Folyamatosan, szilárdan kapaszkodva

Kevin S. Hamilton elder

a Hetvenektől

Mindig szorosan kapaszkodjunk a vasrúdba, mely Mennyei Atyánk jelenlétébe vezet bennünket.

Édesapám pontosan emlékszik arra a napra, sőt még az órára is, amikor a családja – apa, anya és négy gyermek – elhagyta az egyházat, és sokan soha nem tértek vissza ebben az életben. Édesapám egy 13 éves diakónus volt, akkoriban pedig a családok a vasárnapi iskolán délelőtt, az úrvacsorai gyűlésen pedig délután vettek részt. Egy csodálatos tavaszi napon, miután hazatértek a reggeli gyűlésekről, és éppen a családi ebédjüket fogyasztották, édesanyja az édesapjához fordult, és egyszerűen ezt kérdezte: „Drágám, szerinted visszamenjünk ma délután az úrvacsorai gyűlésre, vagy inkább vigyük el a családot egyet kocsikázni vidékre?”

Az hogy van más lehetőség is az úrvacsorai gyűlés helyett, soha nem jutott édesapám eszébe, ő és a három tizenéves testvére azonban rögtön felfigyelt és nagy érdeklődéssel várta a választ. Az a bizonyos délutáni kirándulás valószínűleg kellemes családi program volt, ez az apró döntés azonban egy olyan út kezdete volt, mely végül a családját egyre távolabb sodorta az egyháztól, annak biztonságától és áldásaitól, egy teljesen más irányba.

A napjainkban élő azon emberek számára, akik esetleg kísértést éreznek arra, hogy más utat válasszanak, jó leckeként szolgál Lehi prófétának a családjával megosztott látomása a Mormon könyvéből, mely során „emberek számtalan seregét [látta], akik közül sokan előrenyomultak, hogy elérhessék az ösvényt, amely a fához vezetett, amelynél [állt].

És… előrejöttek és elindultak azon az ösvényen, amely a fához vezetett.

És… sötét köd támadt…, olyannyira, hogy akik az ösvényen elindultak, útjukat vesztették, így elkóboroltak és elvesztek.”¹

Lehi látott egy második csoportot is „előre törekedni, és ezek előrejöttek és megragadták a vasrúd végét; és előrenyomultak a sötét ködön keresztül, a vasrúdba kapaszkodva, mindaddig, amíg előre nem jöttek, és nem ettek a fa gyümölcséből”. Sajnos azonban, „miután ettek a fa gyümölcséből, körbejártatták a szemeiket, mintha elszégyellték volna magukat”, mivel azok, akik a „nagy és tágas épületet[ben]” voltak, „éppen gúnyolódtak és ujjukkal mutogattak azokra, akik odajöttek és vettek a gyümölcsből”. Ezek az emberek aztán „tiltott ösvényekre [tértek le], és elvesztek”.² Nem voltak képesek, vagy talán nem is voltak hajlandóak mindvégig kitartani.

Volt azonban egy harmadik csoport is, akik nem csupán abban voltak sikeresek, hogy elérték az élet fáját, hanem utána nem is buktak el. Róluk a szentírás az írja, hogy „előrenyomultak útjukon, folyamatosan szilárdan kapaszkodva a vasrúdba, amíg előre nem jöttek, és lerogytak a földre és ettek a fa gyümölcséből”³. E csoportnyi embernek a vasrúd, a számukra elérhető egyetlen biztonságot jelentette, ők pedig szorosan kapaszkodtak abba. Nem voltak hajlandóak elengedni, még egy olyan egyszerű dologért sem, mint egy vasárnap délutáni kirándulás.

Ezekről az emberekről David A. Bednar elder a következőket tanította: „E versben a kulcsszavakat az jelenti, hogy a vasrúdba »folyamatosan szilárdan kapaszkodtak«. […] Talán e harmadik csoport állhatatosan olvasta és tanulmányozta és kutatta Krisztus szavait. […] Nektek is és nekem is arra kell törekednünk, hogy ehhez a csoporthoz tartozzunk.”⁴

Mi, akik napjainkban vagyunk tagjai Isten egyházának, szövetséget kötöttünk, hogy követjük Jézus Krisztust, és betartjuk Isten parancsolatait. Keresztelésünkkor szövetségben fogadtuk, hogy mindig a Szabadító tanújaként fogunk állni,⁵ hogy segítünk a gyengéknek és a szűkölködőknek,⁶ hogy betartjuk Isten parancsolatait, és hogy szükség szerint bűnbánatot tartunk. Mert ahogy Pál apostol is tanította, mindenki vétkezik és híján van Isten dicsőségének.⁷

Minden héten lehetőségünk van részt venni az úrvacsorai gyűlésen, ahol az úrvacsora szertartása során megújíthatjuk ezeket a szövetségeket azáltal, hogy veszünk a kenyérből és a vízből. Ez az egyszerű cselekedet teszi lehetővé számunkra, hogy újra megfogadjuk, hogy Jézus Krisztust követjük, és bűnbánatot tartunk, amikor hibázunk. Cserébe Isten az Ő Lelkét ígéri nekünk, hogy vezessen és védelmezzen bennünket.

A Prédikáljátok evangéliumomat! című könyvből a misszionáriusok azt tanítják, hogy amikor részt veszünk a vasárnapi gyűléseken, kinyilatkoztatásra és bizonyságra tehetünk szert: „Az egyházi gyűlésekre látogatva együtt hódolunk Istennek, és erősítjük egymást. Felüdít bennünket a barátokkal és családtagokkal való együttlét. Hitünk megerősödik, amint a szentírásokat tanulmányozzuk, és többet tanulunk a visszaállított evangéliumról.”⁸

Valaki esetleg felteheti a kérdést, hogy miért van három különálló gyűlésünk vasárnaponként, és miért van mindegyikre szükség? Tekintsük át röviden ezeket a gyűléseket:

Az úrvacsorai gyűlés biztosít lehetőséget arra, hogy részt vegyünk az úrvacsora szertartásában. Megújítjuk szövetségeinket, nagyobb mértékben töltetik ki ránk a Lélek, továbbá abban az áldásban van részünk, hogy tanulunk és épülünk a Szentlélek által.
A Vasárnapi Iskolán van lehetőségünk arra, hogy „taníts[uk] egymásnak a királyság tanát”⁹, hogy mindenki épülhessen és együtt örvendezhessen.¹⁰ Hatalmas erőre és személyes békességre teszünk szert, amikor megértjük a visszaállított evangélium tanait.
A papsági gyűléseken a férfiak és fiatal férfiak megtanulhatják kötelességeiket,¹¹ és „tökéletesebb oktatásban”¹² lehet részük. A Segítőegylet pedig az egyházban lévő nők számára segít „hitük… gyarapításában, családjuk és otthonuk megerősítésében, és a szükséget látók megsegítésében”¹³.

Hasonlóképpen a fiatal nőknek és a gyermekeknek is megvannak a saját gyűléseik és osztályaik, ahol az evangéliumot tanítják nekik, miközben az őket érintő fontos felelősségek betöltésére készülnek fel. Eme egyedi, ámde egymáshoz kapcsolódó gyűlések mindegyikén tanulunk a tanról, érezzük a Lelket, és szolgáljuk egymást. Habár a távolság, utazási költségek vagy egészségi állapot miatt lehet, hogy vannak kivételek, mindig törekednünk kell arra, hogy mindegyik vasárnapi gyűlésen részt vegyünk. Megígérem nektek, hogy hatalmas öröm és békesség áldásaiban lesz részetek, ha részt vesztek a három vasárnapi gyűlés mindegyikén.

Az én családom elkötelezte magát, hogy részt vegyen az összes vasárnapi gyűlésen. Úgy találtuk, hogy ez megerősíti a hitünket és elmélyíti az evangéliumról való tudásunkat. Megtanultuk, hogy jó érzések töltenek el, amikor úgy döntünk, hogy részt veszünk az egyházi gyűléseken; különösen akkor, amikor hazatérve továbbra is megszenteljük a sabbatnapot. Akkor is részt veszünk az összes gyűlésen, amikor nyaralunk vagy elutazunk valahova. Az egyik lányunk nemrég azt írta nekünk, hogy egy másik városba kellett elutaznia, ahol elment az egyházba, majd hozzátette: „Igen, apa. Mindhárom gyűlésen részt vettem.” Tudjuk, hogy áldásokban részesült az igazlelkű döntése miatt.

Mindannyiunknak számos választási lehetősége van arra, hogy miként szenteli meg a sabbat napját. Mindig lesz néhány „jó” tevékenység, melyet fel kell áldoznunk egy jobb döntésért – az egyházi gyűléseken való részvételért. Tulajdonképpen ez az egyik módja annak, ahogy az ellenség rászedi a lelkünket, és elvezet bennünket gondosan.¹⁴ Ő a „jó” tevékenységeket használja arra, hogy helyettesítse azokkal a „jobb” vagy a „legjobb” tevékenységeket.¹⁵

A vasrúdba való folyamatos kapaszkodás azt jelenti, hogy részt veszünk az összes vasárnapi gyűlésünkön: az úrvacsorai gyűlésen, a Vasárnapi Iskolán, valamint a papsági vagy segítőegyleti gyűlésen. Gyermekeink és fiataljaink is részt vesznek a nekik szóló gyűléseken az Elemiben, a Fiatal Férfiak és Fiatal Nők osztályaiban. Soha ne válogassunk, hogy melyik gyűléseken szeretnénk részt venni. Egyszerűen ragadjuk meg Isten szavát azáltal, hogy részt veszünk és hódolunk a sabbatnapi gyűléseinken.

A vasrúdba való folyamatos kapaszkodás azt jelenti, hogy törekszünk Isten összes parancsolatának betartására; hogy naponta imádkozunk egyedül és a családunkkal is; és hogy naponta tanulmányozzuk a szentírásokat.

A folyamatos kapaszkodás részét képezi Krisztus tanának, ahogyan azt a Mormon könyvében tanítják. Hitet gyakorlunk Jézus Krisztusban, megbánjuk bűneinket, megváltoztatjuk szívünket, és ezután követjük őt a keresztség vizébe, és elnyerjük a Szentlélek megerősítő ajándékát, mely útmutatóként és vigaszként szolgál számunkra. Azután pedig, ahogy Nefi is tanította, életünk végéig „előre töreked[ünk], Krisztus szaván lakmározva”¹⁶.

Fivéreim és nővéreim, szövetséges nép vagyunk. Készségesen kötünk és tartunk meg szövetségeket, a megígért áldás pedig az, hogy mindent el fogunk nyerni, amivel az Atya rendelkezik.¹⁷ Miközben folyamatosan kapaszkodunk a vasrúdba azáltal, hogy betartjuk a szövetségeinket, megerősödünk, hogy képesek legyünk ellenállni a világ kísértéseinek és veszedelmeinek. Képesek leszünk végighaladni ezen a halandó életen és annak minden kihívásán, mígnem végül elérjük a fát és annak gyümölcsét, mely „igen értékes és igen kívánatos, felülmúlva minden más gyümölcsöt”¹⁸.

Édesapám szerencsés volt, hogy egy olyan jóságos asszonyt vett feleségül, aki buzdította őt, hogy térjen vissza fiatalsága egyházához, és újra induljon útnak az ösvényen. Az ő hithű életük az összes gyermekük, az unokák következő generációja, most pedig a dédunokák számára is áldást jelentett.

Ugyanúgy, ahogy azon egyszerű döntésük, hogy részt vegyenek-e az egyik vasárnapi gyűlésen, vagy sem, jelentős változást hozott a nagyszüleim családjának életébe, a mi mindennapi döntéseink is jelentős hatást gyakorolnak a saját életünkre. Egy olyan, látszólag kis döntés, hogy részt vegyünk-e, vagy sem az úrvacsorai gyűlésen, messzemenő, sőt akár az örökkévalóságra szóló következményekkel is járhat.

Döntsünk úgy, hogy szorgalmasak leszünk, és nyerjük el azokat a nagyszerű áldásokat és védelmet, melyek a szentek összegyűléséből és a szövetségek betartásából származnak. Mindig szorosan kapaszkodjuk a vasrúdba, mely Mennyei Atyánk jelenlétébe vezet bennünket. Ezért imádkozom, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.