Az unokáimhoz
Henry B. Eyring elnök
első tanácsos az Első Elnökségben
Van egy mindenen átívelő parancsolat, amely segíteni fog nekünk szembenézni a kihívásokkal, és a boldog családi élet szívéhez vezet.
Két legidősebb unokánk az idén fog házasságot kötni. Néhány éven belül valószínűleg további 10 unokatestvérük jut el arra a pontra az életében, amikor követik majd őket a családalapítás csodás világába.
Ez a boldog eshetőség mély tűnődésre késztetett, amikor tanácsért fordultak hozzám. Alapvetően ezt kérdezték: „Milyen döntéseket hozhatok, amelyek boldogságra fognak vezetni engem?” Másrészről pedig: „Milyen döntések fognak nagy valószínűséggel boldogtalanságra vezetni?”
Mennyei Atyánk mindannyiunkat egyedivé teremtett. Nincs köztünk két olyan ember, akinek ugyanazon tapasztalatai lennének. Nincs két egyforma család. Így aztán nem meglepő, hogy nehéz tanácsot adni arra vonatkozóan, hogy milyen döntések vezetnek a családi boldogsághoz. Szerető Mennyei Atyánk azonban ugyanazt az ösvényt szabta meg a boldogság felé minden gyermeke számára. Bármilyenek legyenek is személyes jellemvonásaink vagy élményeink, csak egyetlen terv létezik a boldogságra. Ez a terv pedig Isten összes parancsolatának betartásában rejlik.
Mindannyiunk számára – ideértve a házasságkötést fontolgató unokáimat is – van egy mindenen átívelő parancsolat, amely segíteni fog nekünk szembenézni a kihívásokkal, és a boldog családi élet szívéhez vezet. Minden kapcsolatra vonatkozik, a körülményektől függetlenül. Újra és újra felhangzik a szentírásokban és a napjainkban élő próféták tanításaiban. Hadd olvassam fel, hogyan fogalmazza meg a Biblia az Úr tanácsát mindazok számára, akik mindörökre együtt szeretnének élni szeretetteljes boldogságban:
„És megkérdé őt közülök egy törvénytudó, kisértvén őt, és mondván:
Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben?
Jézus pedig monda néki: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.
Ez az első és nagy parancsolat.
A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.
E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.”1
Ebből az egyszerű kijelentésből nem nehéz összefoglalni mindazt, amit arról tanultam, hogy milyen döntések vezetnek a családi boldogsághoz. Ezzel a kérdéssel kezdem: „Milyen döntések vezettek el engem afelé, hogy teljes szívemből, teljes lelkemből és teljes elmémből szeressem az Urat?” Számomra ezt az a döntést jelentette, hogy oda helyezem magam, ahol érezhetem a megbocsátás örömét az Úr engesztelése által.
Évekkel ezelőtt megkereszteltem egy fiatalembert az új-mexikói Albuquerque-ben, akit misszionárius társammal tanítottunk. A víz alá merítettem a fiatalembert, majd újra kiemeltem. Körülbelül velem egy magasnak kellett lennie, mert közvetlenül a fülembe beszélt. A medence vizétől nedvesen, könnyeitől áztatta arccal és örömmel a hangjában ezt mondta: „Tiszta vagyok, tiszta vagyok!”
Ugyanilyen örömkönnyeket láttam egy olyan ember szemében, aki felidézte nekem Isten egy apostolának a szavait, aki azt mondta neki egy átható és gyengéd interjú után: „Megbocsátok neked az Úr nevében. Ő meg fogja neked adni a megbocsátás bizonyosságát, a maga idejében és a maga módján.” És meg is tette.
Tanúja voltam, miért mondhatja az Úr azt, hogy amikor megbocsátja a bűnöket, többé nem emlékszik rájuk. Az engesztelés ereje által olyan emberek, akiket jól ismerek és szeretek, újjászülettek, és a bűn hatásai eltöröltettek. Szívemet eltöltötte a szeretet a Szabadító iránt és szerető Atyja iránt, aki elküldte Őt.
Ez a csodálatos áldás azáltal adatott meg, hogy arra buzdítottam azokat, akiket szeretek, hogy forduljanak a Szabadítóhoz, hogy csillapítsa fájdalmukat, ahogyan csak Ő képes megtenni. Ezért biztatok mindenkit, akit szeretek, hogy fogadjanak el és magasztaljanak fel minden elhívást, amelyet az egyházban eléjük tárnak. Ez a döntés egyike a családi boldogság fő kulcsainak.
Az élet minden szakaszán tapasztalható nyomás arra kísérthet minket, hogy elutasítsuk vagy elhanyagoljuk a Szabadító szolgálatára szólító elhívásokat. Ez lelki veszélybe sodorhat minket, a házastársunkat és a családunkat. Az elhívások közül némelyik jelentéktelennek tűnhet, de az én életem és a családom élete jobbá lett azáltal, hogy elfogadtam egy diakónusok kvóruma tanítására szólító elhívást. Éreztem azoknak a diakónusoknak a Szabadító iránti szeretetét, és az Úr szeretetét is őirántuk.
Láttam ugyanezt megtörténni egy korábbi cövek- és misszióelnök életében, amikor elfogadott egy tanítók kvóruma tanácsadói elhívást. Ismerek másvalakit is, aki püspök, később pedig területi hetvenes volt, akit az Úr arra használt, hogy vigaszt nyújtson egy fiúnak a tanítók kvórumában, aki megsérült egy balesetben. Az e szolgálatból fakadó csodák sok ember életét érintették meg, köztük az enyémet is, és elmélyítették a Szabadító iránti szeretetüket.
Mások szolgálata során nagy valószínűséggel esedezni fogunk a Szentlélek társaságáért. Az Úr szolgálatában elért siker mindig a saját erőnket meghaladó csodákat fog eredményezni. A komolyan lázadó gyermekével szembenéző szülő tudja, hogy ez igaz, csakúgy, mint az a látogatótanító, akit vigaszért keresett fel egy nőtestvér, amikor férje bejelentette, hogy elhagyja. Mindkét szolga hálás azért, hogy aznap reggel imádkozott, hogy az Úr küldje társául a Szentlelket.
Csak a Szentlélek társaságával kísérve remélhetjük, hogy egyenlő igában, viszályoktól mentes házasságban leszünk. Láttam, hogy ez a társaság alapvető fontosságú a házasságban tapasztalható boldogsághoz. Az eggyé válás csodájához a menny segítségére van szükség, és időbe telik. Az a célunk, hogy örökké együtt éljünk a Mennyei Atya és a Szabadítónk jelenlétében.
Édesapám és édesanyám nagyon különbözött egymástól. Az édesanyám énekes és képzőművész volt. Édesapám imádta a kémiát. Egyszer egy szimfonikus zenekari koncerten édesanyám meglepődött, amikor édesapám felállt és kifelé indult a taps előtt. Anya megkérdezte, hová megy. Apa teljes ártatlanságban felelte: „Hiszen vége van, nem?” Csupán a Szentlélek gyengéd hatása vitte el eleve a koncertterembe a feleségével, és az vitte oda vissza újból és újból.
Édesanyám 16 évig élt New Jersey-ben, hogy édesapám kutatásból és kémiatanításból tarthassa el a családját. Anya számára áldozatot jelentett, hogy messze került özvegy édesanyjától és egyedülálló nővérétől, aki gondját viselte nagymamának a régi családi farmon. Mindketten azalatt az idő alatt hunytak el, amíg anya a távoli New Jersey-ben élt. Soha máskor nem láttam anyát sírni.
Évekkel később édesapám kapott egy utahi állásajánlatot. Megkérdezte anyától, ismét teljesen ártatlanul: „Mildred, szerinted mit tegyek?”
Anya azt felelte: „Henry, tedd azt, amit a legjobbnak gondolsz.”
Apa elutasította az állásajánlatot. Másnap reggel anya levelet írt apának. Bárcsak még a birtokomban lenne! Emlékszem, azt mondta neki: „Ne itt nyisd fel! Menj be az irodába, és ott nyisd fel.” Feddéssel kezdődött. Apa sok évvel azelőtt ígéretet tett, hogy ha bármikor lehetősége adódik, visszaviszi anyámat a családja közelébe. Apát meglepte anya haragja. Nem emlékezett felesége szíve vágyára. Azon nyomban üzenetet küldött, hogy elfogadja a felkínált álláslehetőséget.
Aztán így szólt: „Mildred, de hát miért nem mondtad?”
Anya így felelt: „Emlékezned kellett volna.”
Apa később mindig saját döntéseként emlegette a Utahba költözést, soha nem szakmai karrierje feláldozásaként. Elnyerték az eggyé válás csodáját. Jobb lett volna, ha apát a Szentlélek emlékeztette volna az évekkel azelőtt tett ígéretére. Mindamellett lehetővé tette a Szentlélek számára, hogy meglágyítsa a szívét, hogy anyám döntése a sajátjává legyen.
Mennyei Atyánk tökéletesen lát előre mindent. Mindannyiunkat ismer, és ismeri a jövőnket is. Tudja, milyen nehézségeken fogunk keresztülmenni. Elküldte Fiát szenvedni, hogy Jézus tudhassa, hogyan segítsen meg minket minden megpróbáltatásunkban.
Tudjuk, hogy a Mennyei Atyának vannak olyan gyermekei ezen a világon, akik néha a bűnt és a nagyfokú boldogtalanságot választják. Ezért küldte el Elsőszülöttjét, hogy a Megváltónk legyen – ez volt a szeretet mindenkori legnagyobb megnyilvánulása. Ezért kell számítanunk arra, hogy Isten segítségére és időre lesz szükségünk, hogy megcsiszolódjunk az örök életre, és hogy Atyánkkal élhessünk.
Próbára fog tenni minket a családi élet. Isten többek között azért adta nekünk a halandóság ajándékát, hogy próbatételek által megerősítsen minket. Ez különösen igaz lesz a családi életre, ahol hatalmas örömöt, emellett pedig hatalmas bánatot és kihívásokat fogunk megtapasztalni, amelyek időnként erőnket meghaladónak tűnhetnek.
George Q. Cannon elnök a következőket mondta arról, hogy Isten előkészített titeket és engem és a gyermekeinket az előttünk álló próbatételekre: „Nincsen közöttünk senki, akire ne áradt volna ki Isten szeretete. Nincsen közöttünk senki, akit Isten ne gondozott és dédelgetett volna. Nincsen közöttünk senki, akit Isten ne akart volna megszabadítani, és akinek a megszabadításához ki ne dolgozta volna annak módját. Nincsen közöttünk senki, akit illetően Isten ne adott volna megbízást az angyalainak. Saját szemünkben és mások szemében jelentéktelennek és megvetendőnek tűnhetünk, de attól még az igazság változatlanul fennáll, hogy mi Isten gyermekei vagyunk, és Ő valóban megbízást adott angyalainak – erővel és hatalommal teli láthatatlan lényeknek – velünk kapcsolatban, ők pedig őrködnek felettünk és védelmeznek minket.”2
Igaz, amit Cannon elnök tanított. Szükségetek lesz erre a bizonyosságra, ahogyan nekem is szükségem volt rá, és rá támaszkodtam.
Imádkoztam már hittel, hogy valaki, akit szeretek, keresse és érezze meg az engesztelés erejét. Imádkoztam már hittel, hogy emberi alakot öltött angyalok siessenek a segítségükre, és meg is tették.
Isten megalkotta a módját minden egyes gyermeke megszabadításának. Sokak számára ennek részét képezi, hogy olyan testvér vagy nagyszülő mellé kerülnek, akik feltétel nélkül szeretik őket, bármit tegyenek is.
Évekkel ezelőtt egy barátom mesélt a nagymamájáról. Teljes életet élt, mindig hű volt az Úrhoz és az Ő egyházához. Egyik unokája azonban a bűn útjára lépett. Végezetül börtönbüntetésre ítélték. Barátom felidézte, amint nagymamája – miközben börtönben lévő unokájához autózott látogatóba – könnyekkel a szemében e szavakat mondta imájában nagy gyötrelmek közepette: „Megpróbáltam jó életet élni. Miért, miért következett be mégis unokám e tragédiája, aki most romba döntötte az egész életét?”
A válasz e szavakkal érkezett az elméjében: „Azért adtam őt neked, mert tudtam, hogy te mindig szeretni tudod és szeretni fogod, mindegy, mit tett.”
Csodálatos leckét rejt ez mindannyiunk számára. Nem lesz egyszerű a szerető szülők és nagyszülők, és Isten minden szolgája útja ebben a hanyatló világban. Nem kényszeríthetjük arra Isten gyermekeit, hogy válasszák a boldogság útját. Isten nem teheti ezt az önrendelkezés miatt, amelyet megadott nekünk.
Mennyei Atyánk és Szeretett Fia Isten minden gyermekét szeretik, nem számít, hogyan döntenek abban, hogy mit tesznek és mivé válnak. A Szabadító megfizette az árat minden bűnért, nem számít, milyen förtelmes bűnről is van szó. Bár igazságnak kell lennie, kitárja az igazságot meg nem lopó irgalom lehetőségét.
Alma e szavakkal fejezte ki ezt a reménységet fiának, Koriántonnak: „Az igazságosság szerint a megváltás terve tehát csak az ember bűnbánatának feltételével valósulhatott meg ebben a próbatételi állapotban, igen, ebben az előkészítő állapotban; mert ha nem lennének ezek a feltételek, akkor az irgalom csak úgy léphetne érvénybe, hogy megsemmisítené az igazságosság munkáját. Most, az igazságosság munkája nem semmisíthető meg; mert ha így lenne, akkor Isten megszűnne Isten lenni.”3
Üzenetem tehát úgy szól unokáim és mindannyiunk számára, akik örökkévaló családokat próbálunk kovácsolni, hogy biztosított az öröm a hithűek számára. Mielőtt a világ lett volna, szerető Atyánk a mennyben és Szeretett Fia szerették azokat, akikről tudták, hogy tévelyegni fognak, és munkálkodtak velük. Isten mindörökké szeretni fogja őket.
Nektek megadatott az az előny, hogy tudjátok: a lelkek világában megismerték a szabadítás tervét az ott kapott tanításokból. Ők és ti elég hithűeknek bizonyultatok ahhoz, hogy ide jöhessetek a világra, míg sokan másoknak ez nem adatott meg.
A Szentlélek minden igazságot az emlékezetünkbe idéz majd. Ezt nem erőltethetjük rá másokra, de láttathatjuk a saját életünkben. Mindig bátorságot meríthetünk abból a bizonyosságból, hogy egykoron mindannyian éreztük annak örömét, hogy együtt lehettünk Mennyei Atyánk szeretett családjának tagjaiként. Isten segítségével mindannyian újra érezhetjük ezt a reménységet és örömöt. Azért imádkozom, hogy ez így legyen mindannyiunkkal, az Úr Jézus Krisztus nevében, ámen.