Igaz pásztorok

Thomas S. Monson elnök

A házitanítás sok imára jelent választ, és lehetőséget ad nekünk arra, hogy lássuk, milyen átalakulások mehetnek végbe az emberek életében.

Ma este a Konferencia-központban Salt Lake Cityben, és közel s távol mindenütt a világon összegyűltek azok, akik Isten papságát viselik. Valóban „királyi papság”, sőt „választott nemzetség” vagytok, ahogyan azt Péter apostol kijelentette.¹ Megtiszteltetés a kiváltság, hogy szólhatok hozzátok.

Ifjúkoromban a családunk nyaranta a Provo Canyonba utazott, mintegy 70 kilométernyire délre és egy kissé keletre Salt Lake Citytől, ahol heteken át a családi nyaralóban laktunk. Mi, fiúk mindig izgatottan vártuk, hogy lemehessünk a patakhoz pecázni, vagy a tóba úszni, és mindig igyekeztünk egy kissé gyorsabb haladásra ösztökélni autónkat. Akkoriban édesapám egy 1928-as Oldsmobile-t vezetett. Ha túllépte az 55 km/h-ás sebességhatárt, édesanyám mondani kezdte, hogy „Lassabban! Lassabban!”. Ilyenkor én így szóltam: „Nyomjad neki, apa! Nyomjad!”

Apa olyan 55 km/h körüli sebességgel hajtott végig, fel a Provo Canyonban, vagy amíg el nem értünk egy kanyarig, ahol utunkat állta egy juhnyáj. Néztük, ahogy több száz birka haladt el mellettünk, és úgy tűnt, minta juhász nélkül mennének, csak néhány kutya csaholt a sarkukban, ahogyan mendegéltek. Messze hátul aztán feltűnt a juhász is a lován – nem volt rajta kantár, csak kötőfék. Időnként elbóbiskolva hajolt előre a nyeregben, hiszen a lova tudta, hogy merre menjen, a kutyák meg csaholva tették a dolgukat.

E jelenettel éles ellentétben állt az, amelyet a németországi Münchenben láttam sok évvel ezelőtt. Vasárnap reggel volt, és egy misszionáriusi konferenciára tartottunk. Kinéztem a misszióelnök autójának ablakán, és láttam, amint a pásztor, kezében a botjával, vezette a juhokat. Követték őt, bármerre is ment. Ha balra lépett, balra követték. Ha jobbra lépett, abba az irányba követték. Egyből összevetettem az igazi pásztort, aki vezette a nyáját, és a juhászt, aki bágyatagon kaptatott a juhai mögött.

Jézus azt mondta, hogy „Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet”². Tökéletes példát mutat arra, hogy milyennek kell lennie az igazi pásztornak.

Fivérek, Isten papságaként pásztori felelősséggel rendelkezünk. Az Úr bölcsessége útmutatást nyújt nekünk, mely által pásztorok lehetünk az egyház családjai számára, ahol szolgálhatunk, ahol taníthatunk, és bizonyságot tehetünk nekik. Ezt hívják házitanításnak, és erről szeretnék ma este szólni hozzátok.

Az egyházban minden egyházközség püspöke felügyeli a papságviselők kijelölését házitanítókként, hogy havonta meglátogassák az egyháztagokat otthonaikban. Párosával mennek. Ahol lehetséges, egy fiatal férfi, aki az ároni papságban pap vagy tanító egy felnőtthöz csatlakozik, aki a melkisédeki papságot viseli. Amikor a felelősségi körükhöz tartozó családok otthonába látogatnak, az áronipapság-viselőnek is részt kell vennie a tanításban. Az ilyen megbízás segít felkészülni ezeknek a fiatal férfiaknak a misszióra éppúgy, mint az egész életen át tartó papsági szolgálatra.

A házitanítási program egy olyan modernkori kinyilatkoztatásra adott válasz, amely azt a parancsolatot adja mindenkinek, akit elrendeltek a papságba, „hogy tanítson, kifejtsen, buzdítson, kereszteljen…, és minden egyháztag házát meglátogassa, és buzdítsa őket arra, hogy hangosan és titokban is imádkozzanak, és minden családi kötelességnek eleget tegyenek…, hogy mindig őrködjön az egyház felett, és velük legyen és erősítse őket; És ügyeljen, hogy ne legyen gonoszság az egyházban, sem egymás iránti durvaság, sem hazudozás, rágalmazás vagy gonosz beszéd”³.

David O. McKay elnök arra intett: „A házitanítás az egyik legsürgetőbb és leghasznosabb lehetőség arra, hogy tápláljuk, inspiráljuk és vezessük Atyánk gyermekeit. [Ez] isteni szolgálat, isteni elhívás. Házitanítókként az a kötelességünk, hogy vigyük el [a lelket] minden otthonba és szívbe. Ha szeretik a munkát és minden tőlük telhetőt megtesznek, békességben, örömben és megelégedettségben lesz része Isten gyermekei [nemes lelkű és] elkötelezett [tanítóinak]”⁴.

A Mormon könyvében azt olvassuk, hogy „minden papjukat és minden tanítójukat [Alma] szentelte fel, és senkit nem szentelt fel, aki nem volt igaz ember.

Ezért ők őrködtek népük felett, és az igazlelkűséggel kapcsolatos dolgokkal táplálták őket”⁵.

A házitanítási feladataink ellátása során bölcsen tesszük, ha megismerjük és megértjük minden család tagjainak kihívásait, hogy hatékonyan taníthassunk és biztosíthassuk a szükséges segítséget.

A házitanítás továbbá nagyobb eséllyel lehet sikeres, ha előre megbeszéljük az időpontot. E gondolat alátámasztására hadd osszak meg veletek egy élményt, amely néhány éve ért engem. Abban az időben a Misszionáriusi Végrehajtó Bizottságot Spencer W. Kimball, Gordon B. Hinckley és Thomas S. Monson alkotta. Egyik este Hinckley testvér és Hinckley nővér adott vacsorát az otthonukban a bizottság tagjainak és feleségeiknek. Épp elfogyasztottuk a csodás ételt, amikor kopogtattak az ajtón. Hinckley elnök nyitott ajtót, és az egyik házitanítóját látta álldogálni a küszöbön. A házitanító azt mondta: „Tudom, hogy nem beszéltünk meg időpontot, és a társam sincs itt velem, de úgy éreztem, el kell jönnöm ma este. Nem tudtam, hogy vendégek vannak.”

Hinckley elnök nagylelkűen megkérte a házitanítót, hogy jöjjön be, üljön le, és tanítson három apostolt, valamint a feleségeinket egyházi feladatainkról. Kissé idegesen ugyan, de a házitanító igyekezett megtenni, amit tudott. Hinckley elnök megköszönte a látogatást, majd a házitanító sietve távozott.

Még egy példát említenék a házitanítás helytelen módjára. Marion G. Romney elnök, aki évekkel ezelőtt az Első Elnökség tanácsosa volt, sokat mesélt a házitanítójáról, aki egy hideg, téli estén látogatott a Romney család otthonába. A kalapját le sem tette a kezéből, és idegesen vonakodott, amikor hellyel kínálták, hogy ossza meg az üzenetét. Állva maradva annyit mondott: „Nos, Romney testvér, nagyon hideg van kinn, és a kocsim motorját le sem állítottam, nehogy ne tudjam elindítani. Igazából csak beugrottam, hogy a látogatást le tudjam jelenteni a püspöknek.”⁶

Ezra Taft Benson elnök, miután egy papságviselőknek tartott gyűlés alkalmával felidézte Romney elnök élményét, hozzátette: „Ennél azért többre vagyunk képesek, fivérek! Sokkal többre!”⁷ Szerintem is.

A házitanítás több a havi, menetrendszerű látogatásnál. Az a feladatunk, hogy tanítsunk, sugalmazzunk, ösztönözzünk, és ahol nem tevékeny embereket látogatunk, ott mozdítsuk Isten fiait és leányait a tevékenység, majd idővel a felmagasztosulás felé.

Segítségképpen az erőfeszítéseinkhez, elmondom a következő bölcs tanácsot, amely bizonyosan vonatkozik a házitanítókra. Abraham Lincolntól származik, aki azt mondta: „Ha szeretnél valakit megnyerni az ügyednek, először győzd meg arról, hogy az őszinte barátja vagy.”⁸ Ezra Taft Benson elnök így sürgetett minket: „Mindenekfelett, legyetek igaz barátai azoknak az egyéneknek és családoknak, akiket tanítotok. […] Egy barát nem csak kötelességből látogat havonta másokat. Egy barátot sokkal inkább az érdekli, hogy segítsen másoknak, mint az hogy elismerésben részesüljön. Egy barát törődik. Egy barát szeret[etet mutat]. Egy barát figyel, és egy barát segítő kezet nyújt.”⁹

A házitanítás sok imára jelent választ, és lehetőséget ad nekünk arra, hogy lássuk, milyen átalakulások mehetnek végbe az emberek életében.

Jó példa lehet erre Dick Hammer, aki a nagy gazdasági válság során a Polgári Állagmegóvási Csoporttal érkezett Utah államba. Találkozott egy utolsó napi szent nővel, akivel összeházasodott. A Utah állambeli St. George-ban nyitotta meg a Dick’s Cafét, amely népszerű találkahely lett.

Egyik barátomat, Willard Milnét jelölték ki, hogy a Hammer család házitanítója legyen. Mivel ismertem Dick Hammert is, és számos étlapot nyomtattam a vendéglője számára, amikor St. George-ba látogattam, mindig megkérdeztem Milne testvértől, „hogy halad Dick Hammer barátunk a fejlődésben?”.

Válasza általában olyasmi volt, hogy „halad, csak lassan”.

Amikor Willard Milne és a társa havonta meglátogatták a Hammer családot, mindig sikerült egy evangéliumi üzenetet és a bizonyságukat is megosztani Dickkel és a családdal.

Teltek, múltak az évek, mire egy nap Willard jó hírrel hívott fel. „Monson testvér – kezdte –, Dick Hammer megtért és megkeresztelkedik. A kilencvenedik évében jár. Amióta csak az eszemet tudom, barátok vagyunk. A szívem melegséggel telik meg, ha csak eszembe jut a döntése. Sok éve vagyok a házitanítója.” Willard hangja megremegett, amint elmondta ezt a régen várt üzenetet nekem.

Hammer testvér meg is keresztelkedett, majd egy évvel később belépett a gyönyörű St. George templomba, ahol részesült a felruházásában és a pecsételés áldásaiban.

Azt kérdeztem Willardtól: „Volt, hogy elcsüggedtél, amiért ilyen sokáig voltál a házitanítója?”

„Nem – válaszolta –, megért minden fáradságot. Amikor látom az örömöt, amelyet a Hammer család tagjai éreznek, szívem hálával telik meg az áldásokért, melyeket az evangélium hozott az életükbe, valamint a kiváltságért, hogy valamilyen módon én is segédkezhettem ebben. Boldog ember vagyok.”

Fivérek, az évek során kiváltságunkban áll majd számos egyént meglátogatni és tanítani – kevésbé tevékenyeket és teljesen elkötelezetteket egyaránt. Ha felelősségteljesek vagyunk az elhívásunkban, akkor számos alkalmunk nyílik majd arra, hogy áldást hozzunk mások életére. Látogatásaink azoknál, akik visszahúzódtak az egyházi tevékenységtől, azt a kulcsot jelenthetik, amely megnyitja számukra az utat a visszatérés felé.

Ezzel a gondolattal a fejünkben nyújtsunk kezet azoknak, akikért felelősek vagyunk, és hozzuk vissza őket az Úr asztalához, hogy lakmározhassanak az Ő igéjéből, és élvezhessék az Ő Lelkének társaságát, valamint hogy ne legyenek többé „jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek”¹⁰.

Ha bármelyikőtök elkényelmesedett volna a házitanítói látogatások terén, akkor azt mondom, nincs jobb idő, mint a mostani arra, hogy újra elkötelezzétek magatokat házitanítói kötelességetek betöltése mellett. Határozzátok el most, hogy megtesztek minden szükséges erőfeszítést, hogy segítő kezet nyújtsatok a felelősségi körötökbe tartozóknak. Olykor némi noszogatásra is szükség lehet, hogy segítsen a házitanító társatoknak időt találni, hogy veletek menjen, de ha kitartóak vagytok, sikerrel jártok majd.

Fivérek, házitanítói erőfeszítéseink folyamatosak. A munka nem fejeződik be, míg Urunk és Mesterünk azt nem mondja: „Elég”. Vannak életek, melyeket fel kell vidítanunk. Vannak szívek, melyeket meg kell érintenünk. Vannak lelkek, melyeket meg kell mentenünk. Miénk a szent kiváltság, hogy felvidítsuk, megérintsük és megmentsük a gondjainkra bízott becses lelkeket. Ezt hithűen és örömteli szívvel kell tennünk.

Zárásként egy konkrét példához fordulok, mely azt mutatja, milyen házitanítóknak kell lennünk. Van egy Tanító, akinek az élete mindenki másét elhomályosítja. Tanított az életről és a halálról, a kötelességről és a rendeltetésről. Nem azért élt, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon; nem azért, hogy kapjon, hanem hogy adjon; és nem azért, hogy megmentse a saját életét, hanem hogy feláldozza azt másokért. Olyan szeretetről szólt, mely gyönyörűbb a testi vágynál, oly szegénységről, mely gazdagabb a kincseknél. Azt mondták e Tanítóról, hogy felhatalmazással tanított, nem úgy, mint az írástudók.¹¹ Törvényeit nem kőbe vésték, hanem emberi szívekbe.

Én most a Mester Tanítóról beszélek, vagyis Jézus Krisztusról, az Isten Fiáról, az egész emberiség Szabadítójáról és Megváltójáról. A bibliai beszámoló azt mondja Róla, hogy „széjjeljárt jót tévén”¹². Ha Őt tesszük csalhatatlan vezetőnkké és példánkká, akkor jogot formálhatunk az Ő isteni segítségére házitanításunk során. Áldást hozunk az életekre. Vigaszt a szívekbe. És szabadítást a lelkeknek. Így leszünk igaz pásztorok. Azért imádkozom, hogy ez így legyen, ama nagy Pásztor, Jézus Krisztus nevében, ámen.