Idegen istenek

Dallin H. Oaks elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

Tisztelünk-e prioritásokat vagy isteneket azon Isten előtt, akiről azt állítjuk, hogy Neki hódolunk?

A tízparancsolat a keresztény és a zsidó hit alapja is. E parancsolatok közül – amelyeket Isten adott Izráel gyermekeinek Mózes prófétán keresztül – az első kettő határozza meg hódolatunkat és prioritásainkat. Az elsőben az Úr azt parancsolta: „Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem” (2 Mózes 20:3). Évszázadokkal később, amikor Jézust megkérdezték: „Melyik a nagy parancsolat a törvényben?”, Ő azt válaszolta: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” (Máté 22:36–37).

A tízparancsolat második parancsolata kifejti azt az utasítást, hogy ne legyenek idegen isteneink, és meghatározza, hogy az Ő gyermekeiként mi álljon a fontossági sorrendünk első helyén az életünkben. „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót” az égben vagy a földön lévőkhöz (2 Mózes 20:4). Ezután a parancsolat még hozzáteszi: „Ne imádd és ne tiszteld azokat” (2 Mózes 20:5). Ez nem csupán a fizikai bálványokat tiltja, hanem egy minden időre szóló, alapvető fontossági sorrendet szögez le. Jehova így magyarázza ezt: „mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, …a ki …irgalmasságot cselekszem …azokkal, a kik engem szeretnek és az én parancsolatimat megtartják” (2 Mózes 20:5–6). A féltőn szerető kifejezés jelentése sokatmondó. A héber eredetije azt jelenti, hogy gyengéd és mély érzelmekkel bír.Éppen ezért, megsértjük Istent, amikor más isteneket „tisztelünk” – vagyis, amikor más áll az első helyen a fontossági sorrendünkben.¹

I.

Milyen egyéb, Istent megelőző prioritásokat „tisztelnek” az emberek – még a vallásos emberek is – manapság? Fontoljátok meg a következő lehetőségeket, melyek mindegyike gyakori a világunkban:

Kulturális és családi hagyományok
Politikai korrektség
Karrierbeli törekvések
Anyagi javak
Kikapcsolódási lehetőségek
Hatalom, befolyás és hírnév

Ha ezek egyikét sem érezzük találónak magunkra, akkor valószínűleg találhatunk mást, ami az. Az alapelv fontosabb, mint az egyedi példák. Az alapelv ugyanis nem arról szól, hogy vannak-e egyéb prioritásaink. A második parancsolat által felvetett kérdés úgy szól, hogy „Mi a legfőbb prioritásunk?”. Tisztelünk-e prioritásokat vagy isteneket azon Isten előtt, akiről azt állítjuk, hogy Neki hódolunk? Elfeledkeztünk-e a Szabadító követéséről, aki azt tanította, hogy ha szeretjük Őt, akkor betartjuk a parancsolatait (lásd János 14:15)? Ha így van, akkor a napjainkban oly elterjedt lelki közöny és fegyelmezetlen vágyak a feje tetejére állították a fontossági sorrendünket.

II.

Az utolsó napi szentek számára Isten parancsolatai az Ő gyermekei számára alkotott tervén – a szabadulás nagyszerű tervén – alapulnak, és nem választhatóak el attól. Ez a terv – melyet olykor „a boldogság nagyszerű terve” (Alma 42:8) megnevezéssel illetünk – feltárja az eredetünket és a küldetésünket is Isten gyermekeiként: azt, hogy honnan jöttünk, miért vagyunk itt, és hová tartunk. A szabadulás terve elmagyarázza a teremtés célját és a halandóság állapotát, illetve Isten parancsolatait is; azt, hogy szükség van egy Szabadítóra; valamint a halandó és örökkévaló családok létfontosságú szerepét. Ha mi, utolsó napi szentek, akiknek megadatott ez a tudás, nem e tervvel összhangban állítjuk fel a fontossági sorrendünket, akkor kitesszük magunkat a veszélynek, hogy más isteneket szolgáljunk.

Isten tervének ismerete, melyet a gyermekei számára alkotott, különleges szemléletmódot biztosít az utolsó napi szentek számára a házasság és a család vonatkozásában. Helyénvaló, hogy családközpontú egyházként ismernek minket. Vallási hitelveink a mennyei szülőkkel kezdődnek, legfőbb törekvésünk pedig az, hogy elnyerjük az örök felmagasztosulás teljességét. Tudjuk, hogy ez kizárólag családi kapcsolatban lehetséges. Tudjuk, hogy a férfi és a nő házassága szükséges Isten tervének betöltéséhez. Kizárólag ez a házasság a jóváhagyott formája a halandó születésnek, valamint a családtagok örök életre való felkészítésének. A házasságra, valamint a gyermekszülésre és -nevelésre Isten tervének részeként tekintünk, és szent kötelességnek tartjuk azok számára, akik lehetőséget kaptak minderre. Hisszük, hogy a legnagyobb kincset mind a földön, mind pedig a mennyben, a gyermekeink és utódaink jelentik.

III.

Amiatt, amit tudunk a család potenciálisan örökkévaló szerepéről, elkeserítőnek tartjuk a születések és a házasságok meredeken zuhanó számát sok zsidó-keresztény történelmi kultúrájú nyugati országban. Felelős források a következőkről számolnak be:

Az Egyesült Államokban a születések száma a valaha regisztrált legalacsonyabb értéken van,² sok Európai Uniós nemzetben és más, fejlett országban pedig a születési ráta elmarad a népesség fenntartásához szükségestől.³ Ez veszélyezteti a kultúrák, sőt a nemzetek fennmaradását is.
Amerikában a 18–29 év közötti házas, fiatal felnőttek aránya az 1960-ban mért 59 százalékról 20 százalékra esett vissza 2010-re.⁴ Az első házasságkötés idején betöltött átlagéletkor az eddig látott legmagasabb: 26 év a nők, míg majdnem 29 év a férfiak esetében.⁵
Számos országban és kultúrában (1) a hagyományos, házasságban élő anyából és apából, valamint gyermekekből álló családmodell egyre inkább kivételnek, mintsem szabálynak számít, (2) számos fiatal nő számára egyre inkább a karrier kerül a házasság és a gyermekvállalás elé, valamint (3) az apák szerepe és jelentőségük megítélése egyre halványodik.

Ezen aggasztó trendek közepette tudatában vagyunk annak is, hogy Isten terve az Ő összes gyermeke számára adatott, valamint hogy Isten minden gyermekét szereti, mindenütt.⁶ A Mormon könyve első fejezete kijelenti, hogy Isten hatalma és jósága és irgalma a föld minden lakójára kiterjed (lásd 1 Nefi 1:14). Egy későbbi fejezet pedig kijelenti, hogy „fizetség nélkül adja [a szabadítást] minden embernek”, valamint hogy „minden ember kiváltságos, az egyik éppen úgy, mint a másik, és senkit nem tilt el” (2 Nefi 26:27–28). Következésképpen a szentírások azt tanítják, hogy felelősek vagyunk azért, hogy könyörületesek és jószívűek (szeretettel teliek) legyünk minden ember iránt (lásd 1 Thessalonikabeliek 3:12; 1 János 3:17; T&Sz 121:45).

IV.

Tisztelettel viseltetünk továbbá minden ember vallásos meggyőződése iránt, még azok egyre növekvő tábora iránt is, akik azt vallják, hogy nem hisznek Istenben. Tudjuk, hogy a választás Istentől kapott hatalma által sokan vallanak majd a mieinktől eltérő hitelveket. Ugyanakkor reméljük, hogy mások is hasonló tisztelettel viseltetnek a mi vallásos hitelveink iránt, és megértik, hogy ezek olykor az ő döntéseiktől eltérő választásra és magatartásra késztetnek bennünket. Hiszünk például abban, hogy Isten – az Ő szabadításunkra vonatkozó terve elengedhetetlen részeként – örökkévaló normát állított fel, mely szerint nemi kapcsolatnak kizárólag olyan férfi és nő között szabad létesülnie, akik egymással házasságot kötöttek.

A halandó élet teremtéséhez szükséges erő a legmagasztosabb erő, melyet Isten az Ő gyermekeinek adott. Használatát Isten Ádámnak és Évának adott első parancsolata határozta meg (lásd 1 Mózes 1:28), valamint további fontos parancsolatok is adattak, amelyek megtiltják helytelen használatát (lásd 2 Mózes 20:14; 1 Thessalonikabeliek 4:3). Könnyű megérteni, hogy miért helyezünk ekkora hangsúlyt az erkölcsi tisztaság törvényére, ha látjuk, mi a célja a nemzőerőnknek Isten tervének megvalósításában. A férfi és a nő közötti házassági köteléken kívül a nemzőerő használata – ilyen vagy olyan mértékben – bűnös, és ellentétben áll Isten tervével, melyet gyermekei felmagasztosulására alkotott.

Az általunk az erkölcsi tisztaság törvényének tulajdonított jelentőség magyarázza elkötelezettségünket azon házassági minta iránt, amely Ádámtól és Évától származott, majd folytatódott korszakokon át, Isten terveként, amelyet a fiai és leányai közötti teremtő kapcsolat érdekében, valamint gyermekei gondozása céljából alkotott. Szerencsére sok más felekezethez vagy szervezethez tartozó ember egyetért velünk a házasság természetével és jelentőségével kapcsolatosan – egyesek vallásos tanok alapján, mások pedig azért, mert úgy vélik, ez a legjobb a társadalom számára.

Ismereteink Isten tervéről, melyet gyermekei számára készített⁷, megmagyarázzák afeletti csalódottságunkat, hogy egyre nő a házasságon kívül született gyermekek száma – jelenleg ez az Egyesült Államokban a születések számának 41 százaléka⁸ –, valamint hogy az elmúlt fél évszázadban drámaian nőtt a házasságon kívüli kapcsolatban élő párok száma. Öt évtizede az első házasságoknak csupán elenyésző százalékát előzte meg együttélés. Ma a házasságok 60 százalékát együttélés előzi meg.⁹ És egyre növekvő elfogadásra is talál, különösen a tizenévesek körében. Egy közelmúltban végzett felmérés megállapította, hogy a tizenévesek 50 százaléka találja úgy, hogy a házasságon kívüli gyermekvállalás „helyénvaló életmód”¹⁰.

V.

Számos különböző politikai és társadalmi törekvés igyekszik jogi és irányelvi változtatásokat kieszközölni olyan magatartásformák igazolására, amelyek ellentétesek Isten nemi erkölcsösségre vonatkozó parancsaival, valamint ellentétesek a házasság és a gyermekvállalás örök természetével és céljaival. E törekvések már elérték az azonos neműek házasságának engedélyezését számos államban és nemzetben. Egyéb törekvések pedig összezavarják a nemeket, illetve egyformává silányítják a férfiak és a nők között fennálló különbségeket, amelyek elengedhetetlenek Isten nagyszerű boldogságtervének megvalósításához.

Isten tervéről és az Ő tanáról való ismereteink örökkévaló látásmódot nyújtanak nekünk, amely nem teszi lehetővé, hogy elnézzük az efféle viselkedést, vagy hogy igazolást találjunk az ezt megengedő törvényekben. És más szervezetektől eltérően – amelyek megváltoztathatják a szabályaikat, sőt még a tanaikat is – szabályainkat azok az igazságok határozzák meg, amelyek megváltoztathatatlanságát Isten jelölte ki.

A tizenkettedik hittételünk kijelenti hitelveinket arról, hogy alávetjük magunkat a polgári fennhatóságnak, valamint hogy engedelmeskedünk a törvénynek, azt tiszteljük és támogatjuk. Az emberi törvények azonban nem tehetik erkölcsössé azt, amit Isten erkölcstelennek nyilvánított. A legmagasabb prioritás iránti elkötelezettségünk – hogy szeressük és szolgáljuk Istent – azt követeli tőlünk, hogy a viselkedési normánkat az Ő törvénye határozza meg. Az isteni parancsolat vonatkozik ránk például azzal kapcsolatban, hogy ne kövessünk el házasságtörést vagy paráználkodást, még akkor sem, ha ezen cselekedetek többé már nem minősülnek büntetendőnek azon állam vagy ország törvényei szerint, amelyben élünk. Ehhez hasonlóan az úgynevezett „azonos neműek házasságát” legalizáló törvények nem változtatnak Isten házasságra vonatkozó törvényén, parancsolatain, sem a mi ezzel kapcsolatos normáinkon. Szövetség általi kötelezettségünk marad, hogy szeressük Istent és tartsuk be a parancsolatait, valamint tartózkodjunk attól, hogy idegen isteneket vagy prioritásokat tiszteljünk – még akkor is, ha ezek népszerűek egy adott időszakban és helyen.

Félreérthetnek bennünket ezen elszántságunk kapcsán, bigottsággal is vádolhatnak, hátrányos megkülönböztetést szenvedhetünk, vagy az is előfordulhat, hogy a szabad vallásgyakorlásunk elleni támadásoknak kell ellenállnunk. Ha így áll a helyzet, úgy gondolom, emlékeznünk kell az elsődleges prioritásunkra – hogy Istent szolgáljuk –, és pionír őseinkhez hasonló kitartással kell tovább húznunk a jelképes kézikocsijainkat.

Thomas S. Monson elnök egyik tanítása éppen ilyen körülményekre vonatkozik. 27 évvel ezelőtt, ezen a konferencián határozottan kijelentette: „Legyen bátorságunk szembeszállni a közvéleménnyel, és kiállni a tantétel mellett. A bátorság és nem a kompromisszum az, amely előhozza Isten jóváhagyó mosolyát. A bátorság élő és vonzó erénnyé válik, amikor nem csak úgy tekintünk rá, mint a hajlandóságra, hogy hősi halált haljunk, hanem úgy is, mint eltökéltségre, hogy tisztességes életet éljünk. Az erkölcsi gyávaság az, amikor valaki fél megtenni azt, amit helyesnek vél, mert mások ezt helytelenítik vagy kinevetik. Emlékezzetek arra, hogy mindenkinek megvannak a maga félelmei; azoknak azonban, akik méltósággal néznek szembe a félelmeikkel, bátorságuk is van”¹¹.

Azért imádkozom, hogy ne engedjük a halandóság időleges kihívásainak elfeledtetni velünk a nagy parancsolatokat, valamint a fontossági sorrendünket, melyeket Teremtőnktől és Szabadítónktól kaptunk. Nem szabad, hogy szívünk oly mértékben a világ dolgain csüngjön, és olyannyira az emberek dicséretére törekedjen (lásd T&Sz 121:35), hogy többé meg se próbáljuk elérni örökkévaló célunkat. Mi, akik ismerjük Isten tervét az Ő gyermekei számára – akik szövetséget kötöttünk arra, hogy részt vállalunk ebben –, egyértelmű felelősséggel rendelkezünk. Sohasem szabad eltérnünk leghőbb vágyunktól, vagyis hogy örök életet nyerjünk.¹² Sohasem szabad engednünk a legfőbb prioritásunkból, vagyis hogy ne legyenek idegen isteneink, és semmi más prioritást ne szolgáljunk Istenen, az Atyán, és az Ő Fián, a mi Szabadítónkon, Jézus Krisztuson kívül.

Isten segítsen, hogy megértsük ezt a fontossági sorrendet, és mások is megértsék azt, amint igyekszünk bölcsen és szeretetteljes módon ragaszkodni hozzá, ezért imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.