A gondviselő

Írta: Henry B. Eyring elnök

első tanácsos az Első Elnökségben

Erőt kaptok, és sugalmazás által azt is tudni fogjátok, milyen mértékben és határig vagytok képesek a szolgálatra.

Hálás vagyok azért, hogy köztetek lehetek. Jézus Krisztus egyházának asszonyai egyre inkább olyan nőtestvérek egyletévé válnak, akiket e szavakkal jellemzett Joseph Smith édesanyja, Lucy Mack Smith: „Gondját kell viselnünk egymásnak, őrködnünk kell egymás felett, vigaszt kell nyújtanunk egymásnak, és tanulnunk kell, hogy mindannyian együtt foglalhassunk majd helyet a mennyben.”¹

Ez a figyelemre méltó leírás arról, hogy milyen feltételekkel lehetünk ott Istennel a boldogság állapotában, három részből áll. Az egyik az, hogy törődjünk egymással. A másik az, hogy tanítsuk egymást és tanuljunk. A harmadik pedig az, hogy együtt foglaljunk helyet Istennel.

Ma egyrészt szeretném éreztetni veletek Isten dicséretét és méltánylását mindazért, amit azért tettetek, hogy segítsetek egymásnak elérni ezt a fennkölt célt. Másrészt pedig szólnék arról, hogy mi vár még rátok, ha egységesen szolgáltok.

Az elmúlt korokban élt nőtestvérekhez hasonlóan ti is válaszoltok az Úr hívására és mások segítségére siettek. 1856-ban Brigham Young próféta arra kérte a szenteket, hogy induljanak a behavazott hegyekben rekedt kézikocsis pionírok segítségére. E szükség láttán az általános konferencián így szólt az egyháztagokhoz: „A hitetek, a vallásotok és a vallási fogadalmaitok soha nem fognak egy lelket sem megszabadítani közületek Isten celesztiális királyságában, hacsak nem tesztek eleget olyan tantételeknek, amilyeneket most is tanítani fogok nektek. Menjetek, és hozzátok be azokat az embereket, akik kinn vannak a fennsíkon, és szigorúan tegyetek eleget azon dolgoknak, melyeket fizikainak… hívunk, különben hitetek hiábavaló lesz.”²

Utahban asszonyok százai reagáltak erre a felhívásra. Szegények voltak, de színültig töltötték a szekereket mindazzal, amit nélkülözni tudtak, és amit másoktól össze tudtak gyűjteni azért, hogy enyhülést nyújtsanak a bajbajutottaknak. Az egyik ilyen hősies nőtestvér azt írta: „Mondhatom, soha nem tapasztaltam nagyobb megelégedést és örömöt semmilyen munkában, amit életemben végeztem, és ez az érzés egyhangú volt közöttünk.”³

Amikor a mentőakciónak vége volt, és a hó elolvadt, ugyanez a nőtestvér hű szívének e kérdését jegyezte fel: „Mit tehetnek még e szolgálatkész kezek?”⁴

Napjainkban hősies nőtestvérek csapatai a földkerekség több száz pontján váltják tettekre a hitüket. Szívükben és imáikban ugyanezt a kérdést teszik fel szolgálattal teli életük jövőjével kapcsolatban.

Mindannyian az örök élethez vezető utatok egy különleges állomásán vagytok. Vannak, akik mögött évek tapasztalatai állnak, mások pedig csak nemrég váltak tanítványokká itt a halandóságban. Mindenkinek egyedi a története és a kihívásai. Azonban mindannyian nőtestvérek, és Mennyei Atyánk szeretett leányai vagytok, aki ismer titeket és őrködik felettetek.

Figyelemre méltó, ahogy bátorítjátok egymást, őrködtök egymás felett, és vigaszt nyújtotok. E hármas csodának egy hónapja is tanúja voltam, amikor az egyik nőtestvéreteket szolgáltátok. Édesapjaként köszönöm nektek, és szeretném kifejezni köszönetemet Istennek, hogy utat mutatott annak a bizonyos látogatótanítónak.

Leányunk, Elizabeth, aki másik államban és más időzónában lakik, épp otthon volt hároméves leányával. A másik gyermeke azon a héten kezdte az óvodát. Elizabeth hat hónapos terhes volt, és várakozással tekintett harmadik gyermeke születése elé, akiről az orvosok azt mondták, megint kislány lesz. Férje, Joshua, épp a munkahelyén volt.

Amikor lányunk látta, hogy vérzik, és a vérzés egyre erőteljesebb, telefonált a férjének, aki azt mondta, hogy hívja a mentőket, ő pedig majd bemegy hozzá a kórházba, amely úgy 20 percnyire volt az otthonuktól. Mielőtt újra tárcsázhatott volna, kopogtak a bejárati ajtón.

Meglepődve látta, hogy a segítőegyleti látogatótanító társa jött el hozzá. Erre a délelőttre nem beszéltek meg találkozót; a társa egyszerűen úgy érezte, fel kell keresnie Elizabethet.

Besegítette őt az autóba. Pont pár perccel Joshua előtt értek a kórházhoz. Az orvosoknak még 20 percbe sem telt annak eldöntése, hogy műtéti úton próbálják megmenteni Elizabeth és a kisbaba életét. Így hát az aprócska kislány 15 héttel korábban, hangos sírással érkezett a világra. A súlya 765 gramm volt. De életben volt ő is, és Elizabeth is.

Lucy Mack Smith szavai részben beteljesedtek ezen a napon. A Segítőegylet egyik hű tagja a Szentlélek késztetésére őrködött nőtestvére felett Isten királyságában, gondját viselte és vigasztalta. Neki, és azok tízezreinek, akik nemzedékeken át hasonló sugalmazott szolgálatot nyújtanak, nemcsak azok és azok szerettei mondanak köszönetet, akiknek segítettek, hanem az Úr is.

Biztosan emlékeztek azoknak szóló dicsérő szavaira, akik nem sok elismerést kapnak a jószolgálatukért: „És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”⁵

A segítőegyleti nőtestvér csodáját pedig, aki épp időben érkezik, hogy segítsen, megsokszorozza az egylet nőtestvéreinek egyesült ereje. Felolvasom annak az üzenetnek egy részét, amelyet Elizabeth püspöke küldött neki és férjének a kórházba, mindössze pár órával a kisbaba születése után: „A Segítőegylet elnöke mindent kézben tart. Már elkezdtük megszervezni, ki fog otthon segíteni nektek a kislányokkal, hogy Elizabeth be tudjon járni a kórházba, míg benn tartják azt a drága kisbabát. Korábban is csináltunk már ilyet, hosszú időn át, és a testvérek is ugrásra készek.”

A püspök így folytatta saját maga és az egyházközség nevében: „A kórházba is be szoktunk jönni, hogy a játszószobában vigyázzunk a gyerekekre, ha az édesanya nem akarja másnál hagyni őket.”

Majd pedig: „Természetesen addig nem lépünk semmit, míg a terveinket nem egyeztettük veletek, és jóvá nem hagytátok azokat. Csak azt akartam, hogy tudjátok: nem kell aggódnotok azon dolgok miatt, amit mi is meg tudunk csinálni.”

Amit a lányunkért tettek, lehetővé tette számára, hogy oly csodálatosnak élhesse meg azt a pillanatot, amikor először tartja a karjában aprócska leányát.

A Joshuának és Elizabethnek szóló levelét a püspök azzal az üzenettel zárta, melyet a nőtestvérek világszerte a Mester nevében végzett elkötelezett szolgálatuk által üzennek: „Tartsátok meg a hitet!”

Bár mások a körülményeitek és a tapasztalataitok, megmondom, mi vár még rátok. Ha megtartjátok a hitet, akkor észre fogjátok venni, hogy az Úr gyakran olyankor hív benneteket, hogy szolgáljatok valakit, akinek szüksége van arra, amikor az nektek épp nem tűnik alkalmasnak. Lehet, hogy a feladat kellemetlennek, vagy akár kivitelezhetetlennek látszik. A hívás érkezésekor talán nem nyilvánvaló, hogy rátok van-e szükség, vagy valaki más is segíthet.

Ne felejtsétek el, hogy amikor az Úr engedi, hogy találkozzunk valakivel, aki szükséget lát, akkor nemcsak azt becsüljük meg a jó szamaritánusban, amit megtett, hanem azt is, amit nem. Nem ment át a másik oldalra, bár a megvert vándor az úton idegen volt, talán még ellenség is. Megtette az összevert férfiért, ami tőle telt, majd megtervezte, mi az, amit még mások is hozzátehetnek – mert tudta, hogy a segítséghez többre lehet szükség annál, amit egyvalaki elvégezhet.

E történet tanulságai utat mutathatnak nektek, bármit is rejt a jövő. Ugyanezeket a tanulságokat saját gyermekkori és közelmúltbeli élményeitekben is fellelhetitek.

Legalább egyszer, de talán gyakran előfordult már, hogy meglepődtetek, amikor olyan valakire bukkantatok, akinek gondoskodásra volt szüksége. Lehet ez szülő, nagyszülő, testvér vagy gyermek, akit valamilyen betegség vagy fogyatékosság sújtott. Könyörületességetek legyőzte emberi vágyaitokat. Így hát felajánlottátok a segítségeteket.

Aztán a jó szamaritánus szentírásbeli történetében szereplő vándorhoz hasonlóan meglehet, hogy hosszabb távú segítségre volt szükség annál, amit egyedül nyújtani tudtatok. A szamaritánusnak a fogadós gondjaira kellett bíznia a vándort. Az Úr mások szolgálatára irányuló tervében szükség esetén csapatokat kell létrehozni.

Jóléti szükség idején a püspökök és a segítőegyleti elnökök mindig megkérik a családtagokat, hogy segítsenek egymásnak. Ennek az alapelvnek számos oka van. Először is, több ember számára biztosítja annak a fokozott szeretetnek az áldását, amely egymás szolgálatából ered.

Ezt az áldást már ti is láthattátok és érezhettétek. Amikor akár csak rövid ideig is gondoskodtatok valakiről, szeretetet éreztetek az iránt, akit szolgáltatok. Minél hosszabbra nyúlt a gondoskodás ideje, annál nagyobb szeretet alakult ki.

Mivel azonban halandók vagyunk, ezt a szeretetet időnként megzavarhatja a csalódottság és a kimerültség érzése. Az Úr ezért is engedi, hogy mások is segítségünkre legyenek a szükséget látók szolgálatában. Ezért alkotott gondviselő egyleteket.

Néhány héttel ezelőtt jelen voltam, amikor az úrvacsorai gyűlésen támogattak egy fiatal hölgyet a látogatótanítás koordinátor-segédjeként. Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen pozíció. Eltűnődtem rajta, vajon tudatában van-e annak, milyen elismerés ez számára az Úrtól. Nyugtalankodó gyermeke miatt, ki kellett mennie a gyűlésről, mielőtt elmondhattam volna neki, mennyire szereti és értékeli őt az Úr, amiért koordinálja az Ő tanítványai munkáját.

A másokkal való törődéshez csapatra van szükség, szerető és egységes egyletre. Ezt építi ki közöttetek az Úr. Szeret titeket azért, amilyen szerepet ebben betöltötök.

Méltánylásának egyik bizonyítéka az, hogy Isten megengedi nektek, hogy fokozott szeretetet érezzetek azok iránt, akiket szolgáltok. Ezért könnyezzük meg azok halálát, akiket hosszú ideig szolgáltunk. Gondozásuk lehetőségének elveszítését talán még az időleges elválásnál is nagyobb veszteségnek érezhetjük. Nemrég hallottam, amikor egy asszony – akit régóta ismerek – a férje halálának hetében bizonyságot tett róla, milyen hálás azért, hogy élete végéig szolgálhatta őt. Könnyeit nem láttuk, de boldog mosolyát igen.

Bár bőséges jutalmat hoz mások kitartó és szerető szolgálata, azt is tudjátok, hogy a lehetőségeknek fizikai, érzelmi és pénzügyi határai vannak. Előfordulhat, hogy annak lesz szüksége gondozásra, aki hosszú időn át maga is gondozott valakit.

Az Úr, aki a szükséget látók Mester-gondozója, a Mormon könyvébe Benjámin király e szavaival adott sugalmazott tanácsot a megfáradt gondviselőknek: „…annak kedvéért, hogy napról napra megtartsátok bűneitek bocsánatát, …szeretném, ha adnátok javaitokból a szegényeknek, minden ember aszerint, amije van, úgy mint az éhesek táplálása, a mezítelenek felruházása, a betegek meglátogatása és szükségük enyhítése, lelkileg is és fizikailag is, igényeik szerint.”⁶

Azután figyelmeztette azokat, akik talán nem veszik észre, hogy túl messzire mennek, túl hosszúra nyújtják szerető szolgálatukat: „És figyeljetek rá, hogy mindezen dolgokat bölcsen és rendben tegyétek; mert nem szükséges, hogy egy ember [vagy bármely gondviselő] gyorsabban fusson, mint ahogy azt ereje engedi. Továbbá szükséges, hogy szorgalmas legyen, hogy ezáltal elnyerhesse a díjat; minden dolgot rendben kell tehát megtenni.”⁷

Ezt a tanácsot talán nehéz alkalmazni olyankor, amikor egyensúlyba kívánjuk hozni azt, hogy másokat segítve minden tőlünk telhetőt megtegyünk, valamint azt, hogy bölcsen, a saját szükségleteinkről is gondoskodva megőrizzük a szolgálathoz szükséges erőnket. Lehet, hogy másokat is láttatok már ilyen nehéz döntésekkel küszködni. Például, azzal a döntéssel, hogy egy élete végéhez közeledő embert gondozóközpontba adjunk-e, vagy otthon tartsunk, amikor már magunk is teljesen kimerültünk.

A szabadulás tervéről alkotott ismereteitek utat mutathatnak az ilyen szívszorító döntésekben. Ez az egyik oka annak, amiért Lucy Mack Smith bölcsen azt mondta, hogy a nőtestvéreknek „oktatásban kell részesülniük”.

Segít az arról alkotott szilárd meggyőződés, hogy az Úrnak a halandó élet tűzpróbája során Isten minden gyermeke számára célja van. Joseph prófétát e szavakkal tanította a szabadulás tervének lényegéről, amikor azzal küszködött, hogy megértse végtelennek látszó próbatételeit: „És aztán, ha jól kitartasz azokban, Isten fel fog magasztalni téged a magasban”⁸.

Ekkor a legjobban úgy dönthetjük el, hogyan segítsünk át valakit a nehézségein, ha feltesszük a kérdést: „Milyen utat kövessek, mi segít leginkább az általam szeretett és szolgált illetőnek »jól kitartani«?” Annak elősegítése a feladatunk, hogy hitet gyakoroljon Krisztusban, megtartsa az örök élet fényes reménységét, és élete legvégéig jószívűséget gyakoroljon, Krisztus tiszta szeretetét.

Én látom, amint a nőtestvérek a királyságban a Szabadítóra és az Ő céljaira összpontosítanak. Gondoljatok csak bele olyan alkalmakba, amikor a Segítőegylet, az Elemi vagy a Fiatal Nők gyűlése után léptetek be a terembe.

Lehet, hogy nem tűnik fel a Szabadító képe vagy szavai, de nyilvánvaló, hogy engesztelése valóságának és értékének bizonyságát érezni lehetett az órán, ahogyan ma este is. Lehet, hogy nincs kint kép a szent templomról, vagy nincsenek ott „a családok örökre együtt lehetnek” jelmondat, de mosolyukból kiolvasható a remény.

És hozzám hasonlóan biztosan ti is láttátok már, amint egy bölcs látogatótanító épp arról biztosít egy küszködő nőtestvért, hogy a szolgálata – bár jelenleg kudarcot vall – még mindig értékes és szükség van rá. A nagyszerű segítőegyleti elnökök megtalálják a módját annak, hogy akiknek gondoskodásra van szükségük, segíthessenek gondoskodni valaki másról. Lehetőséget teremtenek a nőtestvéreknek jól viselni a próbatételeket, miközben Krisztus tiszta szeretetével gondoskodnak egymásról. Ez lehet például az, amikor gyengéden arra biztatnak egy megfáradt gondozót, hogy pihenjen és fogadja el mások segítségét.

A nőtestvérek azáltal teszik ezt lehetővé, hogy nem ítélkeznek azonnal azokon, akiknek épp nehézségeik vannak. Akik nehéz terheket cipelnek, sokszor kételkedni kezdenek magukban és az értékükben. Könnyítünk a terheiken, ha türelmesek vagyunk a gyengeségeikkel szemben; dicsérjük mindazt a jóságot, amit meglátunk bennük. Az Úr is ezt teszi. Követhetjük példáját! Ő a legnagyszerűbb gondozója azoknak, akiknek szükségük van erre.

Gyakran beszélünk a nőtestvéri kör erejéről Jézus Krisztus Egyházában. Meg kell tanulnunk felismerni, hogy a Szabadító mindig ott van ebben a körben, ha meghívjuk Őt.

Egyre inkább látjuk, amint Isten lányai más nőtestvéreket is meghívnak ide. Amikor egy nőtestvér bejön egy gyűlésre, ülőhelyet keresve, halljuk, amint valaki odasúgja neki: „Gyere, ülj ide mellém!”

Ezeket a szavakat halljuk majd azon az eljövendő napon is, melyet Lucy Mack Smith látott, amikor is a nőtestvérek „együtt leülnek a mennyben”. Erre a napra nem egy pillanat alatt készülünk fel. Ez hosszú napok és évek folyamán alakul ki, miközben törődünk egymással és mélyen a szívünkbe véssük az örök élet szavait.

Azért imádkozom, hogy sokan együtt legyünk majd az előttünk álló dicsőséges jövőben. Bizonyságomat teszem arról, hogy joggal remélitek ezeket a napokat. Végtelen engesztelése által az Úr Jézus Krisztus mindannyiótok számára lehetővé tette ezt. Mennyei Atyánk meghallja és megválaszolja hittel teli imáitokat, amikor útmutatást és segítséget kértek a szolgálatban való kitartáshoz.

A Szentlélek elküldetik hozzátok és azokhoz, akiket teljes szívvel szolgáltok. Erőt kaptok, és sugalmazás által azt is tudni fogjátok, milyen mértékben és határig vagytok képesek a szolgálatra. A Lélek vigaszt ad majd nektek, amikor eltűnődtök: „Vajon eleget tettem-e?”

Tanúbizonyságot teszek arról, hogy az Úr veletek lesz, hogy elő lesz készítve és ki lesz jelölve az utatok, miközben szükségleteik és próbatételeik közepette szolgáljátok azokat, akiket Ő szeret. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.