Nagy okunk van az örvendezésre

Carole M. Stephens

első tanácsos a Segítőegylet Általános Elnökségében

Amikor szerettek, gondoskodtok, valamint kis és egyszerű módokon szolgáltok másokat, tevékeny részesei vagytok a szabadítás munkájának.

Amikor az apósom elhunyt, a családunk összegyűlt azokkal, akik eljöttek, hogy részvétüket nyilvánítsák. Az est folyamán – miközben a családdal és a barátokkal beszélgettem –, gyakran feltűnt, hogy a 10 éves unokánk, Porter, az anyósom, az ő „dédije” közelében ácsorog. Néha mögötte állt, és szinte őrködött felette. Egyszer még azt is észrevettem, hogy belékarolt. Láttam, ahogy megpaskolja a kezét, megölelgeti, vagy csak mellette áll.

Jó pár nappal az eset után még mindig nem tudtam ezt a képet kiverni a fejemből. Úgy éreztem, írnom kell Porternek, hogy elmondjam, mit figyeltem meg. Küldtem hát neki egy e-mailt arról, amit láttam és éreztem. Emlékeztettem Portert a szövetségekre, melyeket a keresztelőjekor kötött, és Alma szavait idéztem Móziás 18. fejezetéből:

„…és most, mivel szeretnétek Isten nyájába jönni és az ő népének neveztetni, és hajlandóak vagytok egymás terheit viselni, hogy azok könnyűek lehessenek;

Igen, és hajlandóak vagytok gyászolni azokkal, akik gyászolnak; igen, és megvigasztalni azokat, akik vigasztalásra szorulnak, és Isten tanújaként állni mindig és mindenben, és minden helyen, ahol csak vagytok, méghozzá egészen halálotokig…, hogy örök életetek lehessen…

[H]a ez szívetek vágya, akkor mit tudtok felhozni az ellen, hogy az Úr nevében megkeresztelkedjetek, annak bizonyítékául őelőtte, hogy szövetségre léptetek vele, hogy szolgálni fogjátok és betartjátok parancsolatait, hogy még bőségesebben kitölthesse rátok Lelkét?”¹

Elmagyaráztam Porternek, hogy Alma azt tanította, hogy azoknak, akik meg szeretnének keresztelkedni, hajlandónak kell lenniük az Urat szolgálni azáltal, hogy másokat szolgálnak – egész életükön át! Ezt mondtam: „Nem tudom, észrevetted-e, de azzal, hogy kimutattad a szeretetedet és az aggodalmadat Dédi iránt, a szövetségeidet tartottad be. Úgy tartjuk meg a szövetségeinket nap mint nap, hogy kedvesek vagyunk, szeretetet mutatunk, és törődünk másokkal. Azt akartam, tudd, hogy büszke vagyok rád, amiért megtartod a szövetségeidet! Ha betartod a keresztelődkor kötött szövetségedet, felkészülsz rá, hogy elrendeljenek a papságba. E további szövetség még több lehetőséget nyújt majd arra, hogy megáldj és szolgálj másokat, valamint segít felkészülnöd a későbbi templomi szövetségeidre. Köszönöm, hogy ilyen jó példa vagy nekem! Köszönöm, hogy megmutatod, milyen szövetségmegtartó embernek lenni!”

Porter így válaszolt az üzenetemre: „Nagymama, köszönöm a leveledet. Amikor megöleltem a Dédit, nem tudtam, hogy éppen a szövetségeimet tartom meg, de melegséget éreztem a szívemben és jól éreztem magam. Tudom, hogy ez az érzés a Szentlélek volt a szívemben.”

Az is nagyon megmelengette a szívemet, amikor rájöttem, hogy Porter összekötötte a szövetségeit azzal az ígérettel, hogy „Lelke mindig velü[n]k le[het]”² – az ígérettel, melyet a Szentlélek ajándékának befogadása tesz lehetővé.

Nőtestvérek, miközben lehetőségem volt világszerte találkozni veletek, megfigyeltem, hogy közületek sokan olyanok, mint Porter. Csendben álltok Isten tanúiként; gyászoltok azokkal, akik gyászolnak; megvigasztaljátok azokat, akik vigasztalásra szorulnak, és közben észre sem veszitek, hogy a keresztelővízben és a templomban kötött szövetségeiteket tartjátok be. Amikor szerettek, gondoskodtok, valamint kis és egyszerű módokon szolgáltok másokat, tevékeny részesei vagytok a szabadítás munkájának, Isten munkájának, „hogy véghez[vigye] az ember halhatatlanságát és örök életét”³.

Leányokként az Úr királyságában⁴ szent szövetségeket kötöttünk. A Nefi által „szoros és keskeny ösvény[nek]” nevezett úton haladunk, „mely az örök élethez vezet”⁵. Mindannyian máshol tartunk ezen az ösvényen. De együtt munkálkodhatunk azon, hogy segítsünk egymásnak „Krisztusba vetett állhatatossággal [törekedni] előre, tökéletesen ragyogó reménységgel, és Isten és minden ember szeretetével”⁶.

Jeanne Fiatal Nők tanácsadóként szolgál. Néhány hónappal ezelőtt tudomást szerzett egy fiataloknak tervezett tevékenységről az egyházközségben: hegymászás egy Malan’s Peak nevű helyre. Nagyon megörült, hiszen nemrégiben tűzte ki célul, hogy megmássza ezt a hegyet.

A túravonal elejéhez érve az egyik jó barátja, Ashley csatlakozott hozzá. Jeanne-be belekarolva felajánlotta, hogy együtt mászik vele, mondván: „Én veled megyek.” Ashley, aki akkor 16 éves volt, némileg korlátozott volt a mozgásában, így nem tudott nagyon gyorsan mászni. Így hát Ashley és Jeanne lassan gyalogoltak, megfigyelve Mennyei Atyánk teremtményeit: a sziklákat a föléjük tornyosuló hegycsúcson és az őket körülvevő virágokat. Jeanne később ezt mondta: „Nagyon gyorsan elfelejtettem azon célomat, hogy felmásszak a csúcsra, hiszen hamarosan teljesen másfajta kalanddá változott az út – azzá a kalanddá, hogy vegyem észre az ösvény során elénk táruló szépséget, melyet valószínűleg kihagytam volna, ha csak a Malan’s Peak meghódítására koncentrálok.”

Miközben Jeanne és Ashley jóval a csapat mögött folytatta a túrát, csatlakozott hozzájuk Emma, egy másik fiatal nő az egyházközségből, aki úgy döntött, bevárja őket és velük megy tovább. Emma csak tovább fokozta a jókedvüket. Megtanított nekik egy dalt, és további támogatást és bátorítást nyújtott. Jeanne így emlékezett vissza: „Leültünk és pihentünk, énekeltünk, beszélgettünk és nevettünk. Olyan oldalról sikerült megismernem Ashleyt és Emmát, amilyenről másképp nem sikerült volna. Az az este nem a hegyről szólt – hanem valami sokkal, sokkal többről. Arról, hogy segítsünk egymásnak az ösvényen haladni, méghozzá lépésről lépésre.”

Miközben Jeanne, Ashley és Emma együtt túrázott és énekelt és pihent és nevetett, valószínűleg nem ezt gondolták: „Nahát, most éppen a szövetségeinket tartjuk be.” Pedig azt tették. Szeretettel, könyörülettel és elkötelezettséggel szolgálták egymást. Megerősítették egymás hitét, miközben bátorították, támogatták és segítették egymást.

Russell M. Nelson elder ezt tanította: „Ha felismerjük, hogy a szövetség gyermekei vagyunk, akkor tudjuk, kik vagyunk és mit vár tőlünk Isten. Törvénye a szívünkbe íródik.”⁷

Maria Kuzina Isten szövetséges leánya, aki tudja, ki ő, és mit vár el tőle Isten. Amikor üdvözölt engem omszki otthonában, Oroszországban, azt hittem, azért vagyok ott, hogy szolgáljam őt, ám hamarosan rájöttem, hogy azért vagyok ott, hogy tanuljak tőle. Megtértként Maria a Lukács 22-ben található útmutatás szerint él: „…idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed.”⁸ Hisz élő prófétánk, Thomas S. Monson elnök szavaiban, aki ezt mondta:

„Itt az idő, hogy az egyháztagok és a misszionáriusok összefogjanak és együtt dolgozzanak az Úr szőlőskertjében azért, hogy lelkeket hozhassanak az Úrhoz. […]

[A]mikor hittel cselekszünk, az Úr megmutatja nekünk, hogyan erősítsük meg az egyházát azokban az egyházközségekben és gyülekezetekben, melyekben élünk. [V]elünk lesz, és aktív társunkká válik a misszionáriusi munkánkban.

[Gy]akoroljátok a hiteteket…, miközben imádságos lélekkel elgondolkodtok azon, melyik családtagotokat, barátotokat, szomszédotokat és ismerősötöket szeretnétek meghívni az otthonotokba, hogy találkozzanak a misszionáriusokkal, hogy meghallgathassák a visszaállítás üzenetét.”⁹

Maria azáltal követi e tanácsot, hogy vigyázza és szolgálja azon nőtestvéreket, akiket megkérték, hogy látogatótanítson, és még e feladatkörén is túltesz. Sok barátja van, aki kevésbé tevékeny, vagy aki még nem hallotta Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának az üzenetét. Mindennap gyakorolja a hitét és azért imádkozik, hogy tudja, kinek van szüksége a segítségére, majd pedig a kapott sugalmazások szerint cselekszik. Telefonál, kimutatja a szeretetét, és elmondja a barátainak, hogy szükség van rájuk. Minden héten családi estet tart a lakásán, ahová meghívja a szomszédait, az egyháztagokat és a misszionáriusokat – és még főz is rájuk. Meghívja őket az egyházba, várja őket, és leül melléjük, miután megérkeznek.

Maria érti Jeffrey R. Holland elder nemrég elhangzott emlékeztető szavait, miszerint „ha meghívásunkat a mások és az Úr Jézus Krisztus iránti szeretet… táplálja, akkor arra soha senki nem fog bántóként vagy elítélőként tekinteni”¹⁰. Listát vezet azokról az emberekről, akik azt mondják, megbántották őket, és folyamatosan szolgálja őket. Mivel tudják, hogy Maria szereti őket, bátran mondhatja nekik: „Ne bántódjatok meg! Ez nevetséges!”

Maria szövetségmegtartó tanítványa Jézus Krisztusnak. Habár nincsen papságviselő az otthonában, mindennap érzi Isten erejét templomi szövetségei beteljesedéseként, amint előrehalad az ösvényen, mindvégig kitart, és az út során segít másoknak is részt venni a szabadítás munkájában.

Miközben megosztottam ezeket az élményeket veletek, láttátok magatokat a szabadítás munkájában? Egy pillanatra gondoljatok Isten egy másik leányára, akinek bátorításra van szüksége, hogy visszatérjen a szövetség ösvényére, vagy akinek egy kis segítségre van szüksége, hogy az ösvényen tudjon maradni. Kérdezzétek róla Mennyei Atyátokat! Ez a nőtestvér az Ő lánya. Név szerint ismeri. Benneteket is ismer, és el fogja mondani, mire van szüksége. Legyetek türelmesek, folyamatosan imádkozzatok érte hittel, majd pedig cselekedjetek a kapott sugalmazások szerint. Ha e sugalmazások szerint cselekszetek, a Lélek megerősíti, hogy felajánlásotok elfogadható az Úr számára.

„Eliza R. Snow nőtestvér… hálásan ismerte el a nőtestvérek arra irányuló erőfeszítéseit, hogy megerősítsék egymást. Elmondta nekik, hogy bár az egyház nem vezet feljegyzést minden egyes adományról, melyet a szükséget látóknak adnak, az Úr nagyon pontos feljegyzést vezet a szabadító munkájukról:

Joseph Smith [elnök] azt mondta, hogy ezt az egyletet lelkek megmentése céljából hozták létre. Mit te[szünk] azért, hogy visszanyerj[ük] azok szívét, akik eltávolodtak? – Hogy meglágyíts[uk] azok szívét, akik elhidegültek az evangéliumtól? – Egy másik könyv is íródott a hitetekről, a kedvességetekről, a jó cselekedeteitekről és szavaitokról. Létezik egy másik feljegyzés is. Semmi sem merül feledésbe.”¹¹

A Mormon könyvében Ammon arról beszél, hogy nagy okunk van az örömre. Ezt mondja: „És most azt kérdezem, hogy [Isten] milyen áldásokkal halmozott el minket? Meg tudjátok mondani?”

Lelkesedésében Ammon meg sem várja a választ. Azt mondja: „Íme, válaszolok helyettetek… [E]zzel az áldással halmozott el minket, hogy eszközökké lettünk Isten kezében e jelentős munka elvégzésére.”¹²

Szövetséges leányok vagyunk az Úr királyságában, és lehetőségünk van eszközzé válni az Ő kezében. Ha kicsi és egyszerű módokon nap mint nap részt veszünk a szabadítás munkájában – azáltal, hogy vigyázzuk, erősítjük és tanítjuk egymást –, Ammonnal együtt mi is ki tudjuk jelenteni:

„…íme, teljes az örömöm, igen, szívem csordulásig megtelt örömmel, és örvendezni fogok Istenemben.

Igen, tudom, hogy semmi vagyok; erőmet tekintve gyenge vagyok; ezért nem magamat illetően kérkedem, hanem Istenemet illetően kérkedem, mert az ő erejével minden dolgot meg tudok tenni.”¹³

Erről teszek bizonyságot Jézus Krisztus nevében, ámen.