Akarsz-é meggyógyulni?

Timothy J. Dyches elder

a Hetvenektől

Amikor pedig bűnbánatot tartunk, és megtérünk az Úrhoz, éppé leszünk, bűnünk pedig eltöröltetik.

A jeruzsálembeli örömteli ünneplés idején a Szabadító elhagyta a tömeget, hogy megkeresse a leginkább szükséget látókat. Bethesdában találta meg őket, amely egy öt oszlopcsarnokból álló medence volt a juhpiac mellett, és amely arról volt híres, hogy vonzotta a betegeket.

János evangéliuma elmondja, hogy a medence mellett „feküvék a betegek, vakok, sánták, aszkórosok nagy sokasága, várva a víznek megmozdulását.

Mert időnként angyal szálla a tóra, és felzavará a vizet: a ki tehát először lépett bele a víz felzavarása után, meggyógyult, akárminémű betegségben volt” (János 5:3–4).

A Szabadító látogatását ábrázolja Carl Bloch gyönyörű festménye, melynek címe Krisztus meggyógyítja a beteget a Bethesda tavánál. Bloch azt a pillanatot festette meg, amikor Jézus óvatosan felemeli az ideiglenes napellenzőt, mögötte a „beteg” (János 5:7) emberrel, aki a víz közelében fekszik várakozón. Az angol szentírásban szereplő tehetetlen kifejezés olyasvalakire utal, akinek nincsen ereje, és hangsúlyosabbá teszi a Szabadító könyörületét és irgalmát, aki csendben érkezett, hogy szolgáljon azoknak, akik nem voltak képesek magukon segíteni.

A festményen a beteg a földön kuporog, az árnyékban, kimerülten és elcsigázottan, miután már 38 éve kell szembesülnie erőtlenségével.

Miközben a Szabadító az egyik kezével felemeli a szövet szélét, a másikkal int neki, és felteszi a mindent átható kérdést: „Akarsz-é meggyógyulni?”

A férfi így válaszol: „Uram, nincs emberem, hogy a mikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba; és mire én oda érek, más lép be előttem” (János 5:6–7).

A férfi látszólag megoldhatatlan gondjára Jézus mélyreható és váratlan választ ad:

„Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj!

És azonnal meggyógyula az ember, és felvevé nyoszolyáját, és jár vala” (János 5:8–9).

Egy másik megható jelenetben Lukács elmondja, hogy a Szabadító, mialatt Jeruzsálembe utazott, találkozott 10 leprással. Betegségük miatt „távol megállának” (Lukács 17:12). Kitaszítottak voltak – tisztátalanok és megvetettek.

„Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!” (Lukács 17:13) – kiáltották, vagyis türelmetlenül azt követelték: „Hát nincs valami, amit Te tehetnél értünk?”

A Nagy Orvos, aki telve volt könyörülettel, tudta, hogy a csodát hitnek kell megelőznie, ezért azt mondta nekik: „Elmenvén, mutassátok meg magatokat a papoknak” (Lukács 17:14).

Miközben hittel elindultak, a csoda megtörtént. El tudjátok képzelni azt a túláradó örömet, melyet akkor és ott tapasztaltak, amint a testük minden lépéssel egyre inkább megtisztult, meggyógyult és a szemük láttára felépült?

„Egy pedig ő közülök, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatére, dicsőítvén az Istent nagy szóval;

És arczczal leborula az ő lábainál, hálákat adván néki …

És monda [Jézus] néki: Kelj föl, és menj el: a te hited téged megtartott” (Lukács 17:15–16, 19).

Korábbi orvosi és sebészi praxisomban a fizikai dolgok helyrehozására és rendbetételére összpontosítottam. Jézus Krisztus a testet, az elmét és a lelket is meggyógyítja, e gyógyítása pedig a hittel indul.

Fel tudtok idézni magatokban egy olyan alkalmat, amikor színültig eltöltött benneteket a hit és az öröm? Emlékeztek arra a pillanatra, amikor rátaláltatok a bizonyságotokra, vagy amikor Isten megerősítette számotokra, hogy az Ő fiai vagy leányai vagytok, és hogy nagyon szeret benneteket – ti pedig teljes egésznek éreztétek magatokat? Ha ez az emlék a múltba veszett, akkor vissza lehet hozni.

A Szabadító tanácsot ad nekünk arra, hogyan váljunk éppé – hogyan legyünk teljesek vagy hogyan gyógyuljunk meg:

„Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.

Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.

Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű” (Máté 11:28–30).

A „Jer, kövess engem” (Lukács 18:22) hívás arra szólít, hogy hagyjuk magunk mögött a régi életet és a világi vágyakat, és legyünk új teremtményekké, akik számára „a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden” (2 Korinthusbeliek 5:17), és immár új, hithű szívvel élnek. És ismét éppé leszünk.

„Közeledjetek hozzám, és én közeledni fogok hozzátok; keressetek engem szorgalmasan, és meg fogtok találni; kérjetek, és adatik nektek; kopogtassatok, és megnyittatik nektek” (T&Sz 88:63).

Amint közeledünk Őhozzá, felismerjük, hogy a halandóság szándékosan nehéz, és hogy a tény, miszerint „minden dologban ellentét” van (2 Nefi 2:11), nem hiba a szabadulás tervében. Az ellentét inkább a halandóság elválaszthatatlan része, és megerősíti akaratunkat, valamint finomítja döntéseinket. Az élet viszontagságai segítenek örökkévaló kapcsolatot kiépíteni Istennel – és az orcánkra vésni az Ő képmását, amint átengedjük neki a szívünket (lásd Alma 5:19).

„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre…” (Lukács 22:19). Ez az, amit a Szabadító kért, amikor bevezette a ma úrvacsorának nevezett szertartást. E kenyérrel és vízzel elvégzett szertartás megújítja a szent szövetségeket, amelyeket Istennel kötöttünk, és meghívja az engesztelés hatalmát az életünkbe. Azáltal gyógyulunk meg, hogy elhagyjuk azokat a szokásokat és azt az életvitelt, amely megkeményíti a szívünket és megmerevíti a nyakunkat. Amikor letesszük „lázadásu[n]k fegyvereit” (Alma 23:7), „önrendelkezők[ké]” (T&Sz 58:28) válunk, akiket már nem vakítanak el Sátán kifinomult módszerei, és nem süketít meg a világias környezetünk fültépő zaja.

Amikor pedig bűnbánatot tartunk, és megtérünk az Úrhoz, éppé leszünk, bűnünk pedig eltöröltetik. Énóshoz hasonlóan talán elgondolkodunk, hogy „hogyan történik ez”. Az Úr pedig válaszol: „Hited miatt Krisztusban … Indulj tehát, hited éppé tett téged” (Énós 1:7, 8).

Corrie ten Boom – egy elkötelezett, holland katolikus hölgy – ilyen gyógyulást tapasztalt meg annak ellenére, hogy a második világháború során koncentrációs táborba internálták. Rengeteget szenvedett, szeretett nővérétől eltérően azonban, aki odaveszett az egyik táborban, Corrie túlélte.

A háború után gyakran beszélt nyilvánosan az élményeiről, valamint a gyógyulásról és a megbocsátásról. Egy alkalommal egy korábbi náci őr, akinek része volt Corrie gyalázatos fogvatartásában a németországi Ravensbrückben, odalépett hozzá, örvendve a Krisztus megbocsátásáról és szeretetéről szóló üzenetének.

„»Nagyon hálás vagyok az üzenetéért, Fraulein – mondta. – Hálával tölt el, amikor arra gondolok, hogy amint mondta, Ő lemosta a bűneimet!«

Kinyújtotta a kezét, hogy megrázza az enyémet – emlékezett vissza Corrie. – Én pedig – aki oly gyakran prédikáltam arról …, milyen fontos megbocsátani – nem nyújtottam felé az enyémet.

Midőn dühös, bosszúvággyal teli gondolatok forrtak bennem, megláttam a bűnt bennük … Uram, Jézus – fohászkodtam –, bocsáss meg nekem, és segíts megbocsátanom neki.

Igyekeztem mosolyogni, [és] küszködtem, hogy kezet nyújtsak. De képtelen voltam rá. Semmit nem éreztem, a melegségnek vagy a jószívűségnek még a legapróbb szikráját sem. Így ismét egy néma imát leheltem. Jézus, képtelen vagyok megbocsátani neki. Add hát nekem a Te megbocsátásodat.

Amint megfogtam a kezét, a legelképesztőbb dolog történt. A vállamból a karomon és a kezemen át úgy tűnt, valamiféle energia áradt ki belőlem az illető felé, miközben a szívemben olyan szeretet ébredt ezen idegen iránt, ami teljesen erőt vett rajtam.

Így aztán felismertem, hogy a világ gyógyulása éppen úgy nem a mi megbocsátásunkon múlik, mint amennyire nem is a mi jóságunkon, hanem az Övén. Amikor azt mondja nekünk, hogy szeressük az ellenségeinket, akkor ezzel a paranccsal együtt magát a szeretetet is megadja nekünk.”¹

Corrie ten Boom meggyógyult.

Thomas S. Monson elnök azt mondta: „Van egy élet, amely megtartja azokat, akiket gondok gyötörnek, vagy akiket bánat és gyász keserít – mégpedig az Úr Jézus Krisztus élete”².

Ha tisztátalannak, megvetettnek, boldogtalannak, érdemtelennek vagy betegnek érzitek magatokat, emlékezzetek: „az élet minden igazságtalansága helyrehozható Jézus Krisztus engesztelése által”³. Legyen hitetek és türelmetek a Szabadító időzítésében és számotokra rendelt céljában. „Ne félj, csak higyj” (Márk 5:36).

Legyünk bizonyosak afelől, hogy a Szabadító még mindig igyekszik helyreállítani a lelkünket és meggyógyítani szívünket. Az ajtónál áll és kopogtat. Válaszoljunk azzal, hogy ismét elkezdünk imádkozni, bűnbánatot tartani, megbocsátani és elfelejteni. Szeressük Istent, és szolgáljuk a felebarátainkat, álljunk szent helyeken, tisztává tett életünkkel. A beteg férfi Bethesda tavánál, a leprás a Jeruzsálembe vivő út mentén és Corrie ten Boom is mind éppé lettek. „Akarsz-é meggyógyulni?” Kelj fel, és járj! Az Ő kegyelme elegendő (lásd 2 Korinthusbeliek 12:9), így nem jártok egyedül.

Én megtudtam, hogy Isten él. Tudom, hogy mi az Ő gyermekei vagyunk, és hogy Ő annak szeret bennünket, akik vagyunk és akikké válhatunk. Tudom, hogy elküldte a Fiát a világra, hogy engesztelő áldozat legyen az egész emberiség számára, és hogy akik befogadják az Ő evangéliumát és követik Őt, azok éppé és egészségessé válnak – „az ő idejében…, és az ő módján, és az ő akarata szerint” (T&Sz 88:68), gyengéd irgalma által. Ez az én tanúságom nektek, Jézus Krisztus nevében, ámen.