Az első nagy parancsolat

Írta: Jeffrey R. Holland elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

Ott áll előttünk az odaadó tanítványi mivolttal töltött élet, hogy kimutassuk az Úr iránti szeretetünket.

Az emberiség történelmében szinte nincs is még egy csoport, mely iránt nagyobb együttérzéssel vagyok, mint a fennmaradó tizenegy apostol iránt közvetlenül a világ Szabadítója halálát követően. Úgy vélem, néha megfeledkezünk róla, milyen tapasztalatlanok voltak még mindig, és hogy mindaddig szükségszerűen teljes mértékben Jézusra támaszkodtak, aki ezt a kérdést intézte hozzájuk: „Annyi idő óta veletek vagyok, és még sem ismert[etek] meg engem…?”¹

Számukra az együtt töltött idő természetesen közel sem volt elég hosszú. Három esztendő nem nagy idő a Tizenkét Apostol Kvórumának teljes elhívásához egy maroknyi új megtértből és ahhoz, hogy az Úr kigyomlálja belőlük a régi szokások téveszméit, megtanítsa nekik Jézus Krisztus evangéliumának csodáit, majd pedig magukra hagyja őket a munka folytatásával, mígnem őket magukat is elveszejtik. Meglehetősen döbbenetes kilátások egy csoportnyi újonnan elrendelt elder számára!

Különösen az a része, hogy magukra lesznek hagyatva. Jézus újra és újra megpróbálta elmondani nekik, hogy nem marad mindig velük fizikailag, ők azonban vagy nem tudtak, vagy nem akartak felfogni egy efféle fájdalmas gondolatot. Márk ezt írja:

„Mert tanítja vala tanítványait, és ezt mondja vala nékik: Az embernek Fia az emberek kezébe adatik, és megölik őt; de ha megölték, harmadnapra föltámad.

De ők nem értik vala e mondást, és féltek őt megkérdezni.”²

Majd miután ily kevés idejük volt tanulni, felkészülni pedig még kevesebb, bekövetkezett az elképzelhetetlen, valóra vált a hihetetlen. Urukat és Mesterüket, Tanácsosukat és Királyukat keresztre feszítették. Halandó szolgálata véget ért, és úgy tűnt, a küszködő kicsinyke egyház, amelyet megalapított, arra ítéltetett, hogy gúny tárgyává váljon és elenyésszen. Apostolai tanúi voltak az Úrnak feltámadt állapotában, ám ez csak még jobban összezavarta őket. Miközben bizonyára ekként tűnődtek: „Most mihez kezdjünk?”, Péterhez, a rangidős apostolhoz fordultak válaszért.

Elnézéseteket kérem, miközben a szentírásoktól némileg elrugaszkodva mesélem el, szerintem hogy is zajlott ez a jelenet. Péter lényegében így szólt a társaihoz: „Fivéreim, csodás volt ez a három év. Egyikünk se gondolta volna pár rövidke hónappal ezelőtt, milyen csodáknak leszünk tanúi, és milyen isteni társaságot élvezhetünk! Megadatott nekünk, hogy együtt beszélgettünk, imádkoztunk és munkálkodtunk magával Isten Fiával! Együtt jártunk-keltünk Vele, együtt könnyeztünk, és annak a borzalmas végnek az előestjén senki se zokogott keservesebben, mint én. De ennek már vége. Bevégezte munkáját és feltámadt a sírból. Kimunkálta a saját szabadulását és a miénket is. Azt kérditek, most mihez kezdjünk? Nem tudom, mi mást mondhatnék, mint hogy térjetek vissza korábbi életetekhez és örvendezzetek. Én halászni szándékozom.” A többi tíz apostol közül legalább hatan egyetértésüket fejezték ki: „Mi is veled tartunk!” János, aki egy volt közülük, így írt: „Elmenének és azonnal a hajóba szállának”³.

De lám, a halászat nem volt vajmi sikeres. A tavon töltött első éjjelen nem fogtak semmit – egyetlen árva halat sem. A hajnal első pirkadásával csalódottan fordultak a part irányába, ahol megláttak egy alakot, aki így kiáltott nekik: „Fiaim! Fogtatok-e valamit?” Ezek az apostolból ismét halásszá lett férfiak komoran adták meg azt a feleletet, amelyet egyetlen halász sem szeret adni. „Nem fogtunk semmit” – mormolták. Ráadásul a fájdalmat tovább tetézte, hogy fiaknak, gyermekeknek nevezték őket.⁴

„Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől, és találtok”⁵ – kiáltotta nekik az idegen. Ezeket az egyszerű szavakat hallva derengeni kezdett előttük a felismerés. Csupán három éve történt, hogy ugyanezek a férfiak ugyanebben a tóban halásztak. Akkor is „az egész éjszaka fáradt[ak], még sem fogt[ak] semmit”⁶, ahogy a szentírás írja. De állt a parton egy galileai földijük, aki odakiáltott nekik, hogy engedjék le a hálójukat, mire aztán „halaknak nagy sokaságát keríték be [és] szakadoz vala pedig az ő hálójuk”⁷, a fogás pedig két hajót is megtöltött, olyannyira, hogy már-már elsüllyedtek.

Most pedig ugyanez történt! Ezek a „fiak”, ahogyan helyénvalóan szólíttattak, buzgón levetették hálójukat, és „kivonni már nem bírták azt a halaknak sokasága miatt”⁸. János kimondta a nyilvánvalót: „Az Úr van ott!”⁹ A hirtelen természetű Péter pedig a vízbe ugrott a hajóból.

A feltámadt Jézussal való örömteli viszontlátást követően Péternek olyan beszélgetése volt a Szabadítóval, amelyet én fordulópontnak tekintek az apostoli szolgálatban általában, Péter életében pedig bizonyosan személy szerint is az volt, az odaadó szolgálatnak és vezetésnek szentelt fenséges élet irányába lendítve e nagyszerű kőszikla-embert. Megviselt kicsiny hajóikra, szakadt hálóikra és a vagy 153 halból álló elképesztő kupacra tekintve Jézus ezt kérdezte rangidős apostolától: „Péter, jobban szeretsz-e engem, mint mindezt?” Péter pedig így felelt: „Igen, Uram; te tudod, hogy szeretlek téged!”¹⁰

A Szabadító reagál a válaszra, de továbbra is tanítványa szemébe nézve újra csak megkérdi: „Péter, szeretsz engem?” Kétségtelenül némiképp összezavarodva a kérdés megismétlése miatt a nagyszerű halász másodszor is így felel: „Igen, Uram; te tudod, hogy én szeretlek téged.”¹¹

A Szabadító ismét ad egy rövid választ, de kérlelhetetlen vizsgálódással megint csak felteszi a kérdést: „Péter, szeretsz engem?” Mostanra Péter bizonyára igazán kényelmetlenül érzi magát. Talán ott él szívében a csupán néhány nappal ezelőtti történés emléke, amikor egy másfajta kérdést tettek fel neki háromszor, ő pedig hasonló magabiztossággal felelt – akkor nemlegesen. Vagy talán felmerült benne, hogy esetleg félreérti a Tanítómester kérdését. Esetleg lehet, hogy szíve mélyébe tekintett, őszinte megerősítést kutatva a válaszra, melyet oly könnyen, szinte automatikusan adott. De bármit érzett is, Péter harmadszor is így felelt: „Uram; te tudod, hogy én szeretlek téged.”¹²

Amire Jézus talán valami ehhez hasonlót válaszolt (és itt ismét elismerem, hogy kicsit kiszínezem a szentírásbeli történetet): „Akkor hát miért vagy itt, Péter? Miért vagyunk itt megint ugyanezen a parton, ugyanezen hálók mellett, ugyanarról beszélgetve? Hát nem volt egyértelmű akkor, és nem egyértelmű most, hogy ha halat akarok, akkor tudok szerezni magamnak? Nekem tanítványokra van szükségem, Péter – méghozzá mindörökre. Szükségem van valakire, aki legelteti a juhaimat és megóvja a bárányaimat. Szükségem van valakire, aki hirdeti az evangéliumomat és megvédi a hitemet. Szükségem van valakire, aki szeret engem, aki igazán szeret engem, és szereti azt, amivel Mennyei Atyánk megbízott engem. Üzenetünk nem erőtlen üzenet. Feladatunk nem mulandó feladat. Se nem szerencsétlen, se nem reménytelen, és nem is arra rendeltetett, hogy porlepte történelemmé váljon. A Mindenható munkája ez, amely meg fogja változtatni a világot. Így hát másodszor és vélhetően utolsó alkalommal arra kérlek, Péter, hogy hagyd magad mögött mindezt, és menj utadra, tégy bizonyságot, munkálkodj és szolgálj hűen addig a napig, amíg veled is pontosan ugyanazt teszik majd, amit velem tettek.”

Majd pedig az összes apostolhoz fordulva talán valami ilyesmit mondott: „Ti is oly oktalan voltatok tán, mint az írástudók és a farizeusok, mint Heródes és Pilátus? Hozzájuk hasonlóan ti is azt gondoltátok, hogy ez a munka megbukhat egyszerűen azzal, hogy engem elveszejtenek? Ti is azt gondoltátok-e tán, mint ők, hogy a kereszt és a szögek és a sírkamra mindennek a végét jelenti, aztán majd mindannyian jó szívvel vissza tudtok térni az addigi életetekhez? Fiaim, hát nem érintett meg titeket ennél mélyebben az életem és a szeretetem?”

Szeretett fivéreim és nővéreim, nem tudom biztosan, mi fog történniaz ítélet napján, de nagyon meglepődnék, ha ama beszélgetés egy pontján Isten ne tenné fel nekünk pontosan ugyanazt a kérdést, melyet Krisztus feltett Péternek: „Szerettél engem?” Szerintem tudni szeretné majd, hogy a mi nagyon halandó és néha gyermeki felfogóképességünkkel megértettünk-e legalább egyetlen parancsolatot – az elsőt és a legnagyobbat minden parancsolat között: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből”¹³. És ha egy ilyen pillanatban képesek leszünk elhebegni a választ: „Igen, Uram; te tudod, hogy én szeretlek téged”, akkor majd emlékeztet minket, hogy a szeretet mindent betetőző jellemvonása mindig is a hűség.

„Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok”¹⁴ – mondotta Jézus. Vannak szomszédaink, akiket meg kell áldanunk, gyermekeink, akiket meg kell óvnunk, szegények, akiket fel kell emelnünk, és ott az igazság, amelyet meg kell védelmeznünk. Vannak tévedéseink, melyeket helyre kell hoznunk, igazságok, melyeket meg kell osztanunk, és van jó, amit el kell végeznünk. Egyszóval ott áll előttünk az odaadó tanítványi mivolttal töltött élet, hogy kimutassuk az Úr iránti szeretetünket. Nem adhatjuk fel és nem léphetünk vissza. Az élő Isten élő Fiával való találkozás után semmi sem lesz ugyanaz, mint azelőtt. Jézus Krisztus keresztre feszítése, engesztelése és feltámadása a keresztény élet kezdetét jelzik, nem pedig a végét. Ez az igazság, ez a valóság tette lehetővé egy maroknyi galileai halászból ismét apostollá lett férfinak, hogy „egyetlen zsinagóga vagy kard nélkül”¹⁵ másodjára is hátrahagyják a hálóikat, és tovább formálják annak a világnak a történelmét, amelyben most élünk.

Teljes szívemből, lelkem minden erejével bizonyságomat teszem mindazoknak, akik hallják a hangomat, hogy ezek az apostoli kulcsok visszaállíttattak a földre, és Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában találhatók. Azokhoz, akik még nem csatlakoztak hozzánk Krisztus eme nagyszerű, végső ügyében, ezt mondjuk: „Kérjük, jöjjenek.” Azokhoz, akik egykoron velünk tartottak, de visszavonultak, mert bár szívesen belekóstoltak a visszaállítás svédasztalán kínált néhány kulturális előételbe, a lakoma további részéről eltávoztak, hozzájuk így szólok: „Attól tartok, sok hosszú éjszaka és üres háló vár rátok.” Arra kérünk benneteket, hogy gyertek vissza, maradjatok hűek, szeressétek Istent, és nyújtsatok segítő kezet. Ebbe a változhatatlan hithűségre szólító kérésbe beleértem az összes visszatért misszionáriust, aki valaha is ott állt a keresztelőmedencében, derékszögben tartott karral, e szavakat mondva: „Jézus Krisztus megbízatásából…”¹⁶ Ennek a megbízatásnak örökre meg kellett változtatnia a megtért érdeklődőtöket, de titeket is bizonyosan örökre meg kellett változtatnia. Az egyház templomra, misszióra és házasságra készülő fiataljaihoz így szólunk: „Szeressétek Istent, és maradjatok tiszták e nemzedék vérétől és bűneitől! Nagyszabású munkát kell elvégeznetek, melyet még jobban hangsúlyoz Thomas S. Monson elnök tegnap délelőtt tett csodálatos bejelentése. Mennyei Atyátok számít szeretetetekre és hűségetekre, életetek minden szakaszában.”

Mindazokhoz, akik hallják hangomat, Krisztus hangja visszhangzik az idő csarnokain át, mindannyiunkhoz e kérdést intézve, amíg még van időnk választ adni: „Szeretsz engem?” Mindannyiunk nevében teljes tisztelettel és lelkem mélyéből így felelek: „Igen, Uram, mi szeretünk téged!” És miután „az eke szarvára [vetettük kezünket]”¹⁷, nem fogunk hátratekinteni, míg a munka véget nem ér, és az Isten és a felebarát iránti igaz szeretet uralja a világot. Jézus Krisztus nevében, ámen.