Tartsatok igényt szövetségeitek áldásaira

Linda S. Reeves

második tanácsos a Segítőegylet Általános Elnökségében

Miközben megújítjuk és tiszteljük a szövetségeinket, terheink könnyebbek lesznek, és folyamatosan tisztulhatunk és erősödhetünk.

Nőtestvérek! Milyen csodálatos újra együtt lenni veletek!

Nemrég találkoztam egy asszonnyal, aki a keresztelőjére készült. Ezen a konkrét vasárnapon három kilométert gyalogolt a sárban, hogy eljusson az istentiszteletre. Ahogy megérkezett, első útja a mosdóba vezetett, ahol levette a sáros ruháját, kimosta, majd tiszta vasárnapi ruhát öltött magára. A segítőegyleti gyűlésen elmesélte megtérése történetét. Megérintett arra irányuló mély vágya, hogy a bűnbánat és a Szabadító engesztelő áldozata által újra tiszta és szeplőtlen legyen, továbbá azon hajlandósága is, hogy feladja a „régi életét”, hogy szent szövetségeket köthessen Mennyei Atyánkkal. Szakított a barátjával; függőségeket küzdött le, hogy be tudja tartani a Bölcsesség szavát; otthagyta a vasárnapi munkáját; és számos szerettének barátságát veszítette el, amikor bejelentette, hogy meg szeretne keresztelkedni. Oly nagyon sóvárgott az után, hogy elhagyja az összes bűnét, hogy tisztára mossák a keresztelővízben, és érezze a Szabadító megváltó szeretetét. Vágyai arra ösztönöztek engem aznap reggel, hogy én is tiszta akarjak lenni fizikailag és lelkileg egyaránt.

Tudjuk, hogy közületek sokan hoztak hasonló áldozatokat, amikor megéreztétek a Szentlélek tanúságát, és arra vágytatok, hogy bűnbánatot tartsatok, megkeresztelkedjetek és tiszták legyetek. Talán nincs még egy olyan időszak, amikor gazdagabban érezzük a Szabadító mennyei szeretetét, mint amikor bűnbánatot tartunk és érezzük, hogy szerető, kitárt karjaival átölel bennünket, és szeretetéről és elfogadásáról biztosít minket.

Néhány vasárnappal ezelőtt, miközben az úrvacsorai imát hallgattam, nagyon megérintett, ahogy a pap minden egyes szót mély átérzéssel ejtett ki. Később felhívtam ezt a papot, hogy köszönetet mondjak, amiért segített nekem és a gyülekezetnek hatalmas lelki élménnyé tenni az úrvacsorát. Mivel nem volt otthon, az édesanyjával beszéltem, aki így válaszolt: „Nagyon boldog lesz, ha megtudja, hogy telefonált. Ez volt az első alkalom, hogy ő mondta az úrvacsorai imát. Együtt készültünk rá, beszélgettünk az úrvacsora fontosságáról, valamint a Szabadítóval kötött keresztelési szövetségeink érdemes megújításáról.” Ó, mennyire szeretem ezt a drága édesanyát, amiért tanított a fiának a keresztelési szövetségek erejéről, valamint arról, hogy miként segíthet az egyházközség tagjainak érezni ezt az erőt.

Egy másik édesanya, akit ismerek, évekig egyedül ült istentiszteleten a négy kisgyermekével. Mivel ritkán tudott az úrvacsora alatt a Szabadítóra koncentrálni, egy tervvel állt elő. Most már minden szombaton próbál időt szakítani arra, hogy átgondolja a hetét, a szövetségeit, és hogy mit kell megbánnia. „Így aztán – mondja –, nem számít, milyen élményem van vasárnap a gyermekeimmel, felkészültem rá, hogy vegyek az úrvacsorából, megújítsam a szövetségeimet, és érezzem az engesztelés megtisztító erejét.”

Drága nőtestvérek, vajon miért tulajdonít a Szabadító oly nagy jelentőséget az úrvacsorának? Milyen fontos szerepet játszik keresztelési szövetségeink eme hetenkénti megújítása az életünkben? Felismerjük-e vajon a Szabadító azon képességét, hogy minden héten teljesen megtisztíthat bennünket, ha érdemesen és elgondolkodva veszünk az úrvacsorából? Boyd K. Packer elnök a következőkről tett bizonyságot: „Ez az [ígérete] Jézus Krisztus evangéliumának és engesztelésének: …élet[ünk] végén úgy haladhat[unk] át a fátyolon, hogy megbán[tuk] a bűnei[nket] és Krisztus vére által tisztává tétet[tünk]”¹.

Az elnökségünk hatalmas örömöt érez, amikor a nőtestvéreink és a családjaik szövetségeket kötnek és tartanak meg. Ugyanakkor a szívünk szakad meg azokért, akik hatalmas nehézségeket élnek át, amiért szeretteik megszegik a szövetségeiket. Jákób prófétát, Nefi fivérét, arra kérte az Úr, hogy beszéljen fivéreinek napjaik igazlelkű asszonyairól és gyermekeiről. Tanúságomat teszem, hogy szavai kifejezetten a mi időnkre lettek megőrizve. A próféta úgy beszél hozzánk, mintha maga a Szabadító tenné. Jákóbra „aggodalom súlya nehezed[ett]”, miközben a férjeknek és az apáknak bizonyságát tette:

„…elkeserít, hogy oly szókimondó beszédet kell használnom… feleségeitek és gyermekeitek előtt, akik közül sokaknak rendkívül gyengédek, szeplőtelenek és finomak az érzéseik…

[Sz]ívük zokogása Istenhez hatol fel ellenetek. …sok szív meghalt, mély sebektől áthatva.”²

A szövetségeiket megtartó nőknek és gyermekeknek – az ő idejében és a miénkben egyaránt – Jákób ezt ígéri:

„Szilárd elmével tekintsetek Istenre, és rendkívüli hittel imádkozzatok hozzá, és ő meg fog vigasztalni a megpróbáltatásaitokban…

[E]meljétek fel a fejeteket és fogadjátok be Isten örömet adó szavát, és lakmározzatok a szeretetén”³.

Nőtestvérek, tanúságomat teszem arról, mekkora ereje és hatalma van az imának, miközben kifejezzük Mennyei Atyánknak a legmélyebb fájdalmainkat és vágyainkat, és tanúságomat teszem a válaszokról, melyeket a szentírások és az élő próféták szavain „lakmározva” kapunk.

Mintegy három évvel ezelőtt pusztító tűz rombolta le a szeretett, történelmi jelentőségű Provo tabernákulum belsejét Utah államban. Az épület elvesztését óriási tragédiának vélték mind a közösség, mind pedig az egyház tagjai. Sokan így tűnődtek: „Miért hagyta az Úr, hogy ez történjen? Bizonyára meg tudta volna akadályozni, hogy tűz üssön ki, vagy megállíthatta volna a pusztító lángokat.”

Tíz hónappal később, a 2011. évi októberi általános konferencián, mindenkinek elakadt a lélegzete, amikor Thomas S. Monson elnök bejelentette: a szinte teljesen lerombolt tabernákulumból szent templom lesz – az Úr háza! Abban a pillanatban már mi is világosan láttuk, amit az Úr mindig is tudott! Nem Ő okozta a tüzet, de hagyta, hogy a tűz lerombolja az épület belsejét. Ő már pompás templomként látta a tabernákulumot – szent, örökkévaló szövetségek megkötésének állandó helyeként.⁴

Drága nőtestvéreim! Az Úr engedi, hogy próbára tegyenek minket, néha tűrésünk legfelső határáig. Láttuk már, ahogy szeretteink – vagy akár saját magunk – életét jelképes értelemben felemésztették a lángok, és eltűnődtünk, vajon egy szerető és törődő Mennyei Atya miért engedi, hogy ilyen dolgok megtörténjenek. Ő azonban nem hagy minket a hamuban; kitárt karokkal áll, és buzgón hív minket, hogy jöjjünk Hozzá. Pompás templomokká építi az életünket, ahol Lelke örökké lakozhat.

A Tan és a szövetségek 58:3–4-ben az Úr ezt mondja:

„Természetes szemetekkel jelenleg nem láthatjátok Istenetek tervét azon dolgokat illetően, amelyek ezután jönnek, és a dicsőséget, amely sok megpróbáltatást követ.

Mert sok megpróbáltatás után jönnek az áldások. Eljön tehát a nap, amikor sok dicsőséggel koronáztattok meg”.

Nőtestvérek, bizonyságomat teszem, hogy az Úrnak terve van mindannyiunk életével. Semmi sem döbbenti vagy lepi meg, ami történik. Ő mindent tud, és mindenkit szeret. Alig várja, hogy segítsen nekünk, megvigasztaljon minket, és enyhítsen a fájdalmunkon, amint bízunk az engesztelés erejében és tiszteljük a szövetségeinket. Az általunk tapasztalt próbatételek és nehézségek lesznek talán pont azok a dolgok, melyek oda vezetnek minket, hogy Hozzá jöjjünk és ragaszkodjunk a szövetségeinkhez, hogy visszatérhessünk a jelenlétébe és elnyerjük mindazt, amivel az Atya rendelkezik.

Idén szükségem volt rá és azt akartam, hogy még mélyebben érezzem az Úr szeretetét, hogy személyes kinyilatkoztatásokat kapjak, hogy jobban értsem a templomi szövetségeimet, és könnyebbek legyenek a terheim. Miközben kifejezetten ezekért az áldásokért imádkoztam, éreztem, ahogy a Lélek a templom felé irányít engem, és arra ösztönöz, hogy még figyelmesebben hallgassam a számomra kijelentett áldások szavait. Bizonyságomat teszem, hogy miközben még figyelmesebben hallgattam, és megpróbáltam hitet gyakorolni, az Úr irgalmas volt hozzám, és segített könnyíteni a terheimen. Segített hatalmas békességet éreznem azon imák felől, melyekre még nem kaptam választ. Az Úr kötve van, hogy betartsa az ígéreteit, amikor megtartjuk a szövetségeinket és hitet gyakorlunk.⁵ Jöjjetek a templomba, drága nőtestvérek, és tartsatok igényt az áldásaitokra!

Szeretnék még egy módot említeni, amely által önbizalmat és hitet nyerhetünk. Mi, nők, néha hajlamosak vagyunk rá, hogy nagyon kritikusan szemléljük magunkat. Az ilyen időszakokban törekedjünk a Lélekre, és tegyük fel a kérdést: „Az Úr szeretné, hogy így gondolkodjak magamról, vagy éppen Sátán próbál elnyomni?” Emlékezzetek Mennyei Atyánk természetére, kinek szeretete tökéletes és végtelen.⁶ Ő nem rombolni, hanem építeni akar minket.

Az egyház tagjaiként néha azt érezhetjük, hogy „tökéletes utolsó napi szent család” tagjainak kell lennünk ahhoz, hogy az Úr elfogadjon minket. Gyakran kevésnek vagy kívülállónak érezzük magunkat a királyságban, ha azt látjuk, hogy nem illünk a képbe. Drága nőtestvérek, végső soron az fog számítani Mennyei Atyánknak, hogy mennyire tartottuk be a szövetségeinket, és mennyire próbáltuk a Szabadítónk, Jézus Krisztus példáját követni.

Tanúságomat teszem, hogy Jézus Krisztus a Szabadítónk és a Megváltónk. Az Ő engesztelő áldozatának köszönhetően hetente megtisztulhatunk, ha érdemesen veszünk az úrvacsorából. Miközben megújítjuk és tiszteljük a szövetségeinket, terheink könnyebbek lesznek, és folyamatosan tisztulhatunk és erősödhetünk, hogy életünk végén érdemesnek találjanak minket arra, hogy elnyerjük a felmagasztosulást és az örök életet. Ezekről teszek bizonyságot szeretett Szabadítónk, Jézus Krisztus nevében, ámen.