tréfálkozása közepette. Fejét lehajtva Istenhez imádkozott. Soha nem ingott meg. Soha nem tétovázott. Bátor volt. […]

Mindannyian szembesülni fogunk a félelemmel, megtapasztaljuk a gúnyolódást, és lesz részünk ellenállásban. Legyen bátorságunk – legyen mindannyiunknak bátorsága – szembeszállni a közvélekedéssel és kiállni az elveink mellett! Nem a megalkuvás, hanem a bátorság az, ami előhozza Isten jóváhagyó mosolyát. A bátorság élő és vonzó erénnyé válik, amikor nemcsak úgy tekintünk rá, mint a hősi halálra való hajlandóságra, hanem úgy is, mint az arra irányuló eltökéltségre, hogy tisztességes életet éljünk. Miközben haladunk előre és törekszünk úgy élni, ahogy kell, bizonyos, hogy segítséget fogunk kapni az Úrtól, és megnyugvásra lelünk a szavaiban.⁷

[L]egyen meg a bátorságotok szilárdan kiállni az igazságért és az igazlelkűségért. Mivel a mai társadalom fejlődési iránya távol van az Úr által nekünk adott értékektől és alapelvektől, szinte biztosan sor fog kerülni arra, hogy meg kell védenetek, amiben hisztek. Ha bizonyságotok gyökerei nincsenek elég erősen elültetve, nehéz lesz ellenállnotok azok gúnyolódásának, akik megkérdőjelezik a hiteteket. Ha erősen vannak elültetve, akkor az evangéliumról, a Szabadítóról és Mennyei Atyánkról való bizonyságotok hatással lesz mindenre, amit csak tesztek egész életeteken át. Az ellenség semmit sem szeretne jobban, mint hogy – hitelt adva a becsmérlő megjegyzéseknek és az egyház bírálatának – kételkedni kezdjetek. A bizonyságotok, ha állandóan tápláljátok, megóv majd benneteket.

Idézzétek fel velem Lehi látomását az élet fájáról. Sokakat látott, akik a vasrúdba kapaszkodva előrenyomultak a sötétség ködein át, míg végül elérték az élet fáját, vettek a gyümölcséből, majd „körbejártatták a szemeiket, mintha elszégyellték volna magukat” [1 Nefi 8:25]. Lehi azon tűnődött, vajon mi okozta zavarodottságukat. Amikor körbetekintett, „a vízzel telt folyó másik oldalán egy nagy és tágas épületet lát[ott] meg…

És tele volt emberekkel, öregekkel és fiatalokkal is, férfiakkal és nőkkel is; és azok öltözködése rendkívül cifra volt; és éppen gúnyolódtak és ujjukkal mutogattak azokra, akik… vettek a gyümölcsből” [1 Nefi 8:26–27].

Lehi látomásának e nagy és tágas épülete azokat jelképezi a világban, akik csúfot űznek Isten igéjéből és kigúnyolják azokat, akik befogadják azt, és ujjal mutogatnak azokra, akik szeretik a Szabadítót és a parancsolatok szerint élnek. Mi történik azokkal, akik elszégyellik magukat az effajta csúfolódásra? Lehi ezt mondja nekünk: „És miután a gyümölcsöt megízlelték, elszégyellték magukat, azok miatt, akik csúfolták őket; és letértek tiltott ösvényekre, és elvesztek” [1 Nefi 8:28].

Lehi látomása az élet fájáról — Ez a kép Lehi látomását ábrázolja az élet fájáról (lásd 1 Nefi 8, 11). Monson elnök arra buzdította az egyháztagokat, hogy legyenek bátrak a meggyőződésükben és állhatatosak, amikor az emberek gúnyolják és csúfolják őket

[P]ál apostollal együtt jelentsétek ki a meggyőződésetekből fakadó bátorsággal: „Nem szégyenlem a Krisztus evangyéliomát; mert Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére” [Rómabeliek 1:16].

Ha tán kevésnek érzitek magatokat az előttetek álló feladatokhoz, emlékeztetnélek titeket Pál apostol még egy nagyszerű kijelentésére, melyből bátorságot meríthettek: „Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét” [2 Timótheus 1:7]. […] Az Ő segítségével meglesz a bátorságotok bármivel szembenézni.⁸

Rendelkezhetünk az ahhoz szükséges erkölcsi bátorsággal, hogy világosság legyünk mások számára

Körbevesznek minket az emberi bölcseletek. Napjainkban a bűn gyakran rejti arcát az elnézés álarca mögé. Ne legyetek megtévesztve! E felszín alatt szívfájdalom, boldogtalanság és kín rejtőzik. Tudjátok, mi helyes és mi helytelen, és semmilyen álca – legyen akármilyen vonzó – nem változtathat rajta. A vétek természete ugyanaz marad. Ha az úgynevezett barátaitok olyasmire buzdítanak titeket, amiről tudjátok, hogy rossz, ti legyetek azok, akik kiálltok az igazság mellett, még akkor is, ha egyedül álltok ki. Legyen meg az erkölcsi bátorságotok ahhoz, hogy követendő világosság legyetek mások számára. Egyetlen barátság sem értékesebb a saját tiszta lelkiismereteteknél, a saját erkölcsi tisztaságotoknál – és milyen dicsőséges érzés tudni, miszerint tisztán és azzal a magabiztossággal álltok kijelölt helyeteken, hogy érdemesek vagytok rá.⁹

A televízióban, a mozikban és a többi médiában bemutatott üzenetek gyakran kifejezetten ellentétben állnak mindazzal, amit szeretnénk, hogy a gyermekeink elsajátítsanak és becsüljenek. A mi felelősségünk nem csupán az, hogy megtanítsuk őket szilárdnak lenni lélekben és tanban, hanem az is, hogy segítsünk ilyennek maradniuk, függetlenül azoktól a külső erőktől, amelyekkel találkozhatnak. Ehhez sok időre és erőre lesz szükségünk; ahhoz pedig, hogy segíteni tudjunk másoknak, nekünk magunknak is szükségünk van lelki és erkölcsi bátorságra, hogy ellen tudjunk állni a gonoszságnak, melyet mindenfelé látunk.¹⁰

Szolgáltam a Kanadai Misszió elnökeként. A kanadai Ontario tartományban két misszionáriusunk házról házra járva hittérítést végzett egy hideg, havas délutánon. A legkisebb sikerrel sem jártak. Az egyik elder tapasztalt volt, a másik új.

A páros bekopogott Elmer Pollard úr ajtaján, aki – megszánva a majdnem megfagyott misszionáriusokat – behívta őket. Előadták üzenetüket, majd megkérdezték tőle, hogy imádkozna-e velük. Beleegyezett, de azzal a feltétellel, hogy ő mondja az imát.

Az általa mondott ima megdöbbentette a misszionáriusokat. A következőket mondta: „Mennyei Atyám! Kérlek, áldd meg ezt a két szerencsétlen, félrevezetett misszionáriust, hogy visszatérhessenek otthonukba, és ne vesztegessék idejüket arra, hogy a kanadaiakkal megosszanak egy ilyen hihetetlen üzenetet, amelyről olyan keveset tudnak!”

Miután felálltak a térdelésből, Pollard úr megkérte a misszionáriusokat, hogy soha többé feléje se nézzenek. Kifelé menet még gúnyosan azt mondta nekik: „Nekem ugyan ne mondjátok azt, hogy ti tényleg hiszitek, hogy Joseph Smith Isten prófétája volt!” – majd bevágta mögöttük az ajtót.

A misszionáriusok elindultak, majd pár lépés után a fiatalabbik ezt mondta a társának: „Elder! Nem válaszoltunk Pollard úrnak!”

A rangidős elder így válaszolt: „El lettünk utasítva. Menjünk tovább.”

A fiatalabbik misszionárius addig erősködött, amíg vissza nem mentek Pollard úr ajtajához. Kopogásukra Pollard úr ajtót nyitott, majd mérgesen ezt mondta: „Azt hiszem, már megmondtam nektek, fiatalemberek, hogy soha ne gyertek vissza!”

A fiatalabb misszionárius erre minden bátorságát összeszedve ennyit mondott: „Pollard úr, mikor kiléptünk az ajtaján, azt mondta, hogy mi nem hisszük tényleg, hogy Joseph Smith Isten prófétája volt. Bizonyságomat szeretném önnek tenni arról, hogy tudom, hogy Joseph Smith Isten prófétája volt; hogy sugalmazás által lefordította a Mormon könyveként ismert szent feljegyzéseket, és tényleg látta az Atyaistent és a Fiút, Jézust.” Majd a misszionáriusok eljöttek a háztól.

Ugyanezt a Pollard urat hallottam egy bizonyságtételi gyűlésen annak az emlékezetes napnak az élményeiről mesélni. Azt mondta: „Aznap este nem jött álom a szememre. Ide-oda forgolódtam. Egyre csak ezek a szavak jártak a fejemben: »Joseph Smith Isten prófétája volt. Tudom… Tudom… Tudom.« Alig vártam, hogy eljöjjön a reggel. Felhívtam a misszionáriusokat azon a számon, amely egy, a Hittételeket felsoroló kis kártyára volt nyomtatva. Visszatértek, de akkor már az igazság őszinte keresőiként feleségem és családom is csatlakozott velem együtt a beszélgetéshez. Ennek eredményeképpen mindannyian befogadtuk Jézus Krisztus evangéliumát. Mindörökké hálásak leszünk az igazságról való bizonyságért, melyet ez a két bátor, alázatos misszionárius hozott el nekünk.”¹¹

Hadd szóljak… a mások megítélését elutasító bátorságról! Persze megkérdezhetnétek: „Vajon ehhez tényleg bátorságra van szükség?” Én pedig azt válaszolnám, hogy szerintem az ítélkezéstől – vagy az ítélkezéssel rokonságban álló pletykálkodástól vagy bírálattól – való tartózkodáshoz igenis sokszor bátran kell cselekedni.

Sajnálatos módon vannak, akik szükségét érzik mások bírálatának és lekicsinylésének. Bizonyára ti is voltatok már ilyen emberek társaságában, és még lesztek is. […] [N]em kell újra és újra elbizonytalanodnunk, hogy miként viselkedjünk az ilyen helyzetekben. […] A Szabadító… így intett minket: „[H]agyjatok fel azzal, hogy egymásban hibát találjatok” [Tan és szövetségek 88:124]. Amikor társaitok körében vagytok, és érzitek, milyen nyomás nehezedik rátok, hogy ti is bíráljatok és ítélkezzetek, akkor valódi bátorságra van szükség ahhoz, hogy ti magatok tartózkodjatok ettől. […]

[K]érve kérlek benneteket, legyen meg a bátorságotok ahhoz, hogy tartózkodjatok a körülöttetek lévők megítélésétől és bírálatától, valamint legyen bátorságotok odafigyelni arra is, hogy mindenki bevonva érezze magát, és azt érezhesse, hogy szeretik és megbecsülik.¹²

Bátorságra van szükségünk ahhoz, hogy kitartsunk az élet kihívásai közepette

Mit jelent kitartani? Nagyon tetszik a következő meghatározás: bátran ellenállni. Lehet szükségetek bátorságra ahhoz, hogy higgyetek; időnként ahhoz is szükséges lesz, hogy engedelmeskedjetek. Ahhoz azonban egészen bizonyosan szükségetek lesz bátorságra, hogy kitartsatok addig a napig, amikor elhagyjátok ezt a halandó létet.¹³

Nagyon szeretem Ella Wheeler Wilcox költő következő sorait:

Igen könnyű dolog a jó kedély,
Ha az élet lágy dallam,
De csak az derék, ki mosolyog még,
Ha nyakig ül a bajban. 
[“Worth While,” in Ella Wheeler Wilcox, Poems of Sentiment (1906), 11]

Ilyen ember volt Paul Tingey. […] Paul egy utolsó napi szent családban nőtt fel, és tiszteletre méltó missziós szolgálatot tett az Úrnak Németországban. A misszión Bruce D. Porter elder is az egyik társa volt, aki most a Hetvenek Első Kvórumának a tagja. Porter elder úgy írta le Tingey eldert, mint az egyik legelkötelezettebb és legsikeresebb misszionáriust, akit valaha ismert.

Missziója végén Tingey elder hazatért, befejezte egyetemi tanulmányait, feleségül vette kedvesét, és családot alapítottak. Püspökként szolgált, és a hivatásában is sikeres volt.

Aztán minden különösebb előzetes figyelmeztetés nélkül megtámadta idegrendszerét egy rettegett betegség: a sclerosis multiplex. Betegsége fogságában Paul Tingey hősiesen küzdött, ám később az élete hátralévő részére egy gondozóotthonba került. Ott felvidította a szomorkodókat, és mindenkit jókedvre derített [lásd Cselekedtem-e valami jót? Himnuszok, 143. sz.]. Bármikor is mentem oda istentiszteletre, Paul felemelte a lelkemet, ahogy mindenki másét is.

A 2002-es Salt Lake City-i Téli Olimpián Paul is vihette az olimpiai lángot egy bizonyos távon. Mikor ezt a gondozóotthonban bejelentették, az összegyűlt betegek örömujjongásban törtek ki, és szívből jövő tapsuktól visszhangzottak a folyosók. Ahogy gratuláltam Paulnak, ő korlátozott beszédképességével annyit mondott: „Remélem, nem fogom elejteni a fáklyát!”

…Paul Tingey nem ejtette el az olimpiai fáklyát. Mi több, bátran hordozta az élettől kapott fáklyát, egészen eltávozása napjáig.

Lelkiség, hit, elszántság, bátorság – Paul Tingey mindezzel rendelkezett.¹⁴

Bátorságra van szükség, hogy nekivágjunk az áhított célhoz vezető útnak, de még nagyobb bátorságot igényel, amikor megbotlunk és másodszor is nekiveselkedünk, hogy azt mégis elérjük.

Legyetek eltökéltek, hogy megteszitek az erőfeszítést; összpontosítsatok arra, hogy egy érdemes célért munkálkodjatok; és legyen bátorságotok ahhoz, hogy ne csupán szembenézzetek az elkerülhetetlenül érkező kihívásokkal, hanem másodszor is nekiveselkedjetek, ha szükséges.¹⁵

Az élet utazása nem egy akadályoktól, veszélyektől és csapdáktól mentes autópályán zajlik. Inkább olyan ösvény ez, melyet elágazások és kanyarok jellemeznek. Állandóan döntésekkel találjuk szembe magunkat. Bátorságra van szükségünk, hogy azokat bölcsen hozzuk meg; bátorság kell ahhoz, hogy nemet, és ahhoz is, hogy igent mondjunk. Döntéseink valóban sorsdöntőek.¹⁶

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

Tekintsd át az 1. szakaszban azoknak a példáit, akik nagy bátorságot tanúsítottak. Mit tanulhatunk ezekből a példákból?
Tekintsd át a bátorság azon fajtáit, melyeket Monson elnök a 2. szakaszban említett. Milyen helyzetek adódtak a te életedben, amelyek bátorságot követeltek? Hogyan erősíthetjük meg a bátorságunkat ahhoz, hogy azt tegyünk, ami helyes?
Monson elnök kihangsúlyozta, mennyire fontos, hogy az erkölcsi bátorság példái legyünk (lásd 3. szakasz). Mit tanulhatunk a misszionáriustól, aki visszament, hogy bizonyságot tegyen Elmer Pollardnak? Miért van szükség bátorságra ahhoz, hogy tartózkodjunk mások megítélésétől és bírálatától? Hogyan tudjuk leküzdeni az ítélkezésre és bírálatra való hajlamunkat?
Mit taníthat nekünk Paul Tingey története a próbatételek idején tanúsított bátorságról? (Lásd 4. szakasz.) Hogyan ösztönzött téged mások bátorsága, amelyet a nehézségek idején tanúsítottak?

Kapcsolódó szentírások

Józsué 1:5–7; Zsoltárok 27:14; 31:23–24; Máté 5:10–12; János 14:27; Móziás 17:8–10; Alma 53:18–21; Tan és szövetségek 3:6–8; 128:22

Tanulmányi segédlet

„Sokan úgy találják, hogy a reggel a legjobb időpont a tanulmányozásra, az éjszakai pihenés után. Mások a csendes órákban szeretnek tanulmányozni, miután véget értek a napi teendők és aggodalmak. Talán fontosabb a napszaknál az, hogy rendszeres idő legyen elkülönítve a tanulmányozásra” (Howard W. Hunter, “Reading the Scriptures,” Ensign, Nov. 1979, 64).