Nem vagytok többé idegenek

Gérald Caussé püspök

első tanácsos az Elnöklő Püspökségben

Ebben az egyházban nincsenek idegenek és kivetettek. Csakis fivérek és nővérek vannak.

Mindannyiunkkal előfordult már, hogy valamilyen új helyzetben találtuk magunkat, melyben furán és bizonytalannak éreztük magunkat. Ugyanez történt a mi családunkkal is úgy öt évvel ezelőtt, miután Thomas S. Monson elnök elhívott, hogy az egyház általános felhatalmazottjaként szolgáljak. Az elhívás miatt a családunknak el kellett költöznie arról a csodálatos helyről, ahol már több mint két évtizede örömmel éltünk. A feleségemmel együtt még mindig emlékszünk a gyermekeink azonnali reakciójára, amikor tudomást szereztek erről a változásról. A 16 éves fiunk így kiáltott fel: „Egyáltalán nem gond. Ti mehettek, de én maradok!”

Rövidesen persze beleegyezett abba, hogy velünk tartson és hithűen fogadta az élet által elé tárt eme új lehetőséget. Az, hogy az elmúlt néhány évben egy új környezetben éltünk, a családunk számára élvezetes tanulási élménynek bizonyult, különösen az utolsó napi szentek jósága és szívélyes fogadtatásunk miatt. Mivel több különböző országban is éltünk már, megtanultuk méltányolni azt, hogy Isten népének egységessége világszerte mennyire valós és kézzelfogható.

Az elhívásomból adódóan sok országban jártam, ahol látogatásaim során kiváltságomban állt számos gyűlésen elnökölni. Amikor a különféle gyülekezetekre tekintek, gyakran látom, hogy az ott lévő egyháztagok számos különböző országot és kultúrát és nyelvet képviselnek. Az evangélium ezen adományozási korszakának egyik csodálatos jellege az, hogy nem korlátozódik egy bizonyos földrajzi területre vagy nemzetre. Globális és egyetemes. Isten Fiának dicsőséges visszatérésére készít fel azáltal, hogy „összegyűjti gyermekeit a föld négy szegletéből”¹.

Habár az egyháztagság összetétele egyre változatosabb, a szent örökségünk minden különbséget felülmúl. Egyháztagokként bebocsátást nyertünk Izráel házába. Testvérekké válunk, akik ugyanazon lelki örökség egyenrangú részesei. Isten azt az ígéretet tette Ábrahámnak, hogy mindazok, akik befogadják ezt az evangéliumot, az ő nevéről neveztetnek, és az ő magjához számláltatnak, és felkelnek, és atyjukként áldják őt.²

Mindenki, aki az egyház tagjává válik, a következő ígéretet kapta: „Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek.”³

A jövevények szó az angol nyelvben a latin extraneus szóból ered, melynek jelentése „külső” vagy „kívülről való”. Általában egy olyan illetőt jelképez, aki valamilyen okból „kívülálló”, akár a származása, kultúrája, nézetei vagy vallása miatt. Jézus Krisztus tanítványaiként, akik arra törekszenek, hogy világiasság nélkül éljenek a világban, néha mi is kívülállóknak érezzük magunkat. A legtöbb embernél jobban tudjuk azt, hogy bizonyos ajtók bezárulnak azok előtt, akiket másnak ítélnek meg.

A történelem során Isten népének mindig is megparancsolták, hogy törődjenek mindazokkal, akik jövevények vagy másnak látszanak. Az ősi időkben egy jövevényt ugyanolyan vendéglátásban részesítettek, mint egy özvegyet vagy árvát. Hozzájuk hasonlóan a jövevény is igen sebezhető volt, a túlélése pedig azok védelmén múlt, akik a helyi közösségből befogadták őt. Izráel népe ezzel kapcsolatban pontos utasításokat kapott: „Olyan legyen néktek a jövevény, a ki nálatok tartózkodik, mintha közületek való benszülött volna, és szeressed azt mint magadat, mert jövevények voltatok Égyiptom földén.”⁴

Földi szolgálata során Jézus olyan valakit példázott, aki sokkal többet tesz a vendégszeretet és a tolerancia csupán kötelességszerű gyakorlásánál. Azok, akiket a társadalom kizárt, akiket kiközösítettek és akiket a képmutatók tisztátalannak nyilvánítottak, az Ő könyörületében és tiszteletében részesültek. Egyenlő részt kaptak az Ő tanításaiból és szolgálatából.

A Szabadító például az akkoriban érvényben lévő szokásokkal ellentétben megszólította a szamáriai asszonyt is, hogy vizet kérjen tőle. Együtt evett a vám- és az adószedőkkel. Nem habozott odalépni a lepráshoz, hogy megérintse és meggyógyítsa őt. Egy római katona hitét méltatva azt mondta a sokaságnak: „Bizony mondom néktek, még az Izráelben sem találtam ilyen nagy hitet.”⁵

Jézus arra kért bennünket, hogy a tökéletes szeretet törvényét kövessük, mely egy egyetemes és feltételek nélkül adott ajándék. Ezt mondta:

„Mert ha azokat szeretitek, a kik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekszik-é?

És ha csak a ti atyátokfiait köszöntitek, mit cselekesztek másoknál többet? Nemde a vámszedők is nem azonképen cselekesznek-é?

Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.”⁶

Ebben az egyházban nincsenek idegenek és kivetettek. Csakis fivérek és nővérek vannak. Tudjuk, hogy van egy Örökkévaló Atyánk, és ez segít jobban átéreznünk azt a testvéri mivoltot, melynek a földön élő összes férfi és nő között léteznie kell.

A nyomorultak című regény egy része is jól szemlélteti azt, hogy a papságviselők miként bánhatnak azokkal, akikre mások jövevényként tekintenek. Jean Valjeant éppen csak kiengedték a börtönből. Hosszú út áll mögötte, amikor éhezve és szomjazva megérkezik egy kisvárosba, ahol élelmet és éjszakára szállást keres magának. Amikor jövetele híre elterjed, az ottani lakosok egymás után zárják be az ajtajukat előtte. A szálloda, a fogadó, de még a börtön sem hajlandó befogadni őt. Mindenhonnan elutasítják, elkergetik, kitiltják. Ereje végét járva végül a kisváros püspökének ajtaja előtt esik össze.

A jóságos lelkész teljességgel tisztában van Valjean előéletével, mégis a következő könyörületes szavakkal fogadja be a vándort az otthonába:

„Ez itt nem az én házam, ez Jézus Krisztus háza. Ez az ajtó nem kérdezi a belépőtől, hogy mi a neve, hanem csak azt, hogy van-e bánata. Ön szenved, éhes és szomjas; szívesen látom. […] Mi szükségem van nekem, hogy tudjam az ön nevét? Különben is, még mielőtt megmondta volna, volt önnek olyan neve, amit tudtam.

[Valjean] csodálkozva nyitotta tágra a szemeit.

– Igazán? Ön tudta, hogyan hívnak engem?

– Igen, felelte a püspök, önt úgy hívják, hogy fivérem.”⁷

Ebben az egyházban, az egyházközségeink és kvórumaink nem a mi tulajdonaink, hanem Jézus Krisztuséi. Bárki, aki belép a gyülekezeti házainkba, otthon kell, hogy érezze magát. Annak felelőssége, hogy mindenkit üdvözöljünk, egyre fontosabb. A világ, amelyben élünk, egyre jobban felbolydul. Az egyre szélesebb körben rendelkezésre álló közlekedési lehetőségek, a kommunikáció sebessége, valamint a gazdasági környezet globalizációja miatt a föld egyetlen hatalmas faluvá válik, ahol az emberek és nemzetek találkoznak, kapcsolatot teremtenek és úgy elegyednek egymással, mint azelőtt soha.

E hatalmas, világméretű változások a Mindenható Isten tervei szerint következnek be. Az Ő kiválasztottjainak összegyűjtése a föld négy szegletéből nem csupán azáltal jön létre, hogy misszionáriusok küldetnek messzi országokba, hanem a más helyekről a mi saját városainkba és környékünkre érkező emberek által is. Anélkül, hogy ennek tudatában lennének, sokakat az Úr vezet el olyan helyekre, ahol hallhatnak az evangéliumról és az Ő nyájához csatlakozhatnak.

Nagyon valószínű, hogy az egyházközségetekben lévő következő megtért egy olyan ember lesz, aki nem a szokásos baráti vagy ismerősi körötökbe tartozik. Ezt akár a megjelenéséből, az általa beszélt nyelvből, az öltözködéséből vagy bőrszínéből is észrevehetitek. Lehet, hogy ez az ember egy másik vallás szerint nevelkedett, és másféle háttérrel vagy életstílussal rendelkezik.

A barátkozás fontos papsági felelősség. Az ároni és melkisédeki papsági kvórumoknak a püspök irányítása alatt egységben kell dolgozniuk a nőtestvérekkel annak biztosítása érdekében, hogy mindenkit szeretettel és kedvesen fogadjanak. A házi- és látogatótanítók gondosan odafigyelnek arra, hogy senkiről se feledkezzenek meg, vagy hagyjanak figyelmen kívül.

Együtt kell dolgoznunk azon, hogy az egyházközségeinkben és gyülekezeteinkben lelki egységet kovácsoljunk. Isten népe között is ilyen tökéletes egység volt, miután Krisztus az amerikai földrészre látogatott. A feljegyzések szerint „…nem voltak…lámániták…, vagy bármilyen -iták, hanem egyek voltak; Krisztus gyermekei, Isten királyságának örökösei”⁸.

Egységet nem érhetünk el úgy, hogy figyelmen kívül hagyunk vagy elszigetelünk olyan egyháztagokat, akik mások vagy gyengébbek, és csak a hozzánk hasonlókkal barátkozunk. Éppen ellenkezőleg: egységességre csak úgy lehet szert tenni, hogy üdvözöljük és szolgáljuk azokat, akik újak, és akiknek valamilyen különleges szükségletük van. Ezek az emberek áldást jelentenek az egyház számára, és lehetőségeket biztosítanak nekünk arra, hogy szolgáljuk őket, és hogy ezáltal saját szívünket is megtisztítsuk.

Így hát, fivéreim, a mi felelősségünk az, hogy kezet nyújtsunk minden olyan ember felé, aki megjelenik az egyházi épületeink ajtajánál. Hálával és előítélet nélkül üdvözöljétek őket! Ha olyanok jönnek el az egyik gyűlésetekre, akiket nem ismertek, szívélyesen üdvözöljétek őket, és üljetek melléjük! Kérlek benneteket, hogy ti tegyétek meg az első lépést, hogy érezzék: szívesen látjátok és szeretitek őket, és ne arra várjatok, hogy ők jöjjenek oda hozzátok.

Az első találkozás után pedig gondolkozzatok el azon, hogy miként szolgálhatnátok őket. Egyszer hallottam egy egyházközségről, ahol két siket nőtestvér keresztelése után két csodálatos segítőegyleti nőtestvér úgy döntött, hogy megtanulják a jelnyelvet, hogy még jobban tudjanak majd kommunikálni az új megtértekkel. Mily csodálatos példája ez az evangéliumi testvéreink iránt mutatott szeretetnek!

Bizonyságomat teszem arról, hogy Mennyei Atyánk számára senki sem jövevény. Nincs olyan ember, akinek a lelke ne lenne becses az Ő számára. Péterrel együtt én is bizonyságomat teszem arról, hogy „nem személyválogató az Isten; Hanem minden nemzetben kedves ő előtte, a ki őt féli és igazságot cselekszik”⁹.

Imádkozom azért, hogy amikor az Úr összegyűjti az Ő nyáját az utolsó napon, mindannyiunknak ezt mondhassa: „Jövevény voltam, és befogadtatok engem.”

Mi pedig azt mondjuk neki: „Mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna?”

Ő pedig így válaszol nekünk: „Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”¹⁰

Jézus Krisztus nevében, ámen.