Olyannak lássunk másokat, amilyenekké válhatnak!
Írta: Thomas S. Monson elnök
Ki kell fejlesztenünk a képességet, hogy ne úgy lássuk az embereket, amilyenek pillanatnyilag, hanem amilyenekké… válhatnak.
Kedves fivéreim! Évente kétszer e bámulatos Konferencia-központ színültig telik Isten papságával, amikor összegyűlünk, hogy meghallgassuk a sugalmazott üzeneteket. Csodás lelkiség járja át az egyház általános papsági gyűlését. Ez a lelkiség kiárad a Konferencia-központból, és betölt minden épületet, ahol Isten fiai összegyűlnek. Ma este is biztosan éreztük ezt.
Néhány évvel ezelőtt, mielőtt e gyönyörű Konferencia-központ megépült volna, egy Templom téri látogató részt vett az általános konferencián a Tabernákulumban. Meghallgatta a Fivérek üzeneteit. Figyelt az imákra. Hallotta a Tabernákulum Kórus gyönyörű zenéjét. Rácsodálkozott a Tabernákulum orgonájának lélegzetelállító pompájára. A gyűlés végén aztán úgy mondják, a következőket mondta: „Mindenemet odaadnám, ha megtudhatnám, hogy a mai felszólalók által elmondottak igazak.” Lényegében azt mondta: „Bárcsak lenne bizonyságom az evangéliumról.”
Egyáltalán nincsen semmi e világon, mely olyan megnyugvást és boldogságot hozna, mint az igazságról való bizonyság. Úgy gondolom, minden itt jelenlévő férfinak és fiatal férfinak van bizonysága, még ha változó erejű is. Ha úgy érzitek, hogy még nem olyan mély a bizonyságotok, mint szeretnétek, akkor arra buzdítalak benneteket, hogy dolgozzatok a bizonyságotokon. Ha már erős és mély, akkor dolgozzatok azon, hogy ilyen is maradjon. Mily áldottak is vagyunk, hogy ismerhetjük az igazságot!
Ma esti üzenetem, testvérek, az, hogy számtalan olyan egyén van, akinek pillanatnyilag kicsiny bizonysága van vagy egyáltalán nincs, és aki meg tudna szerezni, és meg is szerezne egy ilyen bizonyságot, ha mi hajlandóak lennénk megosztani a miénket, és segíteni neki a változásban. Néhány esetben mi biztosíthatjuk az ösztönzést a változáshoz. Először azokat említem, akik az egyház tagjai, de jelenleg nem teljesen elkötelezettek az evangélium iránt.
Sok évvel ezelőtt a finnországi Helsinkiben rendezett területi konferencián hallottam egy igen erőteljes, emlékezetes és motiváló üzenetet az anyák és leányok gyűlésén. Nem felejtettem el ezt az üzenetet, pedig már majd’ 40 év telt el azóta. Sok igazságról ejtett szót a beszélő, köztük arról, hogy egy nőnek szüksége van arra, hogy megmondják neki, hogy gyönyörű. Szüksége van arra, hogy megmondják neki, hogy méltányolják. Szüksége van arra, hogy megmondják neki, hogy nagyra becsülik.
Fivérek, tudom, hogy ebben a tekintetben a férfiak is nagyon hasonlóak a nőkhöz. Szükségünk van rá, hogy megmondják nekünk, hogy számítunk, hogy képesek vagyunk megtenni, amit csak kell, és hogy nagyra becsülnek minket. Szükségünk van a lehetőségre, hogy szolgáljunk. Imádságos lélekkel lehetőségeket kereshetünk arra, hogy elérjük azokat az egyháztagokat, akik elmaradtak vagy ódzkodnak az elköteleződéstől. Könnyen lehet, hogy éppen a szolgálatra szólító hívás az, amire szükségük van, hogy visszatérjenek a teljes aktivitásba. Olykor azonban a vezetők, akik ebben segíthetnének, vonakodnak ezt megtenni. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az emberek képesek megváltozni. Le tudják győzni a rossz szokásaikat. Meg tudják bánni a vétkeiket. Érdemesen tudják viselni a papságot. És képesek szorgalmasan szolgálni az Urat. Néhány példát szeretnék hozni erre.
Amikor a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja lettem, alkalmam nyílt elkísérni N. Eldon Tanner elnököt, David O. McKay elnök tanácsosát, egy cövekkonferenciára a kanadai Albertába. A gyűlés során a cövekelnök négy férfitestvér nevét olvasta fel, akiket érdemesnek találtak az elderré való elrendelésre. Tanner elnök ismerte mindegyiket, hiszen egy ideig azon a területen élt. Viszont úgy ismerte őket és úgy emlékezett rájuk, ahogyan régen éltek, és nem tudta, hogy az életük gyökeres fordulatot vett, és teljes mértékben érdemessé váltak arra, hogy elderek legyenek.
A cövekelnök felolvasta az első nevet, és megkérte a testvért, hogy álljon fel. Tanner elnök odasúgta nekem: „Nézd csak! Sose gondoltam volna, hogy eljut idáig.” A cövekelnök felolvasta a második nevet, és ő is felállt. Tanner elnök ismét hangot adott meglepettségének. És ez így ment mind a négy testvér esetében.
Tanner elnökkel együtt lehetőségem nyílt, hogy gratulálhassak e négy férfitestvérnek a gyűlés után. Megmutatták, hogy az ember igenis képes megváltozni.
Az 1940-es és 1950-es években Clinton Duffy, egy amerikai börtönigazgató, igen híres lett azon erőfeszítéseiről, amelyeket a fogvatartottak rehabilitációja érdekében tett. Egyik bírálója azt mondta: „Hát nem tudja, hogy a leopárd nem tudja lemosni a foltjait?”
Mire Duffy igazgató úr így válaszolt: „Tudnia kellene, hogy nem leopárdokkal foglalkozom. Emberekkel dolgozom, akik naponta változnak.”1
Sok évvel ezelőtt lehetőségem nyílt a Kanadai Misszió elnökeként szolgálni. Volt egy gyülekezetünk, ahol nagyon kis számú volt a papság. Mindig is misszionárius elnökölt a gyülekezet felett. Erős késztetést éreztem arra, hogy helyi egyháztagnak kell ott elnökölnie.
Egyetlen felnőtt egyháztag volt a gyülekezetben, aki diakónus volt az ároni papságban, de nem járt elég aktívan ahhoz, hogy továbblépjen a papságban. Sugalmazást éreztem arra, hogy elhívjam gyülekezeti elnöknek. Sohasem felejtem el a napot, amikor interjút készítettem vele. Elmondtam neki, hogy az Úr azt a sugalmazást adta nekem, hogy elhívjam gyülekezeti elnöknek. Ő nagyon tiltakozott, a felesége nagyon biztatta, majd végül a férfi jelezte, hogy szolgálni fog. Elrendeltem papnak.
Új nap virradt erre az emberre. Szélsebesen tette rendbe az életét, és biztosított afelől, hogy az elvárásoknak eleget téve a parancsolatok szerint fog élni. Néhány hónap múlva elrendelték elderré. Feleségével és családjával idővel eljutott a templomba, és összepecsételték őket. Gyermekeik missziós szolgálatot teljesítettek és az Úr házában kötöttek házasságot.
Olykor ha elmondjuk a testvéreknek, hogy szükség van rájuk és méltányoljuk őket, ez segíthet nekik megtenni a lépést az elkötelezettség és a teljes aktivitás felé. Ez kortól függetlenül igaz lehet a papságviselőkre. A mi feladatunk az, hogy lehetőséget adjunk nekik úgy élni, ahogyan kellene. Segíthetünk nekik leküzdeni a gyengeségeiket. Ki kell fejlesztenünk a képességet, hogy ne úgy lássuk az embereket, amilyenek pillanatnyilag, hanem amilyenekké akkor válhatnak, amikor bizonyságot nyernek Krisztus evangéliumáról.
Egyszer a Colorado állambeli Leadville-ben jártam egy gyűlésen. Leadville több mint 3000 méteres magasságban fekszik. Nemcsak a magasság miatt emlékszem pont erre a gyűlésre, hanem az ott történtek miatt is. Csupán kevés számú papságviselő jelent meg. Éppúgy, mint a kanadai misszióbeli gyülekezet esetében, itt is mindig misszionárius elnökölt a gyülekezet felett.
Aznap este csodás gyűlésünk volt, a záróének alatt azonban sugalmazást kaptam, hogy helyi gyülekezeti elnököt kell elhívni. Odafordultam a misszióelnökhöz, és megkérdeztem: „Nincs valaki, aki elnökölhetne – egy helyi férfi?”
Azt felelte: „Nem tudok róla.”
Az ének alatt alaposan végigpásztáztam a férfiakat az első három sorban. Egyikük megragadta a figyelmemet. Aztán ezt kérdeztem a misszióelnöktől: „Szolgálhatna az az ember gyülekezeti elnökként?”
Azt felelte: „Nem tudom. Talán igen.”
Mire én: „Átmegyek vele a másik terembe egy interjúra. Te meg tartsd őket szóval, amíg vissza nem jövünk.”
Amikor ketten visszatértünk a terembe, a misszióelnök befejezte a bizonyságát. Előterjesztettem a férfitestvért az új gyülekezeti elnökként. Attól a naptól fogva a coloradói Leadville gyülekezetét mindig helyi egyháztag vezette.
Ugyanez az elv vonatkozik azokra is, testvérek, akik még nem egyháztagok. Ki kell fejlesztenünk a képességet, hogy ne olyannak lássuk az embereket, amilyenek, hanem amilyenekké akkor válhatnak, amikor az egyház tagjai lesznek, amikor bizonyságot nyernek az evangéliumról, és amikor az életüket összhangba hozzák annak tanításaival.
Még 1961-ben rendeztek egy világméretű konferenciát a misszióelnököknek, amelyre az egyház összes misszióelnökét Salt Lake Citybe hívták. Én a torontói missziómból, Kanadából utaztam oda.
Az egyik gyűlésen N. Eldon Tanner beszélt, aki akkoriban a Tizenkettek Kvórumának asszisztense volt, és ilyen minőségében először elnökölt Nagy-Britannia és Európa missziói felett, ahonnan épp akkor érkezett haza. Beszélt egy misszionáriusról, aki a legsikeresebb misszionárius volt mindazok közül, akikkel találkozott az interjúk során. Elmesélte, hogy amikor interjút készített ezzel a misszionáriussal, azt mondta neki: „Gondolom, mindenki, akit megkereszteltél, valakinek az ajánlására érkezett.”
Az fiatalember azt válaszolta: „Nem. Mindegyiket mi találtuk kopogtatás során.”
Tanner testvér megkérdezte, mit csinál másként – mitől van az, hogy ilyen elképesztően sikeres, míg mások küszködnek. A fiatalember elmondta, hogy igyekszik mindenkit megkeresztelni, akivel találkozik. Elmondta, hogy amikor egy ajtón bekopogtat, és egy cigarettázó, nem éppen jól öltözött alak nyit ajtót, akit látszólag semmi sem érdekel – nemhogy a vallás –, akkor megpróbálja elképzelni, hogyan nézhet ki ez a férfi teljesen más körülmények között. Elképzeli simára borotváltan, fehér ingben és fehér nadrágban. A misszionárius el tudta képzelni magát, ahogyan a keresztelő vízbe vezeti azt a férfit. Azt mondta: „Amikor így tekintek valakire, akkor képes vagyok úgy bizonyságot tenni neki, hogy megérintse a szívét.”
Miénk a felelősség, hogy így tekintsünk a barátainkra, az ismerőseinkre és a szomszédainkra. Megismétlem, a mi feladatunk, hogy ne olyannak lássuk az egyéneket, amilyenek, hanem amilyenekké válhatnak. Szeretném, ha így gondolnátok rájuk.
Testvérek, az Úr mondott valamit arról, milyen fontos ez a papság, amit viselünk. Azt mondta nekünk, hogy esküvel és szövetséggel kell befogadnunk azt. Arra utasított minket, hogy hithűnek és igaznak kell lennünk mindenben, amit kapunk, és hogy a mi felelősségünk, hogy betartsuk ezt a szövetséget egészen a végsőkig. Akkor aztán mindaz, amivel az Atya rendelkezik, nekünk adatik.2
A bátorság az a szó, melyet meg kell hallanunk és közel kell tartanunk a szívünkhöz – a bátorság, hogy hátat fordítsunk a kísértéseknek; a bátorság, hogy felemeljük a hangunkat bizonyságként mindenkinek, akivel találkozunk, emlékezve arra, hogy mindenkinek lehetőséget kell kapnia az üzenet meghallgatására. Legtöbbünk számára nem könnyű ezt megtenni. De hihetünk Pál Timótheushoz intézett szavainak:
„Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.
Ne szégyeneld hát a mi Urunk bizonyságtételét…”3
1974 májusában John H. Groberg testvérrel Tonga szigetein jártam. Látogatási időpontot kaptunk Tonga királyától, akivel hivatalos megbeszélésen találkoztunk. Megtettük a szokásos formaságokat. Azonban mielőtt a látogatást befejeztük volna, John Groberg valami szokatlant mondott a királynak: „Felségednek mormonnak kellene lennie és az alattvalóinak is, mert akkor az Ön problémái és népe gondjai is túlnyomó részben megoldódnának.”
A király szélesen elmosolyodott, és így felelt: „John Groberg, igaza lehet.”
Pál apostol jutott eszembe Agrippa előtt. Arra gondoltam, ahogyan Agrippa Pál bizonyságára reagált: „Majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek”4. Groberg testvérben megvolt a bátorság, hogy bizonyságát tegye egy királynak.
Ma este több ezren vannak itt, akik teljes időben szolgálják az Urat misszionáriusként. Válaszként a hívásra maguk mögött hagyták az otthont, a családot, a barátokat és az iskolát, majd elindultak szolgálni. Akik nem értik ezt, azt kérdezik: „Miért reagálnak ilyen készségesen és adnak oly sokat önként?”
Misszionáriusaink akár Pál szavaival is felelhetnének, aki korának páratlan misszionáriusa volt: „Mert ha az evangyéliomot hirdetem, nem dicsekedhetem, mert szükség kényszerít engem. Jaj ugyanis nékem, ha az evangyéliomot nem hirdetem.”5
Nincs a szentírásokban időszerűbb nyilatkozat, kötelezőbb érvényű felelősség, közvetlenebb utasítás, mint a feltámadott Úr parancsa, amikor Galileában megjelent a tizenegy tanítványnak, és ezt mondta:
„Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.
Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében;
Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”6
Ez az isteni parancs, a hozzá kapcsolódó dicsőséges ígérettel, éppúgy jelmondatunk ma, mint az idők delén volt. A misszionáriusi munka Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza meghatározó része. Mindig az volt, és az is marad. Ahogyan Joseph Smith próféta kijelentette: „Mindazok után, ami elhangzott, a legnagyszerűbb és legfontosabb munka az evangélium prédikálása”7.
Két éven belül a jelenleg Isten e királyi seregében szolgáló teljes idejű misszionáriusok mindegyike befejezi teljes idejű szolgálatát, és visszatér otthonába és szeretteihez. Akik a helyükre lépnek, azokat ma este az egyház ároni papságának soraiban találjuk. Fiatal férfiak, készen álltok? Hajlandóak vagytok dolgozni? Felkészültetek a szolgálatra?
John Taylor elnök így foglalta össze a követelményeket: „Azt akarjuk, hogy olyan emberek hirdessék ezt az evangéliumi üzenetet, akik hisznek Istenben; olyan emberek, akik hisznek a vallásukban; olyan emberek, akik tisztelik a papságukat… Olyan embereket akarunk, akiket eltölt a Szentlélek és Isten ereje. …legyenek becsületes, feddhetetlen, erényes és tiszta emberek.”8
Testvérek, a parancs Krisztus evangéliumának megosztására mindannyiunknak szól. Amikor az életünk összhangban áll Isten saját normáival, akkor a hatókörünkben lévők nem mondják majd sajnálkozva: „Elmúlt az aratás, elvégződött a nyár, és mi nem szabadultunk meg”9.
A lelkek tökéletes Pásztora, a misszionárius, aki megváltotta az emberiséget, isteni biztosítékát adta nekünk:
„És ha úgy lészen, hogy minden napotokon munkálkodtok, bűnbánatot kiáltva e népnek, és csupán egy lelket hoztok énhozzám, mily nagy lesz a ti örömötök ővele Atyám királyságában!
És most, ha örömötök nagy lesz egy lélek miatt, akit énhozzám hoztatok Atyám királyságába, mily nagy lesz az örömötök, ha sok lelket hoztok énhozzám!”10
Róla teszem személyes tanúságomat, aki e szavakat kijelentette. Ő Isten Fia, a mi Megváltónk és Szabadítónk.
Imádkozom, hogy legyen bátorságunk kinyújtani a barátság karját, legyen állhatatosságunk újra és újra próbálkozni, és meglegyen a szükséges alázat bennünk, hogy keressük az Atya irányítását, amint teljesítjük a parancsolatot az evangélium hirdetésére. Rajtunk nyugszik e felelősség, fivérek. Jézus Krisztus nevében, ámen.