Ébredjünk rá a kötelességeinkre!
Írta: Carole M. Stephens
első tanácsos a Segítőegylet Általános Elnökségében
Rá kell ébrednünk a kötelességeinkre, és hittel kell továbbhaladnunk, miközben az engesztelés vigasztaló, megerősítő, képessé tévő és gyógyító erejére támaszkodunk.
Miután elhívták a Segítőegylet általános elnökségébe, szerettem volna többet tudni azokról a nőkről, akik előttem szolgáltak. Mély hatással voltak rám Zina D. Young nőtestvér tanításai, aki a Segítőegylet második általános elnökségében szolgált első tanácsosként. Ezt mondta: „Nőtestvérek, a mi feladatunk, hogy ráébredjünk a kötelességeinkre.”1 Elgondolkodtam a ráébredni és a kötelesség szavak jelentésén, és végeztem némi kutatást a szentírásokban.
Az Újszövetségben Pál a következőket tanította az akkor élő szenteknek:
„…ideje már, hogy az álomból felserkenjünk; mert most közelebb van hozzánk az idvesség…
Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett; …öltözzük fel a világosság fegyvereit.”2
A Mormon könyvében Alma megtanította népének azok szent kötelességeit, akik szövetségre lépnek Istennel:
„…és most, mivel szeretnétek Isten nyájába jönni és az ő népének neveztetni, és hajlandóak vagytok egymás terheit viselni, hogy azok könnyűek lehessenek;
Igen, és hajlandóak vagytok gyászolni azokkal, akik gyászolnak; igen, és megvigasztalni azokat, akik vigasztalásra szorulnak, és Isten tanújaként állni mindig és mindenben, és minden helyen…
Most azt mondom nektek, hogy ha ez szívetek vágya, akkor mit tudtok felhozni az ellen, hogy az Úr nevében megkeresztelkedjetek, annak bizonyítékául őelőtte, hogy szövetségre léptek vele, hogy szolgálni fogjátok és betartjátok parancsolatait, hogy még bőségesebben kitölthesse rátok Lelkét?
És most, amikor a nép ezen szavakat meghallotta, örömükben összecsapták kezeiket, és így kiáltottak fel: Ez a mi szívünk vágya!”3
Young nőtestvér kijelentése és ezen szentírások hatására elgondolkodtam, vajon mik lehetnek azok a „kötelességek”, melyekre rá kell ébrednünk napjainkban.
Amikor megkeresztelkedünk, szövetséget kötünk. Robert D. Hales elder azt tanította: „Amikor szövetségeket kötünk, és betartjuk azokat, kilépünk a világból, és belépünk Isten királyságába.”4
Megváltozunk. Másképp nézünk ki és másképp viselkedünk. Más dolgokat hallgatunk, olvasunk és mondunk, és megváltozik az öltözködésünk is, mert Isten leányaivá válunk, akiket szövetség köt Őhozzá.
Amikor konfirmálnak bennünket, elnyerjük a Szentlélek ajándékát, annak jogát, hogy az Istenség egyik tagjának befolyása állandóan elkísérjen bennünket, hogy irányítson, megvigasztaljon és megvédjen minket. Figyelmeztet, amikor kísértést érzünk, hogy eltávolodjunk a szövetségeinktől, vissza a világba. Boyd K. Packer elnök azt tanítja, hogy egyikünk sem „fog úgy komoly hibát elkövetni, hogy előtte ne kapna figyelmeztetést a Szentlélek sugalmazásai által”5.
Ahhoz, hogy elnyerjük ezt az ajándékot és mindig velünk legyen a Lélek, érdemesnek kell lennünk, és éberen figyelnünk kell szívünk állapotát. Vajon gyengéd a szívünk? Vajon alázatos a szívünk, tanítható a szívünk, szelíd a szívünk? Vagy fokozatosan megkeményedett a szívünk, miközben túl sok zajt engedtünk be a világból, ami elterelte figyelmünket a Lélektől érkező gyengéd késztetésekről?
Amikor megkeresztelkedtünk, megváltozott a szívünk, és ráébredt Istenre. Halandó utazásunk során rendszeresen fel kell tennünk magunknak a kérdést: „…ha megtapasztalt[am] már egy szívbéli változást, …tud[ok]-e most úgy érezni?”6 És ha nem, akkor miért nem?
A korai szentek közül sokan „megtapasztal[ták] ezt a hatalmas változást a szív[ükben]”7. Ez arra sarkallta őket, hogy részesüljenek a templomi áldásokban, melyek megerősítették őket kötelességeik teljesítésében. A korai szentek Nauvooban „egész nap, késő éjszakába nyúlóan”8 jártak a templomba, hogy részesüljenek a szertartásokban, és szövetségeket kössenek, mielőtt megkezdik a vándorlásukat nyugat felé.
Sarah Rich, egy segítőegyleti nőtestvér Naouvooban, ezt mondta: „Rengeteg áldást kaptunk az Úr házában, melyek örömet és vigaszt nyújtottak minden fájdalmunk közepette, valamint táplálták Istenbe vetett hitünket. Tudtuk, hogy Ő vezetni és támogatni fog minket az előttünk álló, ismeretlenbe vezető út során.”9
A Szabadítóba vetett hitük miatt megváltozott szívvel az Ő engesztelésének erejére támaszkodtak. Ráébredtek a cselekvés szükségességére. Mélyen a szívükben tudták, hogy van Valaki – a Szabadító –, aki megérti az ő személyes nehézségeiket, mert elszenvedte azokat értük a Gecsemáné kertjében és a kereszten. Érezte félelmeiket, kétségeiket, fájdalmukat és magányukat. Elszenvedte a bánatukat, az üldöztetésüket, az éhségüket, a fáradtságukat és a veszteségeiket. És mivel Ő elszenvedte mindezeket, bátran mondhatja nekik: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.”10
És ezt is tették. Bíztak a prófétájukban, és követték őt. Tudták, hogy az út hosszú lesz, a feladatuk pedig nehéz. Tudták, hogy áldozatokat kell hozniuk, ám hitük és a szövetségeikhez való ragaszkodásuk által támogatva lelkileg felkészültek voltak.
Mielőtt elhagyták Nauvoot, a szentek egy csoportja üzenetet hagyott a templom dísztermében, melyet el kellett hagyniuk. Az üzenet így szólt: „Az Úr látta áldozatunkat: kövessetek minket!”11
Nemrég végigjártam egy pionír útvonalat az egyházközségünk fiatal férfiaival és fiatal nőivel. Minden reggel feltettem magamnak a kérdést: „Vajon mi az én áldozatom? Hogyan követem őket?”
Az út második napján 13 kilométeren át húztuk a kézikocsiainkat, amikor elérkeztünk egy szakaszhoz, melyet úgy hívtak: „a nő húzza”. Ezen a ponton a férfiak és a nők különváltak, és a férfiakat felküldték a domb tetejére. Amikor mi, nők, elkezdtük felhúzni a kézikocsikat, felnéztem, és láttam, hogy a papságviselő fivéreink, fiatalok és idősek, felsorakoztak az út két oldalán, levették a kalapjukat, és így tisztelegtek a nők előtt.
Kezdetben könnyű volt az út, ám hamarosan mély homokban kellett gyalogolnunk, a domb pedig egyre meredekebb lett. Fejemet lehajtva, minden erőmet bevetve húztam a kocsimat, mikor egyszer csak lökést éreztem hátulról. Felnéztem, és láttam, hogy Lexi, az egyik fiatal nőnk és szomszédom jött a segítségemre. Ő már felhúzta a kocsiját a dombtetőre, és mivel látta, hogy segítségre szorulunk, visszasietett. Amikor felértünk, annyira szerettem volna visszafutni segíteni a mögöttem jövőknek, de alig kaptam levegőt, a szívem pedig olyan hevesen vert, hogy a szívroham szó nem egyszer eszembe jutott! Mély hálával figyeltem, ahogy más fiatal nők is leteszik a kézikocsijukat, és visszasietnek segíteni.
Miután mindenki felért a dombtetőre, egy kis időt arra szántunk, hogy leírjuk érzéseinket a naplónkba. Én ezt írtam: „Nem készültem fel eléggé fizikailag, így nem volt erőm segíteni az engem követőknek. Talán soha többé nem kell újra kézikocsit húznom, de lelkileg soha nem szeretném cserbenhagyni a nőtestvéreimet – soha!”
Szent élmény volt ez, amely lelkileg ráébresztett azon kötelességeimre, melyekkel a családomnak és másoknak tartozom. Az út további részében átgondoltam, mi mindent tanultam e szakasz során.
Először is azokra a nőtestvérekre gondoltam, akik egyedül húzták, és akik még ma is egyedül húzzák a kézikocsijukat. Azokban a korai kézikocsis társaságokban a nők közel 20 százaléka egyedül volt, legalábbis az út egy részén. Ezek a nőtestvérek nem voltak házasok, elváltak vagy özvegyek voltak. Sok egyedülálló édesanya volt közöttük.12 Mind együtt húzták a kocsikat – szövetséges leányok, fiatalok és idősek, más-más életkörülményekkel, ugyanazon az úton haladva, ugyanazon cél által vezérelve.
Azok, akik visszaszaladtak, hogy segítsenek nőtestvéreiknek, látható és láthatatlan megmentőkre emlékeztettek engem, akik gyorsan felismerik a szükségleteinket, és cselekednek.
Visszaemlékeztem az Úr szavaira: „…arcotok előtt járok majd. Ott leszek a jobb és a bal kezeteken, és Lelkem a szívetekben lesz, angyalaim pedig körülöttetek, hogy hordozzanak.”13
Az út két oldalán hithű, engedelmes, a szövetségüket betartó férfiak sorakoztak fel. Papsági hatalmuk – a hatalom, melyet Isten arra használ, hogy minden gyermekét megáldja – felemelt, megerősített és támogatott minket. Jól szemléltették, hogy soha nem vagyunk egyedül. Mindig velünk lehet ez a hatalom, ha betartjuk a szövetségeinket.
Eszembe jutottak azok a férfiak, akiket elválasztottak a családjuktól az út során, s így azoknak egyedül kellett húzniuk a kocsikat. Sok férfi halt meg az úton. Néhány fiú hátramaradt, hogy missziót szolgáljon a saját hazájában. Mások kivándoroltak, hogy előkészítsék családjuk érkezését a Sóstó-völgyben. Néhányan pedig saját döntésük miatt voltak távol, mert nem akarták betartani a szövetségeiket.
A korai szentekhez hasonlóan ma is sokan vannak, akik nem ideális körülmények között élnek. Mi továbbra is az ideálisat tanítjuk és arra törekszünk, mert tudjuk, hogy ha folyamatosan törekszünk rá, akkor fejlődni fogunk az út során, és felkészülünk azon lehetőségekre, hogy elnyerjünk minden megígért áldást, miközben „az Úrban bíz[unk]”14.
Mindannyiunknak voltak és továbbra is lesznek nehézségeink az életünkben. E halandó élet a próbatétel ideje, és folyamatosan lehetőségünk lesz az önrendelkezésünket használni, és azt választani, hogy tanulunk a nehézségeinkből, melyek bizonyosan utolérnek minket.
Isten leányaiként hittel folytatjuk utunkat, mert felismerjük, amit Thomas S. Monson elnök is tanított, hogy „a templomokban elnyert szabadító szertartások, melyek lehetővé teszik számunkra, hogy egy nap majd örökkévaló családi egységekben térhessünk vissza Mennyei Atyánkhoz, valamint a magasságból jövő áldásokkal és hatalommal való felruházásunk minden áldozatot és erőfeszítést megér”15.
Nem elég csupán rajta lenni az úton; rá kell ébrednünk a kötelességeinkre, és hittel kell továbbhaladnunk, miközben az engesztelés vigasztaló, megerősítő, képessé tévő és gyógyító erejére támaszkodunk.
Nőtestvérek, szeretlek benneteket. Nem ismerem mindannyiótokat személyesen, de tudom, kik vagytok! Szövetségeinket betartó leányok vagyunk az Ő királyságában, és szövetségeinken keresztül hatalommal vagyunk felruházva – fel vagyunk készülve, hogy elvégezzük a kötelességeinket.
A Segítőegylet felkészíti a nőket az örök élet áldásaira azáltal, hogy ráébreszt bennünket lelkileg, hogy növeljük a hitünket és a személyes igazlelkűségünket. Kezdjük saját magunkkal! Kezdjük ott, ahol vagyunk! Kezdjük el már ma! Amikor lelkileg éberek vagyunk, még inkább képesek vagyunk megerősíteni a családunkat és az otthonunkat, és még jobban tudunk segíteni másoknak.
Ez a szabadítás munkája, az engesztelés megerősítő és képessé tévő hatalma pedig mindezt lehetővé teszi. Ébredjünk rá, kik vagyunk! Ébredjünk rá a kötelességeinkre! Mennyei Atyánk leányai vagyunk, aki szeret bennünket. Erről teszem bizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.